Terry Pratchett - Hölgyek és urak

— A menyasszonyok ilyenek, amikor sugárzóak.

— De igazad van — tért vissza Mállottviksz Néne, aki kicsit előrébb sétált, az eredeti kerékvágásba. — Nagyon finom vacsora volt. Még soha nem ettem olyan Vegetáriánus Opciót.

— Amikor férjhez mentem Mr. Ogghoz, a mi lakodalmunkon három tucat osztriga volt. Megjegyezném, nem mindegyik működött.

— És az is tetszett, ahogy mindenki kapott egy kis darabot az esküvői tortából egy zacskóban — folytatta Néne.

— Igen. Tudod, mit mondanak, ha egy darabot a párnád alá teszel belőle, álmodban megjelenik neked a leendő fér… — Ogg Ángyi nyelve megbotlott saját magában.

Restelkedve elhallgatott, ami nagyon szokatlan volt egy Oggtól.

— Semmi baj — mondta Néne. — Nem veszem a lelkemre.

— Ne haragudj, Eszme!

— Minden megtörténik valahol. Tudom. Tudom. Minden megtörténik valahol. Úgyhogy végül is mindegy.

— Ez nagyon kontinuinuinuumos gondolkodás, Eszme.

— A torta nem rossz — töprengett el Néne —, de most… nem is tudom, miért… leginkább egy… cukorkára vágyom, Gytha.

A szó lógva maradt a levegőben, mint egy puskalövés visszhangja.

Ángyi megállt. A keze önkéntelenül is a zsebéhez vándorolt, ahol a szokásos zacskó házi készítésű cukorkát tartotta. Eszme Mállottviksz tarkójára meredt, a kis, szoros szürke kontyra a csúcsos kalap karimája alatt.

— Cukorkára? — kérdezte.

— Feltételezem, már magadhoz vettél egy újabb zacskóval — mondta Néne, anélkül, hogy hátrafordult volna.

— Eszme…

— Mondani akarsz valamit, Gytha? Cukorkászacskókról?

Mállottviksz Néne még mindig nem fordult meg.

Ángyi lesütötte a szemét.

— Nem, Eszme — válaszolta szelíden.

— Tisztában vagyok vele, hogy felmentél a Hosszú Emberhez, tudod. Hogy jutottál be?

— Az egyik különleges patkóval.

Néne bólintott.

— Nem kellett volna őt is belekeverned, Gytha.

— Igen, Eszme.

— Éppen olyan megbízhatatlan, mint az a nőszemély.

— Igen, Eszme.

— Jámborsággal próbálsz lefegyverezni.

— Igen, Eszme.

Kicsit továbbsétáltak.

— Mi annak a táncnak a neve, amit Jászónék járnak, ha sokat isznak? — kérdezte Néne.

— Az a lancre-i botos-vödrös tánc, Eszme.

— Nem tiltja a törvény, ugye?

— Elvben nem lenne szabad nők jelenlétében csinálni — válaszolta Ángyi. — Ha mégis, az szexuális zakatolásnak számít.

— És, azt hiszem, Magrat nagyon meglepődött, amikor felolvastad azt a verset az esküvőn.

— Verset?

— Tudod, ami közben mutogattál.

— Ja, azt a verset.

— Láttam, hogy Verenc közben a szalvétájára jegyzetel.

Ángyi megint benyúlt ruhája alaktalan redői közé, és egy egész üveg pezsgőt húzott elő, melyről senki sem hitte volna, hogy ott elfér.

— Megjegyezném, Magrat határozottan boldognak tűnt — mondta. — Ahogy ott állt félbeszakadt, sáros esküvői ruhában, alatta azzal a páncéllal. Hé, tudod, mit mondott?

— Mit?

— Emlékszel arra a régi festményre Ynci királynőről? Tudod, amin ilyen vasfűzőt visel? Azzal a sok tüskével, késsel és harci szekérrel? Szóval, Magrat azt mondta, biztos benne, hogy… Ynci szelleme segített neki. Azt mondta, felvette a páncélt, és olyan dolgokat tett, amiket soha nem mert volna megtenni.

— Szavamra — véleményezte Néne diplomatikusan.

— Fura egy világ ez — értett vele egyet Ángyi.

Egy darabig némán sétáltak tovább.

— Szóval, akkor nem mondtad meg neki, hogy Ynci királynő soha nem is létezett?

— Nem lett volna értelme.

