Terry Pratchett - Hölgyek és urak

Magrat kicsit megnyugodott. Senki, aki ilyeneket mond, nem jelenthet önmagán kívül senki másra fenyegetést.

— És kinek az oldalán áll, varázsló úr?

— Hány oldal van?

— Úúk?

— Amikor leszállok erről a lóról — mondta Magrat —, ki fog törni. Úgyhogy lenne szíves megkérni a… barátját, hogy engedje el a kötőféket? Baja eshet.

— Úúk?

— Izé. Valószínűleg nem esik.

Magrat a földre csusszant. A ló, miután eltűnt a közeléből a vas, megkönnyebbülten kitört. Úgy kétölnyi távolságra.

— Úúúk.

A hátas küszködve próbált lábra állni.

Magrat pislogott.

— Izé, most egy kicsit ideges — magyarázta Abrand. — Az egyik… tünde… meglőtte egy nyíllal.

— De azt azért csinálják, hogy hatalmat szerezzenek az ember felett!

— Izé. Ő nem ember.

— Úúk!

— Úgy értem, genetikai értelemben.

Magrat találkozott már varázslókkal. Időnként egyik vagy másik meglátogatta Lancre-t, bár soha nem maradtak sokáig. Volt valami Mállottviksz Nénében, amitől jobbnak látták, ha minél hamarabb továbbállnak.

Nem úgy néztek ki, mint Abrand Stib. Ő elveszítette a köpenye és a kalapja java részét, utóbbinak csak a karimája maradt meg. Az arca csupa sár volt, és az egyik szemét többszínű zúzódás takarta.

— Ezt ők tették magával?

— Hát, a sár és a szakadt ruha, az csak, tudja, az erdő miatt van. És belefutottunk…

— Úúk.

— …szóval átfutottunk néhány tündén. De ezt akkor kaptam, amikor a Könyvtáros megütött.

— Úúk.

— Hála az égnek! — tette hozzá Abrand. — Leütött. Különben úgy jártam volna, mint a többiek.

Magratnak rossz előérzete támadt.

— Milyen többiek? — csattant fel.

— Egyedül van?

— Milyen többiek?

— Van egyáltalán bármilyen fogalma arról, mi történt?

Magrat visszagondolt a kastélyra és a városra.

— Meg mernék kockáztatni egy tippet, igen — válaszolta.

Abrand megrázta a fejét.

— Ez annál rosszabb.

— Milyen többiek? — kérdezte Magrat.

— Azt hiszem, kétségkívül téridőkontinuum-átfedés következett be, határozottan megváltoztak az energiaszintek.

— De milyen többiek? — makacskodott Magrat.

Abrand Stib ideges pillantást vetett az erdőre.

— Menjünk le az útról! Rengeteg tünde van még ott.

Ezzel eltűnt az aljnövényzetben. Magrat követte, és észrevett egy másik varázslót, akit egy fának támasztottak, mint egy létrát. Az illető arcán széles mosoly honolt.

— A Kincstárnok — magyarázta Abrand. — Azt hiszem, talán túladagoltuk egy kicsit a szárítottvarangy-tablettát. — Felemelte a hangját. — Hogy… érzi… magát… uram?

— Miért is ne, szeretnék egy kis sült menyétet, ha lenne olyan kedves! — felelte a Kincstárnok boldog arckifejezéssel a semmibe meredve.

— Mitől lett ilyen merev? — kérdezte Magrat.

— Úgy gondoljuk, ez valamiféle mellékhatás lehet — válaszolta Abrand.

— Nem lehet segíteni rajta?

— És akkor hogy kelnénk át a patakokon?

— Szóljon holnap is, pék, és akkor viszek egy ropogósat! — közölte a világgal a Kincstárnok.

— És egyébként is, elég boldognak tűnik — tette hozzá Abrand. — Maga egy harcos, kisasszony?

— Mi? — értetlenkedett Magrat.

— Úgy értem, ez a páncél, meg minden…

Magrat lenézett. Még mindig a kezében tartotta a kardot. A sisak először mindig a szemére csúszott, de aztán kitömte az esküvői ruhája egy darabjával.

— Én… ööö… igen. Igen, pontosan. Az vagyok — válaszolta. — Valóban. Igen.

— Gondolom, az esküvőre jött. Mint mi is.

