Terry Pratchett - Hölgyek és urak

Majd meghúzta a szöget néhányszor, és nézte, ahogy visszapattan a kőre.

— Úúk.

Felnézett Jászón Ogg szemébe.

A kovács őszinte meglepetésére az orangután rákacsintott.

Néha, ha az ember igazán odafigyel a kavicsokra, megtudhat tőlük dolgokat az óceánról.

Az óra ketyegett.

Mállottviksz Néne kunyhójának hűvös reggeli melankóliájában Ogg Ángyi kinyitotta a dobozt.

Lancre összes lakosa tudott Eszme Mállottviksz titokzatos dobozáról. A pletyka szerint varázsigékről szóló könyvek vannak benne, vagy egy kicsi, saját univerzum, vagy a minden betegséget gyógyító orvosság, esetleg elveszett földek tulajdoni lapjai, vagy több tonna arany, ami meglehetősen nagyvonalú feltételezés volt egy tizenöt hüvelyknél kisebb átmérőjű doboz esetében. Még Ogg Ángyi sem tudott semmit a tartalmáról, leszámítva a végrendeletet.

Egy kicsit csalódott volt, de nem túl meglepett, amikor kiderült, hogy csupán pár nagyalakú boríték és egy köteg levél található benne, továbbá az aljában néhány hétköznapi tárgy.

Ángyi kivette a papírokat. Az első borítékon az ő neve állt, és a következő üzenet:

Gytha Ogg kezeibe, AZON NYOMBAN olvasfa el!

A második boríték kicsit kisebb volt, és az állt rajta: Eszmeralda Mállottviksz Végrendelete, Meghalt Nyárközép Éjjelén.

És ott volt még a madzaggal átkötött levélkupac is. Nagyon régi leveleket tartalmazott; elsárgult papírdarabok töredeztek le róluk, amikor Magrat felemelte őket.

— Ezek mind neki szólnak — mondta.

— Nincs ebben semmi furcsa — válaszolta Ángyi. — Mindenki kaphat leveleket.

— És ott vannak azok az izék is az alján — folytatta Magrat. — Úgy néz ki, mintha kavicsok lennének.

Felemelte az egyiket.

— Ebben van egy olyan kacskaringós fosszíliaizé — jelentette ki. — Ez pedig… úgy néz ki, mint az a vörös kő, amiből a Táncosok vannak. Egy stoppolótű ragadt rá. Milyen furcsa.

— A mi Eszménk mindig odafigyelt a részletekre. Mindig az igazságot kutatta a dolgok mélyén.

Mindketten hallgattak egy darabig. A csend körbefolyta őket, és betöltötte a konyhát, hogy csak az óra halk ketyegése szelje lágy darabokra.

— Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt fogjuk csinálni — szólalt meg Magrat kis idő múlva. — Nem hittem volna, hogy olvasni fogjuk a végrendeletét. Mindig is meg voltam róla győződve, hogy örökké fog élni.

— Hát, pedig így van — felelte Ángyi. — Tempus fuggit.

— Ángyi?

— Igen, kedves?

— Te tudtál a levélről?

— Milyen levélről?

— A Verencnek szóló levélről.

— Semmit sem tudok semmilyen Verencnek szóló levélről.

— Hetekkel azelőtt kellett megkapja, mielőtt visszajöttünk. Néne valószínűleg még azelőtt feladta, hogy Ankh-Morporkba értünk volna.

Ogg Ángyi arcán Magrat nem látott mást, csak őszinte értetlenséget.

— Ó, a pokolba is! — mondta. — Erre a levélre gondolok.

Kihalászta a mellvértjéből.

— Látod?

Ogg Ángyi felolvasta:

„Drága jó uram! Szándékomban áll innformálni, hogy Magrat Beléndek Vak Malac Kedden, vagy akörüle érkezik vissza Lancre-be. Ő egy Érzelgős Liba, de tiszta, és Jók a Fogai. Ha nőül kívánja venni, késlekedés nélkül kezdje el megszervezni az esküvőt, mert ha csak megkéri a kezeit, vagy ilyesmi, akkor Magrat a Fejére Nől, mert nálánál jobban senki sem tudna a saját bodogsága útjába állani. Fogalma sincs, mit Akar. Maga a király, úgyhogy maga azt tesz, amit szeretne. Muszáj lesz Fate Accomplival szembesítenie. Ui. Azt csicseregték a Madarak, hogy szóba került a boszorkányok megadóztatása. Eddig sok Éven keresztül Lancre egy királya se próbálkozott ilyesmivel, sokat tanulhat a példájukból. Például a hosszú, egéfséges élet titkát. EGY JÓ BARÁT (nagysága).”

