Georgij Martinov - 220 nap az űrhajón

Szeptember 15.-én, hét órakor Kámov felszólított bennünket a sisak felvételére, amelyeket már előkészítettünk, majd beindította a fékezőrakétákat.

Újra megjelent a már ismerős zaj, de nem olyan hangosan, mint első alkalommal.

Az ablakon bevilágított a láng tükörképe.

Mindannyian ahhoz a falhoz esett, amit a padlónk lett. A gravitáció miatt már ismét volt értelme a fent és lent fogalmaknak. A hajó repülése határozta meg az irányokat, A Vénusz felé volt a lenn, ami a lábunk alá került.

Örültem, hogy visszatért a normális súlyom, de ahogy Kámov megmondta, de lassan tudtam csak mozogni, és nagyon nehéznek éreztem a testem. A hetvennapnyi súlytalanság éreztette hatását.

Egy másik ablak mellé mentem, és lefeküdtem. Pajcsadze és Belopolszkij már napok óta nem mozdulnak a csillagászati berendezések mellől, annyira belemerültek a munkába. Többet voltak az ablaknál, mint én, és megfigyelhették a bolygót anélkül, hogy abbahagyták volna a munkát.

Kámov a vezérlőpultnál volt. Ezen a helyen maradt hosszú órákig, szemét a periszkóp kukucskálóján tartva, miközben keze a fogantyúkat tartotta.

Ezalatt én fényképeztem.

A Vénusz képe ezen idő alatt folyton nőtt, már a telihold tízszeresének látszott alattunk, a hajó aljától negyvenezer-hatszáz mérföldre volt, ami 28 km/sec-os szörnyű sebességgel közeledett. Ez a fékezőmotoroknak köszönhetően lassan, de folyamatosan csökkent.

Ha nem lett volna fékező berendezés, akkor csaknem húsz perc múlva a bolygó légkörébe csapódunk, és meteorként égtünk volna el abban, amihez még a Vénusz vonzereje is fokozta volna a sebességünk. Motorjaink hatalmas ereje legyőzte a bolygó gravitációját, és egyenletesen csökkentette a sebességünket 10 km/sec-ig.

Négy fényképezőgép és számtalan negatív elérhető volt. Mindaz, amire szükség volt, már elő volt készítve, mert komoly akadályokba ütközött volna. Az ajtó a „plafonra” került, amihez könnyű alumínium létrán lehet felmenni. A laborom megközelítése, ami a hajó közepén van, olyan hosszú és fáradságos lett volna, mintha egy négy emelet magas épületet másznék meg. Ezért tettünk mindent a kezünk ügyébe, hogy minél kevesebbet kelljen elhagyni megfigyelő- és munkahelyünket, addig, míg a hajó el nem hagyja a bolygót, és ismét fellép a már jól ismert súlytalanság. Egyre közelebb kerülünk a bolygóhoz.

Húsz perccel ezután, a hajó sebessége 16,5 km/sec-re csökkent, és 14000 kilométer távolságra van a bolygófelszín.

A Vénusz szinte az egész horizontot betölti. Ilyen közelről már tűnik annyira vakítóan fehérnek. Jól látható árnyékok húzódnak az egyes felhőtömbök között. Erős távcsővel kerestem egy rést ebben a kavargó tömegben, de egyáltalán nem találtam. A felhőrétegek, láthatólag, igencsak vastagok voltak.

„Lehet, — gondoltam, — hogy Kámov félelmei valóra válnak, és a felhők teljesen eltakarják előlünk a bolygó felszínét? Milyen rossz lenne, ha ez valóra válna! Mit tehetünk azért, hogy mégis lássunk valamit? Belopolszkij szerint a tudósok csak mocsarakra és óceánokra számítanak. Most már majdnem biztosak vagyunk növényi élet létezésében a bolygón. Ha bejutunk a felhőréteg alá, lehet, hogy virágzó országokat, megművelt földeket, óceánon lévő hajókat látunk? Mi tűnik pár perc múlva a szemünk elé?” Nagyon izgatott voltam. Ugyanezt láttam bajtársaimon is. Még a rendíthetetlen Kámov is bevallotta később, hogy azonos gondolatok jártak a fejében, mint nekem. Ez az első alkalom az emberiség történelmében, mikor az emberek egy másik világ titkait készülnek megfejteni. Igaz, előzőleg már voltunk a Holdon, de az egy élettelen, halott világ, ám itt minden különös volt. A Holdat megfigyelhettük műholdról is, de a legrejtélyesebb bolygó a Vénusz, ami közel akkora, mint a mi világunk.