— Így van. Tényleg az esküvő miatt vagyok itt. Így igaz. — Jobban megmarkolta a kardot. — És most mesélje el nekem, mi történt! Különös tekintettel arra, hogy mi történt a többiekkel.

— Hát… — Abrand szórakozottan felemelte megtépázott köpenye szegélyét, és elkezdte az ujjai köré csavarni. — Elmentünk megnézni ezt az Előadást, tudja. Egy darabot. Tudja. Színjátszás? És nagyon mulatságos volt. Ott ugrált az a sok bakancsos bugris, szalmaparókában meg minden, esetlenül próbálták eljátszani, hogy urak és hölgyek, és egyáltalán nem sikerült nekik. Nagyon vicces volt. A Kincstárnok nagyon nevetett. Bár, ami azt illeti, ő a fákon és a sziklákon is nagyon nevet. De mindenki jól szórakozott. És akkor… és akkor…

— Mindent tudni akarok! — erősködött Magrat.

— Hát… hát… akkor jött az a rész, amire nem igazán emlékszem. Valami köze volt a színjátszáshoz, azt hiszem. Úgy értem, hirtelen… hirtelen az egész valóságosnak tűnt. Érti, mit akarok mondani?

— Nem.

— Ott volt ez a vörös orrú, karikalábú pasas, aki a Tündekirálynőt játszotta, vagy mit, és hirtelen, bár még mindig ő volt az, de… minden olyan lett… minden eltűnt körülöttem, csak a színészeket láttam… és ott volt az a dombocska… úgy értem, nagyon ügyesen csinálták, mert tényleg elhittem… azt hiszem, emlékszem egy olyan részre, amikor valaki felszólított minket, hogy tapsoljunk… és mindenki nagyon furcsán nézett ki, és aztán jött az az éneklés, gyönyörű volt, és… és…

— Úúk.

— És akkor a Könyvtáros megütött — fejezte be Abrand különösebb sallang nélkül.

— Miért?

— Az lenne a legjobb, ha ezt a saját szavaival mondaná el.

— Úúúk úúk íík. Úúk! Úúk!

— Köhögj, Júlia! Használd a rekeszizmodat! — tette hozzá a Kincstárnok.

— Nem értem, amit a Könyvtáros mond — szólt Magrat.

— Izé. Egy interdimenzionális szakadást éltünk át — magyarázta Abrand. — Aminek a hit volt a kiváltó oka. Az előadás lehetett az utolsó csepp a pohárban, ami végül megnyitotta. Minden bizonnyal egy nagyon érzékeny instabil terület közelében voltunk. Szavakkal ezt nehéz elmondani, de ha van magánál esetleg egy gumilepedő és pár ólomnehezék, be tudom mutatni…

— Azt akarja mondani, hogy azok a… dolgok azért léteznek, mert az emberek hisznek bennük?

— Ó, dehogy! Úgy képzelem, egyébként is léteznek. De azért vannak itt, mert az emberek itt hisznek bennük.

— Úúk.

— Felkapott minket, és elszaladt. Aztán meglőtték egy nyíllal.

— Ííík.

— De éppen hogy csak megcsiklandozta.

— Úúk.

— Általában olyan jámbor, mint egy bárány. Tényleg az.

— Úúk.

— De ki nem állhatja a tündéket. Nem bírja a szagukat.

A Könyvtáros orrcimpája megremegett.

Magrat nem tudott sokat a dzsungelről, de ekkor fákon ülő emberszabású majmok jutottak az eszébe, amint megérzik a tigris bűzét. A majmok soha nem csodálták különösebben a bunda csillogását és a szempár tüzét, mert tisztában vannak azzal, milyenek a száj fogai.

— Igen — válaszolta Magrat. — Valóban büdösek lehetnek. A törpék és a trollok is gyűlölik őket. De azt hiszem, messze nem annyira, mint én.

— Nem kaszabolhatja le az összeset — vélte Abrand. — Úgy rajzanak mindenfelé, mint a méhek. Némelyik repülni is tud. A Könyvtáros azt mondja, arra kényszerítették az embereket, hogy husángokkal döntsék le azokat a, tudja, azokat a köveket. Állt néhány kő azon a dombon. Megrohamozták őket. Elképzelésem sincsen, miért.

— Látta a boszorkányokat az Előadáson? — érdeklődött Magrat.

— Boszorkányok, boszorkányok… — gondolkozott Abrand.