Terry Pratchett - Hölgyek és urak

— Azt hiszem, az előző körben eltört a botom, Jászón!

— Csak táncolj tovább, Bádogos! És most, fiúk… mit szólnátok egy kis Borsóhüvelyhez? Legalább gyakorolunk is egy kicsit, ha már itt vagyunk…

— Emberek vannak ott elöl — tudósított Szabó, miközben oldalra szökkent. — Látom a fáklyákat, meg minden.

— Emberek, két, há, vagy tündék?

— Nem t'om!

Jászón perdült egyet, és visszatáncolt.

— Te vagy az, Jászónunk?

Jászón felkaccantott, ahogy a hang a fák csöpögő levelei között visszhangzott.

— Id'sanyám az! És Soma. És — és egy csomóan mások! Megcsináltuk, fiúk!

— Jászón — szólalt meg Kocsis.

— Igen!

— Nem vagyok biztos benne, hogy abba tudom hagyni!

A Királynő megvizsgálta az arcát a sátor póznájához erősített tükörben.

— Minek? — kérdezte Néne. — Mit lát benne?

— Azt, amit akarok — válaszolta a Királynő. — És ezt pontosan tudod. Most pedig… induljunk a kastélyba. Kötözzétek össze a kezeit! De a lábait hagyjátok szabadon.

Megint eleredt az eső; lágyan, bár a kövek körül ólmosan zuhogott. Magrat hajából csöpögött a víz, és átmenetileg kiegyenesítette a fürjeit.

Köd gomolygott ki a fák közül, ahol a nyár harcolt a téllel.

Magrat nézte, ahogy a tündék udvartartása lóra kap. Ki tudta venni Verenc bábként mozgó alakját. És Mállottviksz Nénét is, akit egy hosszú kötéllel a Királynő lova mögé béklyóztak. A lovak végigcsattogtak a sáros talajon. Többtucatnyi ezüstcsengő lógott a szügyükön. A tündék a kastélyban, a szellemek és az árnyak éjszakája, mindez kemény csomót alkotott az elméjében. De a csengők csilingelése olyan volt, mintha reszelőt húztak volna végig a fogán.

A Királynő pár ölnyire előtte megállította a menetet.

— Ó, a bátor leányzó! — konstatálta. — Eljött megmenteni a vőlegényét, egyes-egyedül? Mily aranyos. Ölje meg valaki!

Egy tünde megsarkantyúzta a lovát, és felemelte a kardját. Magrat megmarkolta a csatabárdját.

Valahol mögötte íjhúr csapódott fának. A tünde összerándult. És a mögötte lévő is. A nyíl továbbrepült, az egyik ledöntött Táncos felett kicsit megváltoztatva az irányát.

Soma Ogg szedett-vedett hadserege kiözönlött a fák alól, leszámítva Maphlavest, aki lázasan igyekezett újratölteni a számszeríját.

A Királynő nem tűnt meglepettnek.

— És nem lehetnek többen száznál — jelentette ki. — Mit szólsz, Eszme Mállottviksz? Hősies ellenállás az utolsó vérig? Oly gyönyörű, nemdebár? Imádom az emberek gondolkodásmódját. Akárha dalokban élnének.

— Szálljon le arról a lóról! — kiáltotta Magrat.

A Királynő rámosolygott.

Soma érezte. Maphlaves is érezte. Abrand is érezte. A bűbáj végigsepert rajtuk.

A tündék rettegtek a vastól, de nem kellett közel menniük hozzá.

Az ember nem veheti fel a harcot a tündékkel, mert annyival értéktelenebb náluk. És ez így igazságos. Mert a tündék olyan gyönyörűek. Az ember nem az. A tündék mellett az ember az, akit utoljára választanak be a metaforikus csapatba, a mindig szipogó, kövér gyereket követően; az, akinek nem mondják el a szabályokat, amíg el nem veszti a játszmát, azután pedig nem mondják el az új szabályokat; az, aki tudja, hogy minden érdekes és izgalmas dolog másokkal történik. Ez a sok forró, önpusztító érzés mind egybegyűjtve. A tündékkel nem lehet felvenni a harcot. Valaki, aki annyira hasznavehetetlen, mint az ember, annyira lélektelen, annyira emberi, egyszerűen nem győzhet; az univerzum nem hagyná…

A vadászok mesélik, hogy néha, ritkán, egy-egy állat egyszerűen csak előlép a bokorból, és megáll, a dárdára várva…

Magratnak félig sikerült felemelnie a csatabárdot, majd visszahullott a keze. Lesütötte a szemét. Az embernek illik szégyellnie magát a tündék előtt. Olyan durván kiabált rá erre a gyönyörű lényre…

A Királynő leszállt lováról, és odalépett elé.

