Terry Pratchett - Hölgyek és urak

— Tudtam, hogy nem dobta ki! — jelentette ki elégedetten. — És hízni sem hízott, úgyhogy magára fog menni. Fel a gúnyával! Magrat értékelni fogja.

— Ó, nem — felelte Verenc. — Ebben nem engedek! Most már király vagyok. Magrat lealacsonyítónak érezné, ha egy udvari bolondhoz kellene hozzámennie. A birodalom kedvéért meg kell felelnem bizonyos elvárásoknak. És akkor a büszkeséget még nem is említettem.

Néne olyan hosszan bámult rá, hogy a király zavartan fészkelődni kezdett.

— Igenis, van bennem büszkeség! — jelentette ki.

Néne bólintott, és az ajtó felé indult.

— Miért megy el? — kérdezte Verenc idegesen.

— Nem megyek el — válaszolta Néne csendesen —, csak becsukom az ajtót.

És akkor ott volt még az az incidens a koronával.

Verenc hálószobájának lázas feltúrása során végül megtalálták Lancre királyságának szertartásai és előírásai t. Nagyon egyértelműen le volt benne írva az eljárás. Az új királynét a királynak kellett megkoronáznia, ez része volt a szertartásnak. Ami igazából nem jelenthetett nehézséget egy király számára sem, ha meg tudta különböztetni egy királyné elejét a hátuljától, amire pedig még a legbeltenyésztettebb példányok is képesek voltak legfeljebb két próbálkozás után.

De Abrand Stibnek úgy tűnt, mintha a rituálé ezúttal nem zajlott volna teljesen zökkenőmentesen.

Egészen pontosan azt figyelte meg, hogy mielőtt a király a királyné fejére rakta volna a koronát, átpillantott a csarnok túlsó végébe, ahol egy sovány, öreg boszorkány álldogállt. És majdnem mindenki más hasonlóképp tett, beleértve a menyasszonyt magát is.

Az idős boszorkány alig észrevehetően bólintott.

Magratot megkoronázták.

Hollári-hollahó stb.

A menyasszony és a vőlegény egymás mellett állva, kábultan fogadták az előttük hosszan sorakozó vendégek gratulációit, mint az a szertartásnak ezen a pontján elvárható is volt.

— Biztosra veszem, hogy nagyon boldogok lesznek…!

— Köszönjük.

— Úúk!

— Köszönjük.

— Szögelje a pultra, Ferguson, és hagyja a fenébe a sajtkereskedőket!

— Köszönjük.

— Megcsókolhatom a menyasszonyt?

Verenc azon kapta magát, hogy az üres levegővel néz farkasszemet. Lenézett.

— Elnézést — mondta. — Ön pedig…?

— A névjegykártyám — nyújtotta át Casanunda.

Verenc elolvasta. Felvonta a szemöldökét.

— Ah! — jelentette ki. — Huh! Ööö. Nos, nos. A kettes számú, ugye?

— Ezentúl jobban fogok igyekezni! — biztosította a törpe.

Verenc bűntudatosan körbenézett, majd lehajolt, hogy a szája egy vonalba kerüljön a törpe fülével.

— Válthatnánk egy-két szót pár perc múlva?

Lancre Férfi Móres-tánccsoportjának tagjai a sajnálatos eseményeket követően az esküvőn találkoztak ismét először. Nem tűnt túl könnyűnek az egymással való beszélgetés. Többen közülük szórkozottan ugrándozni kezdtek, amikor szóba elegyedtek egymással.

— Hát szóval — vágott bele Jászón —, emlékszik bárki is? Már úgy értem, tényleg?

— Én emlékszem az elejére — jelentette ki Szabó, a másik takács. — Határozottan emlékszem az elejére. És arra, hogy az erdőben táncolunk. De az Előadásra…

— Tündék voltak benne — állította Bádogos, a bádogos.

— Ez volt a baj — jelentette ki Tetőfedő, a kocsis. — És nagyon sok kiabálás is volt.

— És emlékszem arra az alakra, a szarvakkal — szólalt meg Kocsis —, akinek az a hatalmas…

— Az egész olyan álomszerű volt — foglalta össze Jászón.

— Hé, oda nézz, Kocsis! — kacsintott Takács a többiekre — Ott az a majom. Valamit kérdezni akartál tőle, nem?

Kocsis pislogott.

— A teringettét, hát persze! — mondta.

