Georgij Martinov - 220 nap az űrhajón

A hajó most vízszintesen, egy kilométer magasan repült, 700 km/óra sebességgel. Kámovnak folyamatosan változtatnia kellett az irányt, a nagyobb viharfrontok elkerülése végett, amelyek sorban egymás után jöttek létre.

Negyven perccel később kénytelenek voltunk átrepülni egy ilyen front szélén, és első kézből tudhattuk meg, hogy ilyen viharok, mint ezek, nem léteznek a Földön.

Mintha a hajó a tengerbe süllyedt volna. A körülöttünk lezúduló víz szilárd tömegnek hatott. Teljes sötétség volt. A villámlás olyan sűrű volt, hogy szinte egymásba értek, a homályos vízfalon átderengve. A folyamatos mennydörgés elnyomta hajónk motorjainak hangját.

Szerencsére egy perc alatt véget ért, és hajónk a vihar szalagján keresztül jutott, ami komor, fekete falként maradt mögöttünk.

Észrevettem magasságunk jelentős csökkenését. A tenger felszínétől mindössze háromszáz méternyi távolság választott el bennünket.

Kámovra nézve, megértettem, hogy még őt is zavarta a dolog.

Az idegen bolygó nem éppen kedvesen fogadta hívatlan vendégeit. A nagy víztömeg, ami a hajónk falát verte, 700 méterrel nyomta le azt. Ha nem haladunk át ilyen gyorsan a viharon, akkor a tengerben végezhettük volna.

— Szergej Alekszandrovics! — szólt Belopolszkij. — Nem gondolja, hogy veszélyes itt maradni?

— Mit javasolna? — kérdezte gúnyosan Kámov.

— Nem javaslok semmit — felelte szárazon Belopolszkij. — Csak kérdeztem.

— De igen, minden bizonnyal veszélyes — mondta Kámov. — De ha elhagyjuk a Vénuszt, akkor valószínűleg egy-két dologra nem derülhet fény.

Belopolszkij semmit sem szólt. A hajó továbbra is azon a magasságon repült, ahová a vihar vetette.

Egy kicsit világosabb lett, és a jobbláthatóság miatt készítettem néhány felvételt a Vénusz óceánjáról.

Azt, hogy ez óceán, és nem csak egy tenger, az is bizonyította, hogy két órai repülés után sem láttunk sehol a part legkisebb jelét sem.

A figyelmemet magához vonzotta néhány vörösen meredő hullám. Ezek közvetlenül alattunk villantak fel, majd tűntek el. Máshol nem találtam őket. Már éppen fel akartam hívni rájuk Kámov figyelmét, mikor rájöttem mik azok.

A víz visszatükrözte fúvókáink sugarának a fényét.

Megragadtam a színes kamerát, és felvettem ezt a rendkívüli jelenetet — földi lángok egy idegen bolygón.

Előttünk ismét feltűnt egy sötét felhősáv. Ezt az óriási vihart ne tudjuk kikerülni. Vállalja Kámov még egyszer a kockázatot? De nem, a hajó éles ívben felemelkedett, és egy perc múlva tejfehér ködben szálltunk tovább.

A vihar, minden eszeveszett dühével együtt alattunk maradt.

— Döbbenetes kép! — mondta Pajcsadze. — A bolygó telve van fiatal, megzablázatlan energiával.

Ilyen hatalmas viharok tombolhattak valaha a Föld fiatal korában is, sok millió évvel ezelőtt. Most már úgy vélem, lesz majd életet a Vénuszon.

Már rég levettük a sisakot, mivel a légköri motorok viszonylag csendesen dolgoztak, ami lehetővé tette a beszélgetést.

— Tényleg úgy hiszi? — kérdeztem.

A tudatom mélyén még mindig abban reménykedtem, hogy már most találunk életet, de Arszén Georgijevics a távoli jövőről beszélt.

— Szeretné, ha már létezne itt élet? — kérdezte. — A bolygó felkészült a fogadására. Talán az óceánok mélyén már megjelentek az elemi élőlények, véglények, de még évmilliók kellenek a különböző életformák kialakulásához.

— Miért csak a véglények? — kérdeztem konokul. — Talán már megjelentek az első ichtio- vagy brontosaurus-ok.

— Keresse meg őket, — felelte — és kapja lencsevégre!