— Az öreg Lully király találta őt ki mindenestül, mert úgy gondolta, szükségünk van egy kis romantikára a történelmünkben. Egy kicsit az agyára is ment a dolog. Még a páncélt is megcsináltatta.

— Tudom. A dédnagyanyám férje kalapálta ki egy bádoglavórból meg pár serpenyőből.

— De nem gondoltad, hogy ezt meg kéne osztanod Magrattal, ugye?

— Nem.

Néne bólintott.

— Furcsa — mondta —, Magrat még akkor is ugyanolyan marad, amikor teljesen kivetkőzik magából.

Ogg Ángyi elővett egy fakanalat valahonnan a kötényéből. Majd felemelte a kalapját, és óvatosan kivette alóla azt a tálka tejszínhabos, lekváros pudingot, amit ott rejtegetett [39] Ogg Ángyi ugyancsak nagy fölszedegetője volt a figyelmetlenül szétszórt apróságoknak. .

— Huhh! Tényleg nem értem, miért kell állandóan lopkodnod — csóválta a fejét Néne. — Verenc szíves örömest adna neked egy lavórral abból az izéből, ha kérnél tőle. Tudod, hogy utálja a pudingot.

— De ez így sokkal szórakoztatóbb — válaszolta Ángyi. — És én megérdemlek egy kis szórakozást.

A sűrű bozót megzörrent, és az unikornis kirobbant belőle.

Mérges volt. Dühös volt. Egy olyan világban volt, ahol nem találta a helyét. És irányították. A talajt kapálta százölnyire tőlük, majd leszegte a fejét.

— Hoppá! — mondta Ángyi, leejtve jól megérdemelt desszertjét. — Gyerünk! Itt egy fa, gyere már!

Mállottviksz Néne megrázta a fejét.

— Nem. Ezúttal nem szaladok el. Azelőtt sem tudott legyőzni, most pedig egy állaton keresztül próbálkozik?

— Nem látod, mekkora a szarva?

— Semmi baja a szememnek — válaszolta Néne higgadtan.

Az unikornis leszegte a fejét, és támadásba lendült. Ogg Ángyi odaért az első olyan fához, amelynek elég alacsony ágai voltak, és felugrott…

Mállottviksz Néne összefonta a karjait.

— Gyere már, Eszme!

— Nem. Nem gondolkoztam tisztán, de most már azt teszem. Vannak dolgok, amik elől nem kell elszaladnom.

A fehér alak ágyúgolyóként száguldott a fák között; fél tonna izom, tizenöt hüvelyknyi fénylő szarv mögött. Pára gomolygott nyomában.

— Eszme!

A körök ideje kezdett lejárni. Azonkívül Néne már tudta, miért érezte olyan zabolátlannak a saját elméjét, és ez sokat segített. Immár nem hallotta a többi Eszme Mállottviksz fantomgondolatait.

Páran közülük talán olyan világokban éltek, amelyekben tündék uralkodtak. Vagy már rég meghaltak. Vagy, saját megítélésük szerint, boldog életet éltek. Mállottviksz Néne ritkán kívánt bármit is, mert az ilyesmit érzelgősségnek tekintette, de egy picit sajnálta, hogy soha nem találkozhat velük.

Páran talán meg fognak halni, itt és most, ezen az ösvényen. Minden, amit az ember tesz, azzal jár, hogy milliónyi hasonmása valami mást tesz. Páran meghalnak. Érezte a halálukat… Eszme Mállottviksz halálait. És nem tudta megmenteni őket, mert a sors nem így működött.

Milliónyi domboldalon szaladt a lány, milliónyi hídon döntött a lány, milliónyi ösvényen állt a nő…

Mindegyik más, mindegyik ugyanaz.

Nem tudott mást tenni értük, mint hogy önmaga maradt, itt és most, amennyire az csak lehetséges.

Előrenyújtotta a kezét.

Pár ölnyire tőle az unikornis láthatatlan falba ütközött. A lábai cséphadaróként kalimpáltak, ahogy megpróbált megállni, a testét görcsbe rántotta a fájdalom, és a hátralévő utat Néne lábáig a hátán tette meg.

— Gytha — szólalt meg Néne, miközben a bestia megpróbált felállni —, vedd le a harisnyáidat, csinálj belőlük egy hurkot, és óvatosan dobd ide nekem!

— Eszme…

— Mi az?

— Nincs rajtam harisnya, Eszme.

— Mi van azzal a szépséges piros-fehér párral, amit Disznólesés éjjelén kaptál tőlem? Magam kötöttem. Tudod, mennyire gyűlölök kötni.