— A helyedben nem vesztegetném el ezt a remek alkalmat! — biztatta Takács azzal a boldog rosszindulattal, mellyel az eszesek oly gyakran viseltetnek az együgyűek iránt.

A Könyvtáros Abranddal és a Kincstárnokkal csevegett. Amikor Kocsis megveregette a vállát, hátranézett.

— Szóval maga volt Szegletben? — kérdezte Kocsis a szokásos vidám, nyílt stílusában.

A Könyvtáros udvariasan értetlen pillantást vetett rá.

— Úúk?

Kocsis döbbenten nézett.

— De hát ott tartja a mogyoróját, nem?

A Könyvtáros továbbra is csodálkozva bámult rá, és megrázta a fejét.

— Úúk.

— Takács! — kiáltotta a Kocsis. — A majom azt mondja, nem ott tartja a mogyoróját, ahova nem süt be a nap! Te azt mondtad, hogy igen! Hát nem ezt mondtad? Azt mondta — fordult vissza a Könyvtároshoz. — De nem ott tartja, Takács. Látod, előre megmondtam, hogy rosszul tudod! Olyan ostoba vagy. Szegletben nincsenek is majmok.

Némaság ömlött kettejük felől.

Abrand Stib visszatartotta a lélegzetét.

— Ez a legjobb rész — közölte a Kincstárnok egy székkel. — Bárcsak itt lennék.

A Könyvtáros felemelt egy nagy üveget az asztalról. Vállon bökte Kocsist. Majd töltött neki egy italt, és megveregette a fejét.

Abrand kiengedte a levegőt, és folytatta, amivel addig foglalkozott. Kést kötözött egy madzagra, és borongón figyelte, ahogy csak pörög, pörög…

Aznap éjjel hazafelé Takácsot felkapta egy titokzatos támadó, és beledobta a Lancre-be. Soha nem derült ki, miért. Nem szabad varázslókkal packázni, különösen nem az emberszabású varázslókkal. Ők eléggé lényegretörők ugyanis.

Mások hazamentek aznap éjjel.

— Most majd mindenféle illúziói lesznek a rangjával kapcsolatban — jelentette ki Mállottviksz Néne, ahogy a két boszorkány hazafelé baktatott az illatos éjszakában.

— Királyné lett belőle. Ez azért az illúziókat leszámítva is elég magas rang — válaszolta Ogg Ángyi. — Majdnem olyan magas, mint a boszorkányoké.

— Igen… de szóval… attól még az embernek nem szabad beképzeltnek lennie — magyarázta Mállottviksz Néne. — Mi magasabbrendűek vagyunk, valóban, de attól még nem lettünk fölényesek, és nem Helyezzük Magunkat Előtérbe. Senki nem mondhatja, hogy ne tanúsítottam volna végtelen szerénységet egész életemben.

— Mindig is úgy véltem, hogy olyan szerény vagy, mint egy ibolya — válaszolta Ogg Ángyi. — Mindig mondom az embereknek, hogy ha alázatos embert akarnak látni, nézzék csak meg maguknak Eszme Mállottvikszet, mert nála alázatosabbat nem találnak.

— Mindig vissza tudom fogni magam, és nem ütöm az orrom mások dolgába…

— Általában észre se lehet venni, hogy ott vagy — bólintott Ogg Ángyi.

— Még beszélek, Gytha.

— Bocsánat! — Egy darabig csendben battyogtak tovább. Meleg, száraz este volt. Madarak daloltak a fákon.

Végül Ángyi szólalt meg:

— Furcsa belegondolni, hogy a mi Magratunk férjhez megy, meg minden.

— Mit értesz azon, hogy meg minden?

— Hát tudod, férjhez megy — válaszolta Ángyi. — Adtam neki pár tippet. Az ember mindig viseljen valamit az ágyban. Ezzel fent lehet tartani a férfiak érdeklődését.

— Te a kalapodat szoktad magadon hagyni.

— Valóban. — Ángyi meglengetett egy fogpiszkálóra szúrt kolbászkát. Mindig is meggyőződése volt, hogy az embernek annyi ingyen élelmiszert el kell raktároznia, amennyi csak rendelkezésére áll.

— Szerintem nagyon jó lett végül a lakodalmi menü, nem gondolod? És Magrat is sugárzott, úgy láttam.

— Szerintem úgy nézett ki, mint aki izgatott.