Georgij Martinov - 220 nap az űrhajón

Megadott időben hajtjuk végre étkezéseinket. Nincs étkezőasztal, nincsenek székek. A levegőben lebegve, és ott is „tálalva”, ahol éppen vagyunk, eszünk. Semmi nem esik le vagy borul fel. Nincsenek tányérok — nincs rájuk szükség ilyen körülmények között. A dobozból esszük a különböző ízletes és tápláló konzerveket, amit speciálisan nekünk készítettek. A vizet és a különféle gyümölcsleveket nem isszuk, mivel a hajóban lévő gravitációhiány miatt nem folynak, ezért egy hajlékony csövön keresztül szívjuk azokat. A menü változatos, nincs okunk a panaszra. A hajó raktárában mintegy ezerféle élelem van, ami bőven elegendő négy embernek. Minden hulladékot, ami keletkezik — dobozok, csomagolópapírok, folyadék-, és ételmaradékok — egy speciális elektromos kemencében elégetünk, és a salakot az űrbe lőjük, egy olyan szerkezettel, mint a tengeralattjárók torpedóvetői. A felesleg hamuját a hajónk húzza maga után. Kámov nevetve mondta, hogy a hajó nyomot húz maga után, és ettől csak a Vénusz, a Mars vagy a Föld légköre szabadít meg bennünket. Éppen azért akarja Kámov elektromos úton elégetni a „mocskunkat”, mert nem akarja a légkört szennyezni vele. Ennek ellenére elég energiánk marad.

A napok egyhangúan, mégis meglepően gyorsan telnek. Unatkozni nem érünk rá, mindenkit leköt a munkája. A hajó hőmérséklete állandó. A levegő tiszta és pormentes. Soha nem éreztem magam olyan jól, mint most. Ebben a környezetben könnyű minden fizikai munka. Akármilyen nagy tárgyat a legkisebb erőfeszítés nélkül át tudom vinni egyik helyről a másikra.

— Várjon csak! — mondta Kámov, mikor erről beszélten neki. — Amikor visszatérünk a Földre, minden mozdulat fárasztó lesz. Testünk nehezen fogja elviselni a nehézkedést. Hamarosan meggyőződhet róla, mit jelentett az a rövid idő, amit gravitáció nélkül töltött.

— Miről beszél?

— Arra gondolok, mikor visszanyeri a testsúlyát.

— És az mikor lesz?

— Azután, hogy elérjük a Vénuszt. Berepülünk a légkörébe olyan sebességgel, amitől nem izzik fel a hajó burkolata, a bolygó gázaival való súrlódástól. