Georgij Martinov - 220 nap az űrhajón

— Úgy tűnik, csak növényi élet van a Vénuszon — mondta Arszén Georgijevics.

— Talán mégis van, — feleltem — csak az erdő mélyén.

Pajcsadze a fejét rázta.

— Ezt a kérdést — mondta — a következő expedíciónak kell megoldania, amelyet a Vénusz tanulmányozására küldenek. De azt már most megállapíthatjuk: nincs állati élet a bolygón.

— Sajnálatos, de úgy tűnik ez valóban így igaz — állt mellé Belopolszkij is.

Hogyan tudtam volna két tudós társam meggyőződését megingatni?

A folyó egyre fogyott. Hamarosan azt láttam, hogy egy magas hegygerinc felé repülünk. A tetejük a felhőbe ért, és a rádióreflektorral megállapítottuk; a csúcsok elérik a hét kilométeres magasságot.

Hogyan alakultak ki ezek a csúcsok, az rejtély maradt. A hajónk tíz kilométeres magasságba emelkedett.

A hegygerincen átrepülve mesésen szép látvány tárult elénk. A már ismert tejfehér köd eltűnt. Két felhőtömeg csúcsa közé kerültünk. A hajóra sötétkék ég borult: a Nap vakító fénnyel világított, sokkal erősebben, mint a Földön. Elviselhetetlenül ragyogtak körülöttünk és alattunk a fehér felhők.

Mind a négyen felkiáltottunk az ámulattól, ám a csodálatos látvány amilyen gyorsan feltűnt, ugyanolyan gyorsan veszett a semmibe. A hajó ismét egy felhőben repült. Az ablakok mögött újra csak a tejfehér köd volt látható. Lejjebb ereszkedtünk.

A hegyeket messze magunk mögött hagytuk, és újra óceán volt alattunk.

A hajó 8000 kilométert tett meg, mikor észrevettük, hogy egyre sötétebb és sötétebb lesz. Nyilván elértük a Vénusz napsütötte felének határát, és az éjszakai felé közeledtünk.

Kámov a két csillagászhoz fordult.

— Hogy állnak a tervezett programmal? — kérdezte.

— Befejeztük.

— Levegőminta?

— Négy helyről is vettünk.

Valóban, a hajó falára kis platina dobozok voltak szerelve. Még a Földön vákuumot hoztak létre bennük. Elektromos úton lehetett kinyitni, majd visszazárni azokat. Négy ilyen doboz volt tele a Vénusz levegőjével, amit majd a Földön fognak kielemezni.

— Hogy áll ön, Borisz Nyikolájevics? — fordult hozzám Kámov.

Mintegy háromszáz képet készítettem, nem is beszélve a filmről.

Kámov két percig hallgatott, aztán halk remegő hangon megszólalt: — A hajónk elhagyja a Vénuszt.

Milyen gyorsan elszálltak ezek a feledhetetlen órák! Még egy utolsó pillantást vetettem a távolodó bolygóra.

Te kemény, szigorú nővére a Földnek. Azok a félelmetes viharaid! De megjelent rajtad az élet!..

Évezredek, talán évmilliók teltek el, és az élet mindent legyőző erejével megjelentek az erdők, a vízben és a levegőben pedig talán valamiféle állatok.

És hosszú évszázadok lassú fejlődése alatt megjelenik az értelem hatalma. Milyen formában fog az megjelenni?…

És majd a forró Napod sugarai alatt elkezdődik a történelmed.

Szeretném hinni, hogy kevésbé véres, kevésbé gyötrelmes lesz, mint távoli húgodé.

Ha egy nap megjelenik egy emberihez hasonló életforma, szívből kívánom neki, a boldog szép életet hazájában.

A földi ember nem csak most látogatott el ide, hanem visszatér a jövőben is. Mint a báty, aki segíti elérni a gyermeknek elérni a boldogságot.

Viszlát Vénusz!..

Kámov leállította motort, és beindította a másikat.

Erős dübörgés tört fel a hátunk mögül. A szárnyak behúzása után az űrhajónk egyre gyorsulva hagyta el a bolygót.

19 … november 8.

Majd két hónapja nem nyúltam már a naplóhoz. Ez idő alatt semmi különösen lényeges sem történt. Az élet a fedélzeten csendesen, kimérten halad.