— Hozzá ne nyúljon! — szólalt meg Néne.

A Királynő bólintott.

— Te képes vagy ellenállni — jelentette ki. — De tudod, ez nem számít. Harc nélkül fogjuk elfoglalni Lancre-t. Nem tudod megakadályozni. Nézd ezt a bátor kis hadsereget! Úgy állnak itt, mint a birkák. Az emberek annyira befolyásolhatóak.

Néne a bakancsára pillantott.

— Maga nem uralkodhat itt, amíg én élek — jelentette ki.

— Itt most nincsenek trükkök — válaszolta a Királynő. — Nincsenek buta vénasszonyok cukroszacskókkal.

— Szóval észrevette, mi? — kérdezte Néne. — Gytha jószándékból tette, feltételezem. Bolond, vén tyúk. Nem bánja, ha leülök?

— Csak rajta — felelte a Királynő. — Végül is öregasszony vagy már.

Biccentett a tündéknek. Néne hálásan lerogyott az egyik sziklára. A kezei még mindig össze voltak kötözve a háta mögött.

— Ez a boszorkányság előnye — mondta. — Az ember nem marad tőle fiatal, viszont hosszabb ideig lesz öreg. Magukon persze, természetesen, nem fog a kor.

— Valóban nem.

— De gyanítom, összemenni képesek.

A Királynő mosolya nem tűnt el, viszont határozottan megfagyott, mint ahogy a mosolyok szoktak, ha tulajdonosuk nem egészen biztos abban, mit is hallott az imént, és mit kellene válaszolnia rá.

— Egy színdarabba rondítottak bele — folytatta Néne. — Azt hiszem, nem tudták, mit is tesznek. A színdarabok és a könyvek… az embernek óvatosnak kell lennie velük. Különben a fejére nőnek. És én tenni fogok róla, hogy ez történjen. — Barátságosan odabiccentett az egyik harcosnak, aki kék növényi festéket és rosszul cserzett bőröket viselt. — Nem így van, Babvirág tündér?

A Királynő szemöldöke összeráncolódott.

— De hát őt nem így hívják! — értetlenkedett.

Mállottviksz Néne szélesen a Királynőre mosolygott.

— Meglátjuk — válaszolta. — Manapság már sokkal több ember van, és közülük rengetegen városban élnek, nekik pedig fogalmuk sincs a tündékről. És vas van a fejükben. Maguk elkéstek.

— Nem. Az embereknek mindig szükségük lesz ránk — jelentette ki a Királynő.

— Már most sincs. Előfordul, hogy vágynak magukra. Az nem ugyanaz. De nem tudnak mást adni nekik, csak aranyat, ami hajnalra elpárolog.

— Vannak olyanok, akik szerint elég, ha egy éjszakára van aranyuk.

— Nem így van.

— Jobb, mint a vas, maga ostoba vén szatyor, maga ostoba kisgyerek, aki megöregedett, de nem csinált semmit és nem volt semmi!

— Nem. Nem jobb. Csak lágyabb és csillogóbb. Szépnek szép, de semmi haszna — válaszolta Néne, még mindig egyenletes, nyugodt hangon. — De ez a való világ, hölgyem. Nekem ezt kellett megtanulnom. És valóságos emberek vannak benne. Akikre maguknak nincs joguk. Az embereknek éppen elég megbirkózniuk azzal, hogy emberek. Nincs arra szükségük, hogy maguk itt pózoljanak körülöttük a csillogó hajukkal, a csillogó szemükkel és a csillogó aranyukkal, végiglébecolva az életet, mindig fiatalon, mindig énekelve, soha nem tanulva semmit.

— Nem mindig gondolkodtál így.

— Az már régen volt. És, kedves hölgyem, lehet, hogy egy vén szatyor vagyok, de ostoba soha nem voltam. Maga nem egy istennő. Nekem semmi kifogásom az istenek és az istennők ellen, megvan azoknak is a maguk helye és ideje. De nekik olyanoknak kell lenniük, amilyeneknek mi teremtjük őket. Akkor szétszedhetők, ha már nincs rájuk szükségünk, érti? A tündék pedig, messze tündeföldön — hát, az embereknek néha talán szükségük van ilyesmire, hogy át tudják verekedni magukat a vas időkön. De errefelé nem tűröm meg a tündéket. Maguk arra késztetnek, hogy olyasmit akarjunk, amit nem kaphatunk meg, és amit adnak, az semmit nem ér, viszont mindent elvesznek, és nekünk nem hagynak mást, csak a hideg domboldalt meg az ürességet és a tündék nevetését. — Mély levegőt vett. — Úgyhogy tűnjenek a fenébe!