Georgij Martinov - 220 nap az űrhajón

— Kit érdekel egy életen át tartó rokkantság, — gondolta, — ha legyőzöm önt, Mr. Kámov?

Hapgood ifjú társa körülbelül ekkor idézte fel magában az ő múltját.

Charles Algernon Hapgood nagyon népszerű volt az egész Egyesült Államokban. Tehetséges mérnök, az elméleti űrhajózás elismert szakembere, ő tervezte az első atomhajtású sztratoszféra- rakétát. Miután átrepülte az Atlanti óceánt, és minden sebességrekordot megdöntött vele, (az utat 1 óra 15 perc alatt tette meg,) világhírű lett. Egy repülés után adott interjúban azt nyilatkozta, hogy következő úti célja a Hold lesz.

Az amerikai lapok „Csillagkapitánynak” nevezték el Hapgoodot, amit egy akkor még ismeretlen szovjet mérnök, Kámov nyilatkozata, örülve az amerikai tervező sikerének, még kissé korainak tartott.

— Formailag igaza van, — felelte Hapgood egy újságírónak adott interjúban, aki rákérdezet, mit gondol erről a kijelentésről, — de az óceánt átrepülni, vagy a Holdhoz szállni, nem nagyon tér el egymástól. A sztratoszférikus rakéta és az űrhajó csak egy lépésre vannak egymástól, és mi hamarosan megtesszük ezt a lépést.

Így vélte Charles Hapgood, de a bolygóközi tér meghódításához tett első lépést nem ő, hanem a szovjet mérnök, Kámov tette meg, aki az emlékezetes szerény megjegyzést fűzte a Hapgoodot dicsérő cikkek tengerében.

Azóta tart az elsőségért vívott harc.

Az Egyesült Államok kormánya teljes mértékben támogatta Hapgoodot.

Hapgood szándékát a Hold, majd a Mars és a Vénusz elérésének elsőségét illetően sok pénzügyi mágnás támogatta, akik abban reménykedtek, hogy az értékes ásványokat, erőforrásokat megkaparinthatják, semmi pénzt nem kíméltek a cél elérése érdekében.

Hapgood első célja a Hold volt, ahol Kámov nem szállt le, csak megkerült. Hapgood teljes erőbevetéssel építette űrhajóját, remélve, hogy Kámov két évnél előbb nem lesz képes újabb űrrepülésre.

Már elkészült hajójával, mikor megjött a híre Kámov és Pajcsadze Holdat érésének.

A hír lesújtó hatással volt Hapgoodra.

A két egymást követő vereség aláásták a belé vetett hitét azoknak, akiktől a sorsa függött. Az amerikai újságok elfordultak tőle, és ellenfelét kezdték dicsérni. A név: a „Hold Kolumbusza”, amit az újságírók adtak Kámovnak, volt az utolsó csepp a pohárban.

Hapgood teljes szívéből gyűlölte az orosz mérnököt, és megfogadta, hogy bármi áron, de elsőként éri el valamelyik bolygót. A tekintélye még elég jelentős volt egy új hajó megépítéséhez, bár nem a kívánt összeget kapta meg hozzá. Hapgoodnak ezt sem számított. Bosszút forralt magában. Az űrrepülést az ellenségével való leszámolás eszközének tekintette. A repülés tudományos célja másodlagos lett.

Hapgood gondosan figyelt mindenre, ami Kámov harmadik útjának előkészítéséről szólt, de Kámov óvatos volt, és ő nem fért hozzá olyan adatokhoz, mint az orosz űrhajó mérete vagy sebessége. Azzal a rá jellemző önbizalommal, amellyel képes volt felrázni a vereség hangulatából, Hapgood lebecsülte ellenfele képességeit és akaraterejét, és becsülte túl a sajátját. Ezért döntött a negyvenméteres gyorsulás mellett, feltételezve, hogy ez teljes garanciát ad a sikerre. Tudta, hogy Kámov nem ezen az úton halad. Úgy vélte, a szovjet mérnök maximum ekkora gyorsulást képes elérni az űrhajójával. A motorok tíz percig dolgoznak, míg elérik a határértéket, mivel az atommeghajtás magas hője miatt különleges hőszigetelésre illetve ötvözetekre volt szükség.

