Terry Pratchett - Hölgyek és urak

— Ööö, egyszerűen nem tűnt méltónak hozzá, hogy egyedül hagyjam…

— Ó, te jóságos! — sóhajtotta Ángyi a gyászos életképre meredve. — Gyertyák és liliomok. Fogadni mernék, a saját kezével szedte őket a kertben. És aztán bezárta őt ide, ajtók mögé.

— Hát…

— És senkinek eszébe sem jutott, hogy nyitva hagyjon egy átkozott ablakot. Hát nem hallja őket?

— Miket?

Ángyi sietősen körbenézett, majd megragadott egy ezüst gyertyatartót.

— Ne! — kapta ki a kezéből Magrat. — Az a helyzet — lendült hátra a karja —, hogy ez már majdnem — célzott —, az én kastélyom.

A gyertyatartó pörögve felrepült, és egyenesen a közepén talált egy nagy, foltos üvegablakot.

A Korong lassú mágikus mezejében láthatóan mozgó friss napfény ömlött az asztalra. A méhek pedig a napfényen szánkáztak lefelé, akár üveggolyók a csúszdán.

A raj a boszorkány fejére szállt, és valami olyasmit alkotott, mint egy nagyon veszélyes paróka.

— Mit csinál…? — kezdte Maphlaves.

— Hetekig ezzel fog hencegni — vágott közbe Ángyi. — Még senkinek sem sikerült méhekkel megtennie. Az elméjük mindenhol ott van, érti? Nem csak egy méhben. Hanem az egész rajban.

— Mi a csudáról…?

Mállottviksz Néne ujjai megrándultak.

A szemhéja megremegett. Nagyon lassan felült. Nehézkesen Magratra és Ogg Ángyira nézett, és azt mondta:

— Hozzzatok egy virágcsokrot, egy üveg mézzzet, és valakit, akit megcsíphetek.

— Itt a cukrosdoboz, Eszme! — kínálta Ogg Ángyi.

Néne éhesen pillantott az edényre, majd a méhekre nézett, melyek épp felszálltak a fejéről, akár vadászgépek a sérült anyahajóról.

— Akkor önts rá egy csepp vizzzet, és szzzzórd ki nekik azzz aszzzztalra!

Miután Ángyi távozott, Néne diadalittasan bámult az arcukba.

— Megcsináltam, méhekkel! Senkinek sem sikerült még méhekkel csinálnia, de én megtettem! Azzz ember tudata szzzzerterepül mindenfelé! Nagyon jónak kell lenni ahhozzz, hogy méhekkel is sikerüljön!

Ogg Ángyi a rögtönzött szirupot kiöntötte a tálból az asztalra. A raj leszállt rá.

— Hát élsz? — nyögte ki Maphlaves.

— Ezzz azzz előnye a felsőfokú tanulmányoknak — válaszolta neki Néne, miközben megpróbált életet masszírozni a karjaiba. — Elég, ha öt perce felült és beszélget az ember, rögtön rájönnek, hogy életben van.

Ogg Ángyi odanyújtott neki egy pohár vizet. A pohár egy pillanatra megállt a levegőben, majd leesett és összetört, mert Néne az ötödik lábával próbálta megfogni.

— Bocsánat.

— Tudtam, hogy nem voltál benne biztos!

— Ne lettem volna? Dehogynem voltam biztos a dologban! Egy pillanatig sem kételkedtem benne!

Magratnak eszébe jutott a végrendelet.

— Egy pillanatig sem kételkedtél?

Nénében volt annyi szégyenérzet, hogy ne nézzen a szemébe. Inkább összedörzsölte a tenyerét.

— Mi történt, amíg távol voltam?

— Hát — válaszolta Ángyi —, Magrat szembeszállt a…

— Ó, azt tudtam előre. Megvolt az esküvő, ugye?

— Esküvő? — néztek össze a többiek.

— Hát persze, hogy nem! — válaszolta Magrat. — A Kilencedik Napi Tévelygőkhöz tartozó Perdore testvérnek kellett volna megtartania a szertartást, de egy tünde leütötte, és az emberek egyébként is…

— Nem akarok semmiféle kifogást hallani! — vágott közbe Néne csípősen. — Egyébként is, egy fővarázsló minden további nélkül levezetheti a szertartást, nem?

— Én, én, én azt hiszem — válaszolta Maphlaves, aki kezdte elveszteni a fonalat.

