Terry Pratchett - Hölgyek és urak

…majdnem tökéletesen háromszög alakú arc, kicsike száj, alig létező orr, de az emberinél nagyobb szemek, melyek most rettegve szegeződtek Magratra.

— Vas — suttogta a Királynő. Megragadta a lány karját. A kezében nem volt semmi erő. A tündék abból nyerték erejüket, hogy elhitették másokkal, azok milyen gyengék.

Magrat érezte, ahogy a tünde kétségbeesetten próbál bejutni az elméjébe, de nem képes. A sisakja… pár ölnyivel odébb feküdt, a sárban.

Csak arra maradt ideje, hogy azt kívánja, bárcsak ne vette volna észre, amikor a Királynő ismét támadásba lendült, szupernovaként taszítva őt a bizonytalanság tűzijátékába.

Semmivé vált. Léte minden fontosságát elvesztette. Értéktelen lett, és olyan jelentéktelen, hogy még egy abszolút értéktelen és végtelenül jelentéktelen dolog sem méltatta volna a megvetésére. Azért, hogy kezet mert emelni a Királynőre, valóban örökkévaló szenvedést érdemelt. Elvesztette az irányítást a teste felett. Nem volt rá méltó, hogy megtarthassa. Semmire sem volt méltó.

Magrat Beléndek asztrális testén végigzáporozott az önmegvetés, és apró cafatokra tépte.

Soha nem volt jó semmire. Soha nem volt szép, okos vagy erős. Soha nem vitte volna semmire.

Önbizalom? Miben kellene bíznia? Csak a Királynő tekintetét látta. Nem kívánt mást, mint elveszni benne…

És Magrat roncsai tovaszáguldottak, letépve lelke rétegeit… egészen a mélyéig.

Ökölbe szorította a kezét, és a Királynő szeme közé csapott. A megrökönyödés végtelen pillanata után a Királynő felsikoltott, Magrat pedig újból megütötte.

Csak egyetlenegy királynő maradhat a kaptárban! Suhh! Szitty!

Mindketten elbotlottak, egyenesen bele a sárba. Magrat érezte, ahogy valami megcsípi a lábát, de nem törődött vele. Figyelmen kívül hagyta a felhangzó zsivalyt is, de megtalálta a csatabárdot a keze alatt, amikor beleplaccsantak a tőzeges pocsolyába. A tünde odakapott felé, de már erőtlenül, és neki sikerült térdre küzdenie magát, felemelnie a bárdot…

…és akkor tűnt fel a csend.

Végigömlött a Királynő tündéin és Soma Ogg rögtönzött hadseregén, ahogy a bűbáj halványulni kezdett. Egy alak sziluettje rajzolódott ki a lenyugvó hold előtt.

A szagát is elhozta a hajnali szellő.

Olyan volt, mint az oroszlánketreceknek, és a rothadó faleveleknek.

— Visszajött — jelentette ki Ogg Ángyi. Oldalra pillantott, és meglátta a ragyogó arcú Maphlavest, aki célzásra emelte a számszeríját.

— Tedd le! — szólította fel.

— De nem látod azokat a szarvakat…

— Tedd le!

— De…

— Úgyis csak átmenne rajta. Nézd, látszik az a fa a háta mögött! Igazából nincs is itt. Nem tud átjutni az átjárón. De a gondolatait ide tudja küldeni.

— De érzem a szagát…

— Ha tényleg itt lenne, már nem állnánk a lábunkon.

A tündék félreálltak az útból, ahogy a Király odasétált. A hátsó lábait nem két lábon járásra tervezték; a térde rossz irányba hajlott, és túl nagy volt a patája.

Senkivel nem törődve lassan a földön fekvő tündenő felé vonult. Magrat feltápászkodott, és bizonytalanul megragadta a csatabárdját.

A Királynő kiegyenesedett, felpattant, és felemelte a kezét, miközben ajkai talán egy átok első szavait formázták… A Király kinyújtotta a karját, és mondott valamit.

De csak Magrat hallotta.

Valami olyasmi volt, hogy üdvöz ne legyen, mesélte később.

És akkor felébredtek.

A nap már jóval a Perem felett járt. Az emberek feltápászkodtak, és egymásra bámultak. A tündéknek nyoma sem maradt.

Ogg Ángyi szólalt meg először. A boszorkányok általában képesek azzal foglalkozni, ami van, ahelyett, hogy azzal törődnének, aminek lennie kellene.