Az óra ketyegése körbeszegte a némaság paplanát.

Ogg Ángyi odafordult, hogy megnézze magának.

— Előre megszervezte az egészet! — kiáltotta Magrat. — Tudod, milyen Verenc. Úgy értem, Néne nem is igazán titkolta, hogy ő írta a levelet, ugye? És mire visszaértem, már minden el volt rendezve…

— Mit tettél volna, ha semmi sem lett volna elrendezve? — kérdezte Ángyi.

Magrat megrökönyödöttnek tűnt.

— Hát, mindenesetre… úgy értem, ha ő… akkor én…

— Akkor ma férjhez mennél, ugye? — kérdezte Ángyi, de távoli hangon, mintha valahol máshol járna az esze.

— Hát, ez attól függ…

— De ezt akarod, nem?

— Hát, igen, természetesen, de…

— Akkor ez rendben is volna — felelte Ángyi azon a hangján, amit Magrat dadusosnak szokott magában nevezni.

— Igen, de ő félrelökött engem, és bekergetett a kastélyba, és annyira felhúzott, hogy…

— Olyan mérges lettél, hogy még a Királynővel is szembeszegültél. Sőt, meg is ütötted — mondta Ángyi. — Nagyszerű volt. A régi Magrat nem tett volna ilyet, ugye? Eszme mindig meglátta az igazságot a dolgok mélyén. És most szaladj ki a hátsó ajtón, és nézd meg a farakást, légy oly jó kislány!

— De én gyűlöltem és gyűlöltem, most pedig halott!

— Igen, drágám. És most menj, nézd meg Ángyinak, mi a helyzet a farakással!

Magrat kinyitotta a száját, hogy közölje Ángyival, miszerint az a helyzet, hogy már majdnem ő a királyné, de végül mégsem tette. Ehelyett fenségesen kivonult, és megnézte a farakást.

— Meglehetősen magas — jött vissza az orrát fújva. — Úgy néz ki, mintha mostanában tornyozták volna fel.

— És az órát is felhúzta tegnap — mondta Ángyi. — A bádogkanna pedig félig tele van, most néztem meg.

— És?

— Nem volt biztos benne — válaszolta Ángyi. — Hmm. — Kinyitotta a borítékot, amit neki címeztek. Nagyobb és laposabb volt, mint a másik a végrendelettel, és csak egy kartondarab volt benne.

Ángyi elolvasta, majd az asztalra ejtette.

— Gyerünk! — mondta. — Nincs sok időnk.

— Mi a gond?

— És hozd a cukortartót!

Ángyi felrántotta az ajtót, és a seprűjéhez sietett.

— Gyerünk!

Magrat felvette a kártyát. Ismerős szavakat olvashatott rajta. Már több alkalommal látta, amikor váratlanul látogatta meg Mállottviksz Nénét.

Az állt a kártyám: NEM HÓTTAM MEG.

— Állj! Ki vagy?

— Mit csinálsz te ott, sínbe tett karral, Soma?

— Tudom, mi a kötelességem, anya.

— Hát, akkor engedj be minket most azonnal!

— Barát vagy ellenség, anya?

— Soma, ezt már… Itt van velem Magrat királyné, jó?

— Igen, de akkor is meg kell…

— Most azonnal!

— Jaaaaaj mááár, anya!

Magrat igyekezett lépést tartani Ángyival, aki keresztülszáguldott a kastélyon.

— A varázslónak igaza volt! Tudod, tényleg meghalt. Nem hibáztatlak, hogy reménykedsz, de én meg tudom állapítani, hogy valaki él-e, vagy halott.

— Nem, nem tudod. Emlékszem, néhány éve könnyek között szaladtál a házamhoz, aztán kiderült, hogy Néne csak elment Kölcsönvenni. Akkor kezdte el használni a táblát.

— De…

— Nem volt biztos benne, mi fog történni — mondta Ángyi. — És ez nekem elég.

— Ángyi…

— Az ember nem tudhatja, míg meg nem nézi — szólt Ángyi, kiterjesztve saját, külön bejáratú Bizonytalansági Elvét.

Kis idő múlva megrugdosta a Nagyterem ajtaját.

— Hát ez meg mi?

Maphlaves felállt a székből. Úgy tűnt, zavarban van.