Terry Pratchett - Hölgyek és urak

Verenc a Királynő mellett ült. Tűhegynyi pupillákkal mosolygott halványan, szakadatlanul; nagyjából úgy, mint a Kincstárnok.

— Ó! De amikor összeházasodunk — felelte a Királynő —, a földnek be kell engem fogadnia. A te szabályaid értelmében. Tudom, hogy működik a dolog. Királynak lenni nem csak a koronáról szól. A király és a föld egyek. A királyné és a király is egy. És én leszek a királyné.

Nénére mosolygott, kinek mindkét oldalán egy-egy tünde ült, és aki meg volt arról győződve, hogy mögötte is van még egy. A tündék nem engedhették meg maguknak a szemlélődő magatartást; ha engedély nélkül megmozdul, meghal.

— Azt még el kell döntenem, hogy veled mi legyen — folytatta a Királynő. Felemelte rendkívül vékony kezét, és mutató- illetve hüvelykujjából kört formázva a szeme elé tartotta.

— Erre tart valaki — mondta —, olyan páncélban, amely nem illik rá, olyan karddal, melyet nem tud használni, és harci bárddal, melyet felemelni is alig képes. Mert ez olyan romantikus, ugye? Hogy hívják?

— Magrat Beléndek — válaszolta Néne.

— Nagy hatalmú varázslónő, ha jól sejtem?

— Ért a gyógynövényekhez.

A Királynő elnevette magát.

— Akár innen is meg tudnám ölni.

— Igen — értett vele egyet Néne —, de az nem lenne elég szórakoztató, ugye? A megalázás a lényeg.

A Királynő bólintott.

— Tudod, egészen olyan az észjárásod, mint egy tündének.

— Azt hiszem, hamarosan eljön a hajnal — mondta Néne. — Szép napunk lesz. Tiszta, fényes.

— Nem elég hamar, attól tartok. — A Királynő felállt. Futólag Verencre pillantott, és megváltozott. A ruhája vörösből ezüstszínűvé vált, a fáklya fénye úgy csillogott rajta, mintha halpikkelyből lenne. A haja kibomlott és kukoricaszőke lett. Az arcán is végigfutott az átalakulás rövid hulláma, mielőtt megszólalt volna.

— Hogy tetszem?

Úgy nézett ki, mint Magrat. Vagy legalábbis úgy, ahogy Magrat szeretett volna kinézni, s amilyennek talán Verenc látta őt. Néne bólintott. Szintén szakértője lévén a dolognak, elismeréssel adózott a művészi tökélyre fejlesztett aljasság előtt.

— Szóval ebben a formában akar kiállni ellene — következtetett.

— Minden bizonnyal. Majd a végén. De nehogy megsajnáld! Ő egyszerűen csak meghal. Megmutassam, belőled mi lehetett volna?

— Ne!

— Könnyedén megtehetném. Ezen kívül más idők is léteznek. Meg tudnám mutatni neked Mállottviksz nagymamát.

— Ne!

— Rettenetes lehet úgy élni, hogy nincsenek barátaid. Hogy senkit nem fog érdekelni, ha meghalsz. Hogy soha nem érintette meg senki a szíved.

— Igen.

— És biztos vagyok benne, hogy gyakran gondolkodsz ezen… azokon a hosszú téli estéken, amikor nincs más társaságod, csak az óra ketyegése és a szoba hidege. Olyankor kinyitod a dobozt, és megnézed a…

A Királynő határozatlanul intett a kezével, miközben Néne megpróbált kiszabadulni.

— Ne öljétek meg! — parancsolta. — Sokkal több örömöm telik benne, ha életben van.

Magrat beledöfte a kardot a sárba, s előhúzta csatabárdját.

Mindkét oldalról fák vették körül. A tündék csak erre jöhetnek. Úgy nézett ki, mintha több százan lennének, Magrat Beléndekből pedig csak egy volt.

Tudta, létezik olyasmi, hogy a hős esélye. A dalok, balladák, mesék és versek tele voltak olyan történetekkel, melyekben valaki egymagában megtámadja és legyőzi nagyszámú ellenségét.

Csakhogy kezdett felderengeni előtte: a dalokkal, balladákkal, mesékkel és versekkel az a legnagyobb gond, hogy olyan dolgok vannak bennük, melyek, finoman szólva, nem igazak.