Végignézett a lápon.

— Először is — szólalt meg —, először is vissza kell raknunk a köveket.

— Másodszor is — javította ki Magrat.

Mindketten Mállottviksz Néne mozdulatlan testére meredtek. Pár kóbor méhecske repkedett körbe-körbe a fűben a feje mellett.

Ogg Ángyi Magratra kacsintott.

— Jól csináltad, kislány! Nem hittem volna, hogy képes leszel élve megúszni egy ilyen rohamot. Még én is majdnem összecsináltam magam tőle.

— Szokva vagyok az ilyesmihez — felelte Magrat sötéten.

Ogg Ángyi felvonta a szemöldökét, de nem kommentálta a dolgot. Ehelyett megbökte Nénét a bakancsa hegyével.

— Ébredj, Eszme! — mondta. — Ügyes voltál. Győztünk.

— Eszme?

Maphlaves mereven letérdelt, és felemelte Néne egyik kezét.

— Biztos nagyon kimerítő lehetett számára — dadogta Ángyi. — Ahogy felszabadította Magratot, meg minden…

Az Arkrektor felnézett.

— Meghalt — mondta.

Két kezével Néne teste alá nyúlt, és bizonytalanul talpra állt.

— Ó, olyat biztosan nem tenne! — tiltakozott Ángyi, de olyan hangon tette, mint akinek a száját robotpilóta irányítja, mert az agya már nem forog.

— Nem lélegzik és nincs pulzusa — tájékoztatta a varázsló.

— Valószínűleg csak pihen.

— Igen.

Fent a kék égbolton méhek köröztek.

Abrand és a Könyvtáros segítettek visszaállítani a köveket, időnként a Kincstárnokot használva emelőként. Aki ismét merev korszakát élte.

Nem mindennapi kövek ezek, konstatálta Abrand; nagyon kemények, és úgy néznek ki, mintha már egyszer megolvadtak, majd ismét megszilárdultak volna.

Jászón Ogg talált rá, amint mélyen a gondolataiba merülve ácsorog az egyik szikla mellett. Egy szöget tartott a kezében, madzagon. De ahelyett, hogy a szög lelógott volna, a talajjal párhuzamosan törekedett a kő felé, mintha kétségbeesetten el akarna jutni hozzá. A madzag megpendült. Abrand úgy nézte, mint akit megbabonáztak.

Jászón habozott. Nagyon ritkán találkozott varázslókkal, és nem volt benne biztos, hogyan kell őket kezelni.

Hallotta, amint a kő mellett álló azt mormolja:

— Vonzza. De miért vonzza?

A kovács csendben maradt.

Hallotta, amint Abrand azt mondja:

— Talán vas van benne, és… olyan vas, ami szereti a vasat? Vagy hímnemű vas és nőnemű vas? Vagy közönséges vas és nemes vas? Olyan vas, ami valami mást is tartalmaz? Olyan vas, ami súlyt képez a világban, ezért a többi vas legurul hozzá a gumilepedőn?

A Kincstárnok és a Könyvtáros csatlakoztak hozzá, és a himbálódzó szöget kezdték bámulni.

— A fenébe is! — mondta Abrand, és elengedte a szöget, ami csengve a kőnek csapódott.

Annak az embernek az elkínzott arckifejezésével nézett a többiekre, akinek az univerzum teljes, mozgásban lévő gépezetét szét kell szerelnie, és ehhez nem áll más rendelkezésére, csak egy kiegyenesített gémkapocs.

— Hejhó, Napfény úr! — mondta a Kincstárnok, akit már-már jókedvűvé tett a friss levegő, és az üvöltözés hiánya.

— Sziklák! Mit vacakolok én kődarabokkal? Mikor tanult a kövektől bárki bármit? — tette fel a költői kérdést Abrand. — Tudja, uram, néha úgy érzem, hogy a tudás hatalmas óceánja terül el előttem, én pedig csak üldögélek a partján, és… kavicsokkal játszadozom.

Belerúgott a kőbe.

— De egy szép napon megtalálom a módját, hogy kihajózzak a tengerre — szólt. Sóhajtott. — Gyerünk! Azt hiszem, jobb, ha visszamegyünk a kastélyba.

A Könyvtáros figyelte, ahogy Abrand és a Kincstárnok csatlakoznak a vár felé igyekvő fáradt, botladozó férfiak csoportjához.