Újabb tizenöt perc eltelt, és a távolságunk, vagy inkább úgy mondom, a magasságunk kb. ötezer kilométerre csökkent. A hajónk zuhanása 7,5 km/sec-ra esett, és folyamatosan tovább csökkent.

Még tíz perc múlt el, s már nem láttam mást, mint a felhőket.

Ebben a percben törte meg Kámov a csendet, ami az eddigi merülésünket kísérte: — Konsztantyin Jevgenyevics, határozza meg a felhőréteg tetejének távolságát.

— Százhatvanöt kilométer — válaszolta szinte azonnal Belopolszkij.

— A rádióreflektor a bolygó felszínét 177 kilométerre jelzi — szólt Kámov. — Szóval a felhőtakaró maximum tizenkét kilométernyi lehet.

Közeledett a döntő pillanat. A hajó sebessége százhatvan kilométerre csökkent, amit az elmúlt öt és fél perc alatt értünk el.

Kámov megnyomott egy gombot, és láttam, amint a hajó oldalán lassan kiereszkedik egy szárny.

Ugyanez történt a túloldalon is.

Néhány pillanat múlva a gomolygó felhők közé értünk. Sűrű ködben találtuk magunkat. Tisztán hallottam, amint a motor egy pillanatra elhallgat, aztán újra beindul, de már sokkal halkabban. A fékezés abbamaradt, beindult a hajtás.

Belopolszkij felállt a helyéről, és az irányítópulthoz ment. Azért, hogy Kámovnak ne kelljen elfordulni a periszkóptól, Konsztantyin Jevgenyevics hangosan olvasta le a rádióreflektor adatait.

— Még kilenc kilométer!.. Nyolc és fél!.. Nyolc!.. Hé és fél!..

A sűrű, tejszerű köd még mindig átláthatatlan volt.

— Hét!.. Hat és fél!.. Hat!..

A szívem erősen dobogott. Már hat kilométerre megközelítettük egy bolygó feszínét, de még mindig nem mutatta meg magát az emberek szeme előtt. Bárcsak elfogynának már azok az átkozott felhők!

— Öt és fél!.. Öt!..

Úgy éreztem, hogy a hajó irányt váltott.

Függőleges ereszkedésünk csaknem vízszintes repülésbe váltott át.

— Végeláthatatlan! — mondta Belopolszkij.

Tehát nem voltak magas hegyek előttünk.

— Fordítsa a reflektort a Vénuszra! — adta ki az utasítást Kámov.

Én az ő helyében valószínűleg „Földet” mondtam volna, de ez az ember nem követett el ilyen hibákat. Szerintem továbbra is megtartotta a hidegvérét.

— Négy!.. mondta Belopolszkij. — Három és fél!.. Három!..

Ebben a pillanatban szólalt meg a film végét jelző csengő. Habár siettem kicserélni a szalagot, de elszalasztottam a pillanatot, amikor kiléptünk a felhők közül.

Mikor Belopolszkij kimondta: „másfél”, amikor Kámov elfordult a műszertől, és csendesen azt mondta: — A Vénusz!

Én rohantam az egyik ablakhoz, Belopolszkij a másikhoz.

Alattunk, ameddig a szem ellátott víz hullámzott. Tisztán láthattuk a fél kilométer magasra felcsapó tajtékos hullámokat. Nyilván erős szél fújt. Szárazföldnek a legkisebb nyoma sem látszott. Volt-e ezen a tengeren vagy óceánon valahol szárazulat — nem tudtuk. Vastag felhők borultak fölénk. Mélysötét víz alattunk, ólos ég a fejünk fölött, és sivár homály borult körénk. A Vénusz napos oldalán voltunk, de a fényviszonyok inkább a kora estéhez hasonlítottak. A tíz kilométeres felhők, csak kis mértékben eresztették át a közeli Nap fényét.

Körülöttünk a látóhatár mindenütt szinte folyamatosan villantak fel a fényes villámok. Még a hajónk falán keresztül is hallottuk a mennydörgések szörnyű dörrenését. A szinte fekete zápor falként kötötte össze az eget a végtelen tengerrel.

Mindez együtt — a rideg tengeren vágtató fehér habok, a sötét felhőben cikázó villámokkal borított égbolt, egyfajta vad szépséget sugároztak felénk.