Mi több, volt ideje belegondolni abba is: a történelemből nem tudott felhozni egyetlen egy példát sem ilyesmire.

Az egyik oldalán a fák között egy tünde felemelte az íját, és gondosan megcélozta vele.

Ág reccsent mögötte. A tünde megfordult.

A Kincstárnok ragyogtatta rá mosolyát.

— Ha nem tiszta, vidd vissza, majd a cica megissza!

A tünde meglendítette az íját.

Egy pár, kapaszkodásra is képes lábfej vágódott ki a növények közül, ragadta meg a vállánál fogva, és rántotta kíméletlenül felfelé. A tünde feje nagyot reccsent, amikor találkozott a legközelebbi ággal.

— Úúk.

— Menjünk gyorsan tovább!

Az ösvény túloldalán egy másik tünde emelte célzásra az íját. Majd hirtelen olyan érzése támadt, hogy a világ elsodródik tőle…

Íme egy tünde elméje:

Jelen van az öt hagyományos érzékszerv, de mindegyiket a hatodik uralja. Erre nincsen hivatalos kifejezés a Korongvilágban, mert olyan gyenge az ereje, hogy talán csak a jó megfigyelőképességgel rendelkező kovácsok veszik észre, akik a vas imádatának hívják. A navigátorok már rég felfedezték volna, ha a Korong mágikus mezeje nem lenne sokkal megbízhatóbb. De a méhek érzik, mert a méhek mindent észrevesznek. A galambok is felhasználják a tájékozódáshoz. A tündék pedig multiverzumszerte arra használják, hogy megállapítsák, hol tartózkodnak pontosan. Az embereknek nem lehet könnyű egész életükben a kényelmetlen földrajzi jelenségek között bukdácsolni. Az emberek egy kicsit mindig el vannak tévedve. Ez alapvető jellemvonásuk. És rengeteget elmond róluk.

A tündék soha nincsenek eltévedve. Ez alapvető jellemvonásuk. És rengeteget elmond róluk.

A tündék abszolút helyzetérzékeléssel bírnak. Az ezüstös erő áramlása homályos körvonalakat rajzol a tájba. A lények maguk is kibocsátanak valamennyit, és észrevehetővé válnak a folyamatban. Az izmaik csikorognak benne, az elméjük zümmög. Azok, akik megtanulják, hogyan kell, még a gondolatokat is ki tudják olvasni az áradat apró változásaiból.

A tündék számára a világ olyasmi, amiért ki kell nyúlni és amit el kell venni. Leszámítva azt a szörnyű fémet, ami beissza az erőt, és úgy eltorzítja az áramló univerzumot, akár nehéz súly a gumilepedőt. És megvakítja őket, és megsüketíti őket, és olyan szárnyaszegetté és magányossá teszi őket, hogy azt a legtöbb ember el se tudná képzelni…

A tünde előrebotorkált.

Abrand Stib leengedte a kardot.

Az emberek nagy része ügyet sem vetett volna a dologra. De Abrandot arra a nyomorult sorsra szánta az élet, hogy folyamatosan mintákat keressen egy közönyös mindenségben.

— De hát alig értem hozzá — mondta magának.

— …„és megcsókoltam a csalitosban, ahol a fülemüle dalol” — dalolni, nyomorultak! Két, há!

Nem tudták, hol járnak. Nem tudták, hol jártak. Abban sem voltak biztosak, hogy kik is ők. De Lancre Férfi Móres-tánccsoportjának tagjai elérték azt az állapotot, ahol már könnyebb folytatni valamit, mint abbahagyni. Az éneklés odavonzotta a tündéket, de le is nyűgözte őket…

A táncosok perdültek és ugrottak fordultak és szökkentek az ösvény mentén. Végigtáncoltak elhagyott kis falvakon, ahol a tündék otthagyták, akit éppen kínoztak, hogy közelebb húzódjanak az égő ház fényéhez…

— „Hallá-rirom DURR-idom, az erdőbe'!”

Hat bot végezte a dolgát, azonos ritmusra.

— Hova megyünk, Jászón?

— Úgy gondolom, lejöttünk Csúszós Völgybe, és most körben visszafelé tartunk a városba — ugrott el Jászón Pék mellett. — Ne hagyd abba, Kocsis!

— Az eső befolyt a billentyűk közé, Jászón!

— Nem számít! Nincs semmi hallásuk! Népdalhoz így is megteszi!