Terry Pratchett - Hölgyek és urak

— Hát, meleg az éjszaka. Én szeretem, tudod, ha kering a levegő.

— Pokolian meggyűlt a bajom a sarkokkal.

— Ne haragudj, Eszme!

— Akkor legalább annyit tegyél meg, légy oly kedves, hogy elszaladsz a kunyhómhoz, és elhozol mindent, ami a ruhásszekrény aljában van.

— Igen, Eszme.

— De előtte még ugorj be Jászónunkhoz, és mondd meg neki, hogy jól fűtse be a kovácsműhelyt!

Ogg Ángyi lebámult a küszködő unikornisra. Úgy tűnt, mintha odaragadt volna; rettegett Nénétől, de nem tudott elszabadulni.

— Eszme, nem kérheted arra Jászónt, hogy…

— Nem fogom kérni semmire. És téged sem kérlek.

Mállottviksz Néne leemelte a kalapját, és a bozótba hajította. Aztán anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna a szemét az állatról, felnyúlt vasszürke kontyához, és eltávolított belőle pár stratégiailag fontos helyen lévő hajtűt.

A konty tetszetős hajkígyóvá tekeredett ki, ami egészen Néne derekáig omlott le, amikor megrázta párszor a fejét.

Ángyi megbűvölten, mozdulatlanul figyelte, ahogy Néne felnyúl, és a tövénél fogva kirántja egy hajszálát. Aztán bonyolult mozdulatokkal hurkot készített abból, ami szinte nem is látszott, olyan vékony volt. Majd a csapkodó szarvra oda sem figyelve az unikornis nyakába dobta, és meghúzta.

Az állat végül küszködve, vasalatlan patáival nagy földgöröngyöket rúgva a levegőbe talpra állt.

— Azzal nem fogod tudni megtartani — óvakodott be Ángyi egy fa mögé.

— Egy pókhálóval is meg tudnám tartani, Gytha Ogg. Egy pókhálóval. Most pedig eredj a dolgodra!

— Igen, Eszme.

Az unikornis hátravetette a fejét, és felnyerített.

A fél város várta már Nénét, amikor a macskaköveken csattogó patájú szörnyeteget bevezette a házak közé. Mert amit Ogg Ángyi tudott, azt mindenki tudta.

Az állat a lehetetlenül vékony pányva végén táncolt, időnként odarúgott a javíthatatlanul meggondolatlanok felé, de egyszer sem sikerült elszabadulnia.

Jászón Ogg, még mindig a legjobb ruhájában, idegesen ácsorgott a műhely nyitott ajtajában. Tűzforró levegő vibrált a kémény felett.

— Kovács úr — mondta Mállottviksz Néne —, hoztam egy kis munkát.

— Öö — felelte Jászón —, jól látom, hogy ez egy unikornis?

— Így van.

Az állat őrült, vérvörös szemeivel Jászónra meredve ismét felnyihogott.

— Soha senki nem patkolt még meg unikornist.

— Gondoljon erre úgy — javasolta Néne —, mint élete nagy pillanatára.

A tömeg körbeállta őket, azon igyekezve, hogy mindent lásson és halljon, miközben távol tartja magát a patáktól. Jászón megvakarta az állát a kalapácsával.

— Nem is tudom…

— Ide hallgasson, Jászón Ogg! — mondta Néne a hajszálat rángatva, miközben a teremtmény körbetáncolta. — Maga bármit meg tud patkolni, amit behoznak ide. És ennek meg kell fizetnie az árát, ugye?

A kovács rémült tekintetet vetett rá. Nénében volt annyi jóérzés, hogy elszégyellje magát.

— Nem Ángyi beszélt nekem erről — tette hozzá, mert sosem vesztette el azt a képességét, hogy akár a tarkójával is érzékelni tudja barátnője arckifejezését.

Közelebb hajolt Jászónhoz, szinte a nyakában lógott a vergődő állaton.

— És annak az ára, hogy mindent, de mindent meg tud patkolni, amit idehoznak, az… hogy meg is kell patkolnia mindent. A tökéletesség ára mindig az, hogy… tökéletesnek kell lenni. És maga is megfizeti, csakúgy, mint én.

Az unikornis több négyzethüvelyk forgácsot rúgott le az ajtófélfáról.

— De a vas… — dadogta Jászón. — És a szegek…

— Igen?