A Vénusztól való távozásunk után még sokáig az ott látottak hatása alatt voltunk. Az elemek primitív, vad dühe, a hatalmas erők összecsapása ellenére hittünk a bolygó fényes jövőjében.

Magunk mögött hagyva a Vénuszt, élénken és izgatottan vitáztunk a látottakról, sőt egy kis fantáziálásba is belemerültünk.

Izzó vágy kelt a szívemben, hogy visszatérjek még a Föld nővéréhez, aminek látványa feledhetetlen álomként távolodott az űrhajó ablakiban.

Az elválásnak az a szomorú érzése hatott át minket, mint amikor valami ismert és szeretett dologtól búcsúzunk, és órákon át nem tudtunk elszakadni az ablakoktól.

De megismertük a rejtélyét: megtudtuk, mi rejlik a felhők alatt, és hamarosan, igazán hamar már a Föld minden embere tudni fogja, hogy…

A Vénusztól való távozásunk idején, annak a Marstól való távolsága háromszázhetven millió kilométer volt, de a Mars közeledett felénk,a pályáján, és így a hajónknak mindössze 250 millió kilométert kell megtenni a vele való találkozásig. Ez 2500 óra, azaz 104 nap, amiből már ötvennégy már eltelt.

Mint írtam, mindeddig semmi különös esemény nem történt, de a tegnapi nap — november 7. — soha nem törlődik ki a memóriámból. Ezen a napon, ami a történelem legfontosabb eseményére emlékezünk, olyan dolog történt, ami Pajcsadze szerint csak ezerévenként egyszer fordulhat elő.

A nap szokatlanul kezdődött: a repülés kezdete óta először pihent egyszerre Pajcsadze és Belopolszkij. A sok csillagászati műszer elhagyottnak és magányosnak tűnt. Az obszervatórium szokatlanul kihalt volt.

Én teljesen egyedül láttam el a szolgálatot a kezelőpultnál, míg Kámov a kabinban ellenőrizte a számításokat.

Semmi nem mozdult, csend honolt a fedélzeten. Az egyetlen hang a műszerfalba épített óra ketyegése volt. Mint a hajón az összes óra, a moszkvai időt mutatta.

Reggeli hat óra volt.

Nagy szomorúságot éreztem. Barátaim és elvtársaim jutottak eszembe, akiktől most végtelen távolság választott el. Felidéztem az izgalmat, amivel ma mindenki ébred, és siet az utcára a felvonulásban részt venni. Először életemben nem Moszkvában voltam ezen az ünnepi napon, hanem a Földtől is több tízmillió kilométerre. És én mégis otthon voltam. Ez a hajó, amit a szovjet nép épített, s most hihetetlen sebességgel rohan az ég hatalmas sötétjében — a Szovjetunió elválaszthatatlan része.

Bárhol legyünk is, mindenhol a haza levegőjét lélegezzük be.

Gondolataimat Kámov és Belopolszkij érkezése szakította meg. Üdvözöltek az ünnep alkalmából, és Szergej Alekszandrovics megkért, hogy ébresszem fel Pajcsadzét.

Már az ajtóból hallottam Kámov hangját: — Ellenőrizze még egyszer!

— Már megtettem, Szergej Alekszandrovics — mondta Belopolszkij. — Pontosan hét óra kettőkor.

Pajcsadze mélyen aludta hálójában, és én sajnáltam megszakítani az álmát.

De a kapitány szava — parancs. Enyhén megérintettem Arszén Georgijevics vállát, mire ő azonnal kinyitotta a szemét.

— Elnézést! — szóltam. — Szergej Alekszandrovics hívja az obszervatóriumba.

— Mi történt? — kérdezte izgatottan.

— Nem tudok róla semmit.

— És Belopolszkij hol van?

Pajcsadze izgatottsága jogos volt. Eddig még nem fordult elő a hajón, hogy bárki megzavarta volna másik pihenését. Sem nekem, sem társamnak nem jutott eszünkbe, milyen csodálatos meglepetést készítettek elő barátaink.

Amikor egymás után átmentünk a csillagvizsgáló körkörös ajtaján, Kámov és Belopolszkij már benn volt. Dobozok, italok és különféle ételek lebegtek előttünk a levegőben. A reggeli általában kilenckor szokott sorra kerülni. Semmit ijesztőt nem fedeztünk fel társaink arcán. Mindketten üdvözöltek az ünnep alkalmából bennünket.