Közben Kámov többször is megpróbált visszajutni a felhők alá, a vihar jeleit figyelve, de csak fél óra elteltével láthattuk meg újból a bolygó felszínét. Alattunk még mindig az óceán hömpölygött.

Viharövezet, amiben repültünk, több mint ezer méter széles volt, és láthatólag nagy felületet fedett le. Nyilvánvalóvá vált, hogy a vihar normális és gyakori jelenség a Vénuszon. A Nap közelsége miatt a erős volt a páraképződés, ami lecsapódott a felhőkben, és iszonyú viharok formájában esett vissza.

De az alattunk elterülő óceán véget ér-e valahol, vagy beborítja az egész bolygót?

— Kell lennie valamilyen szigetnek vagy kontinensnek — jegyezte meg Belopolszkij. — A bolygón kell lennie növényi életnek, mivel a szabad oxigén jelenléte mással nem magyarázható. Tehát találnunk kell szárazföldet.

— Feltéve, ha nem a viharövezetben van — mondta Pajcsadze.

Egyik óra múlik a másik után, de még mindig változatlan az óceán. A hajó hol erre, hol arra repült, felemelkedett és lesüllyedt. Kámov igyekezett elkerülni az esőfelhőket, a rettenetes erő miatt, amit megtapasztaltunk.

Erősen figyeltem a víz felszínét, abban a reményben, hogy távcsövemben felfedezem az élet legcsekélyebb jelét, de hiába. A víz és a levegő kihalt volt.

Készülékemet a legerősebb objektívvel láttam el, és tucatnyi képet készítettem. Talán amit szabad szemmel nem észleltem, a képen látszani fog.

Nyolcórai repülés után, ami alatt több mint ötezer kilométert repült a hajó, végre mintha parti sáv tűnt volna fel a távolban.

A vizet erdő váltotta fel.

Oly végtelennek tűnt, mint előtte az óceán. Sűrű növényszőnyeg terült el minden irányba, a láthatár végéig húzódva. De nem zöld volt, mint a Földön, hanem narancs és vörös színű.

Ez ragyogóan igazolta Gavril Adrianovics Tyihov, pulkovói csillagász tudományos jóslatát. Ő 1945-ben azt állította, hogy ha van növényzet a Vénuszon, a meleg éghajlat miatt narancs és vörös színeivel kell azoknak visszaverni a Nap sugarait, a túlzott felmelegedés elkerülése miatt. A Marson pedig, az ellenkező okokból kéknek kell lenniük. Hamarosan megláthatjuk, az is igaz-e.

Kámov lejjebb ereszkedett.

Hatalmas fákat láttunk, amik olyan szorosan nőttek egymás mellett, hogy lehetetlen volt megállapítani, mi van a közelükben, mivel 200 km/sec-os sebességgel haladtunk.

A kamerát a legnagyobb sebességbe kapcsoltam, egyenesen lefelé irányítottam. Ezen kívül még a legkisebb expozíciós idejű géppel is készítettem vagy száz képet, szűrőn keresztül.

Ennyit tehettünk mindössze. Kámov nem csökkenthette a sebességet, a lezuhanás veszélye nélkül.

— Kár, hogy nem szállunk le a Vénuszra! — sóhajtottam.

— És hová? — kérdezett vissza röviden Szergej Alekszandrovics.

Valóban, sehol nem volt hely a leszállásra. A sűrű erdő falán még egy fénysugár sem hatolt keresztül. Az őserdő olyan volt, amilyen a karbon-korszakban lehetett a Földön. Miféle fák nőttek benne? Hasonlóak a földiekhez? Reméltem, hogy képeim segítségével válaszolni tudok ezekre a kérdésekre.

A kilencedik órában egy hatalmas folyót láttunk közeledni.

Sűrű erdő borította partok között folyt, és nyilván az általunk látott óceánba ömlött.

Kámov a meder irányába fordult, és kihasználva a szélmentes időt, száz méterre ereszkedett.

Pajcsadze csatlakozott hozzám, mindketten a part menti területet kezdtük fotózni. Ha a bolygón élnek állatok, itt találnunk kell belőlük.

A folyó kb. két kilométer széles volt, s a fák ingadozásából láthattuk, hogy erős szél fúj.

A folyó vize jól tükrözte hajónk lángoló farkát.

Néhol az erdőből mellékágak nyíltak a folyóban, de nem túl szélesek. Csak egy olyan volt, ami fél kilométer vastagon ömlött belé. Madarak és egyéb álltoknak semmi nyomát nem észleltük.