Hapgood nem hitt a Szovjetunió technikai fölényében, de érezte, hogy az a Szovjet technika nem marad el az amerikai mögött, ami az atomtechnológián alapul, nem úgy, mint más országokban. Ezen megfontolásokat alapul véve, Hapgood nagyon magabiztossá vált a sikert illetően, és nyugodtan építette az űrhajóját, a megfelelő sebességgel, figyelve arra, hogy elkerülje a Kámov második útjánál történt lemaradást.

Senkivel sem akarta megosztani az eljövendő dicsőséges jövőt, ezért csak kis, kétszemélyes gépet épített, ezt is csak azért, mert egyedül nem lehet repülni. Valamennyi tudós jelentkezését kategorikusan visszautasította, akik szerettek volna vele repülni, mondván, hogy az első repülésére egy újságírót akar magával vinni.

Amikor készen állt a hajó a repülésre, nyílt levelet intézett Amerika újságíróihoz, de hosszú ideig senki sem jelentkezett az útra. Végül, mikor már minden remény veszni látszott, megjelent Bason.

— Mi vette rá, hogy velem jöjjön? — kérdezte Hapgood a New York Times ifjú riporterét.

— Őszinte leszek önnel — felelte Bason. — Szeretnék meggazdagodni, de ez ma pokolian nehéz, akármilyen ambiciózus is vagyok. A dicsőség Stanley-re szálljon, ne rám.

— Itt a lehetőség! Tehát ambiciózus? És a várható veszélyre nem gondol? Hírnév helyett, lehet, hogy a halál várja.

— Aki nem kockáztat, az nem is nyer — mondta Bason.

Magas, széles vállú, arca volt nem szép, de megnyerő. Tipikus amerikai fiatal, sportos alkatú ember, alacsony értelmi szinttel.

Hapgood meg volt elégedve vele. Ilyen útitársat akart.

— Én is őszinte leszek önnel — mondta. — Legfőbb célom Kámov legyőzése. (Bason bólintott.) Ennek érdekében kénytelen leszek a hajót 40 m/sec-ra gyorsítani. Nem titkolhatom el ön elől a legénységre való veszélyességét.

A zsurnaliszta arcán semmi jele nem volt az aggodalomnak.

— Nem vagyok jártas ezekben a dolgokban — felelte megkapó őszinteséggel. — Ha azt mondja, hogy ez veszélyes, én elhiszem. De ha az út is veszélyes, a felszállás miért ne lehetne az?

— Nahát, ha így gondolja, — mondta vidáman Hapgood, — nagy örömmel üdvözlöm, mint útitársat.

Kezet fogott Bason-nel.

— Mikor indulunk? — kérdezte az újságíró.

— Augusztus végén.

— Miért nem előbb?

— Meg kell várni, míg a Mars, ahová szeretnék eljutni, kedvező helyzetben lesz — válaszolta Hapgood.

— Hát akkor várunk! Nem kell sokat várni! — szólt Bason.

19 … szeptember 16.

Moszkvai idő szerint öt óra van.

Szeptember 15.-e örökre megmarad az emlékezetünkben: e napon jutottunk be a felhőtakaró alá.

Titok fátyla, ami eddig eltakarta a bolygó felszínét, fellebbent.

Az, amit a vastag felhők alatt rejtőzött, és ami egészen mostanáig láthatatlan volt a földi szemeknek, most mindent pártatlanul rögzített a kamera, ami a szemem elé került…

Szeptember 14.-én tizenkét óra tájban a Vénuszt közelébe értünk. A bolygó képe először keskeny sarlónak mutatkozott, és húsz óra alatt gyorsan megmutatta nekünk teljes képét.

A napsütötte Vénusz úgy ragyogott, mint a hófödte hegycsúcsok tiszta, fényes napokon a Földön.

Azon a helyen, ahol kétmillió kilométernyire voltunk tőle, majdnem akkorának látszott, mint a Hold, mikor teliholdként mutatkozik. Szabad szemmel is világosan láthattunk, hogy a bolygót teljesen elborítják a fehér felhők.

A csillagokkal sűrűn telehintett égbolton mesésen szép volt a Föld hófehér nővére.

Az ablakba kapaszkodtam, könnyel a szememben, vég nélkül készítettem a színes képeket.

Előzőleg elfelejtettem megemlíteni, hogy a hajón speciális kvarcból készült ablakok is voltak, amik nem torzítják a hajón kívüli tárgyak képét. Ezek az ablakok kisebbek, mint a többi, amit használtunk, de ezek állandóan a rendelkezésemre is álltak. Pajcsadze a „TASSz ablakai”-nak nevezi ezeket.