— Remek! A varázsló tulajdonképpen nem más, mint egy pap, csak isten és izzadt kézfogás nélkül — mondta Néne.

— De a vendégek fele megszökött! — tiltakozott Magrat.

— Szerzünk újakat — válaszolta Néne.

— Szkorbin asszony nem fogja tudni időben elkészíteni az esküvői lakomát!

— Hát, akkor meg kell parancsolnod neki.

— A koszorúslányok sincsenek itt!

— Megoldjuk.

— És ruhám sincsen!

— Hát az meg ott rajtad micsoda?

Magrat lenézett a foltos sodronyingre, a sáros mellvértre, és arra a néhány fehér selyemfoszlányra, ami rongyos mellényként lógott felettük.

— Szerintem jól néz ki — jelentette ki Néne. — Ángyi majd megcsinálja a hajadat.

A leendő királyné ösztönösen felnyúlt, levette a szárnyas sisakot, és megtapogatta a haját. Ágdarabok és hangaszálak fonódtak bele kibogozhatatlan rendszert alkotva. Bár Magrat a frizuráját még a legjobb napjain sem volt képes öt percnél hosszabb ideig rendezetten tartani, ezúttal az egész leginkább egy madárfészekre hasonlított.

— Azt hiszem, így hagyom — döntötte el végül.

Néne egyetértően bólintott.

— Így kell ezt csinálni — mondta. — Nem az számít, hogy mid van, hanem hogy hogyan szerezted meg. Hát, akkor szinte készen is vagyunk.

Ángyi a füléhez hajolt, és belesúgott valamit.

— Mi? Ja, tényleg. Hol van a vőlegény?

— Egy kicsit zúg a feje. Nem egészen érti, mi történt — válaszolta Magrat.

— Ez teljesen normális — nyugtatta meg Ángyi — a legénybúcsú után.

Azért még maradt pár megoldandó probléma.

— Szükségünk lesz egy násznagyra is.

— Úúk.

— Hát jó, de akkor legalább vegyen fel valamit!

Szkorbin asszony, a szakácsnő összefonta húsos, rózsaszín karjait.

— Ez teljességgel lehetetlen! — jelentette ki határozottan.

— Azt hiszem, talán ha salátát és zöldségtortát, illetve egy kis könnyű… — próbálkozott Magrat.

A szakácsnő borostás álla előreugrott.

— Azok a tündék teljesen felforgatták a konyhát — válaszolta. — Többnapi munka lesz rendbe hozni. És egyébként is, mindenki tudja, hogy a nyers zöldség nem tesz jót, azoktól a tojásos lepényektől pedig kiütést kapok.

Magrat esdeklő pillantást vetett Ogg Ángyira; Mállottviksz Néne a kertben kóborolt, ahol arról próbált leszokni, hogy minden virágba ösztönösen beledugja az orrát.

— Én nem tehetek semmit, kedveském — szólt Ángyi. — Nem az én konyhám.

— Hát nem is. Hanem az enyém. Évek óta én vagyok itt a szakácsnő — jelentette ki Szkorbin asszony. — Pontosan tudom, mit hogy kell csinálni, és engem aztán nem fog egy fruska utasítgatni a saját konyhámban!

Magrat összeomlott. Ángyi megveregette a vállát.

— Úgy gondolom, ez most esetleg jól jöhet — mondta, és Magrat kezébe adta a szárnyas sisakot.

— A király mindig nagyon meg volt elégedve… — folytatta volna Szkorbin asszony.

Valami kattant egyet. A szakácsnő végignézett a számszeríjon, majd szemei Magrat tekintetébe ütköztek.

— Most pedig — szólt Lancre királynéja lágy hangon — süsse meg a lepényemet!

Verenc hálóruhában üldögélt, fejét a tenyerébe temetve. Alig emlékezett bármire az éjszakából, kivéve arra, hogy nagyon hideg volt. És, úgy tűnt, senki sem hajlandó beszámolni neki a történtekről.

Az ajtó halkan megnyikordult, majd kinyílt.

Felnézett.

— Örülök, hogy már felkelt! — köszöntötte Mállottviksz Néne. — Azért jöttem, hogy segítsek felöltözni.

— Benéztem a ruhásszekrénybe — felelte Verenc. — A… tündék voltak, ugye…? mindent feldúltak. Nem találtam semmit, amit felvehetnék.

Néne körbenézett a szobában. Majd odament egy alacsony ládához, és kinyitotta. Csengők csilingeltek fel halkan, és valami sárgán-vörösen megvillant.