— A vas megöli — magyarázta Jászón. — Ha vasat rakok rá, az megöli. És a dolgok megölése nem része az egyezségnek. Soha nem öltem meg semmit. Egész éjjel fentmaradtam azzal a hangyával, és nem is esett semmi baja. Nem fogok egy olyan élőlényt bántani, aki soha nem ártott nekem.

— Elhoztad a dolgokat a ruhásszekrényemből, Gytha?

— Igen, Eszme.

— Akkor add őket ide! Maga pedig, Jászón, fűtse csak be azt a kovácstűzhelyt.

— De ha vasat rakok rá, akkor…

— Említettem én bármiféle vasat?

A szarv Jászón fejétől egyarasznyira kiütött egy követ a falból. A férfi megadta magát.

— Jöjjenek akkor be, hogy lenyugodjon! — mondta. — Soha nem patkoltam még ilyen csődört anélkül, hogy legalább két felnőtt férfi és egy kölyök ne tartotta volna.

— Azt fogja tenni, amit mondok neki — válaszolta Néne. — Nem szegülhet velem szembe.

— Megölte az öreg Ódalgót — tette hozzá Ángyi. — Én szíves örömest végeznék vele.

— Akkor szégyelld magad, asszony! — torkolta le Néne. — Ez csak egy állat. Az állatok nem tudnak gyilkolni. Csak mi, felsőbbrendű fajok vagyunk ilyesmire képesek. Ez az egyik dolog, ami megkülönböztet minket tőlük. Add ide azt a zsákot!

Behúzta a hatalmas, ellenkező bestiát a nagy duplaajtón, mire néhány helyi lakos gyorsan be is csapta mögötte az ajtószárnyakat. Egy pillanattal később az egyik pata lyukat ütött a deszkákba.

Maphlaves futva érkezett, nagy számszeríjával a vállán.

— Azt mondták nekem, megint előkerült az unikornis!

Újabb deszka tört pozdorjává.

— Ott van bent?

Ángyi bólintott.

— Idevonszolta egészen az erdőből — mondta.

— De az egy vadállat!

Ogg Ángyi megdörzsölte az orrát.

— Igen, valóban… de ő megfelel a követelményeknek, nem? Már úgy értem, megvan benne minden, ami az unikornisok megszelídítéséhez szükségeltetik. És most nem a boszorkányságra gondolok.

— Hanem mire?

— Azt hittem, vannak dolgok, amiket mindenki tud az unikornisok foglyul ejtésével kapcsolatban — felelte Ángyi pajzánul. — Mármint arra célzok, hogy ki ejtheti foglyul őket. Eszme mindig is gyorsabban futott magánál, ugye? Bármelyik férfit lehagyta.

Maphlaves eltátotta a száját.

— Én viszont — folytatta Ángyi —, hát én megbotlottam az első komolyabb gyökérben, amivel találkoztam. Néha egyáltalán nem volt könnyű találni egyet.

— Úgy érti, miután én elmentem, ő egyáltalán nem…

— Ne kezdjen el érzelegni! A mi korunkban ezek a dolgok már nem számítanak — válaszolta Ángyi. — Bele se gondolt volna többé, ha maga nem bukkan most fel. — Úgy tűnt, erről eszébe jut valami. — Nem találkozott véletlenül Casanundával?

— 'smint, rózsaszálam? — szólalt meg egy vidám, reményteli hang.

Ángyi még csak meg sem fordult.

— Maga tényleg ott bukkan fel, ahol nem is számít rá az ember — válaszolta.

— Erről vagyok híres, Ogg asszony.

A kovácsműhelyben csend volt. Majd felhangzott Jászón kalapácsának kopp-kopp-koppja.

— Mit csinálnak odabent? — kérdezte Maphlaves.

— Bármit is csináljanak, véget vetett a rúgkapálózásnak — mondta Ángyi.

— Mi volt a zsákban, Ogg asszony? — érdeklődött Casanunda.

— Amit el kellett hoznom — válaszolta Ángyi. — A régi ezüst teáskészlet. Családi örökség. Csak kétszer láttam eddig, és ebből másodszor akkor, amikor bepakoltam a zsákba. Nem hinném, hogy valaha is használta volna. A tejszínkiöntője úgy néz ki, mint egy vicces tehén.

Még több ember gyűlt a kovácsműhely elé. A tömeg lassan betöltötte a teret. A kalapálás elhallgatott. Jászón szólalt meg egészen közelről:

— Most ki fogunk menni.

— Most kijönnek — mondta Ángyi.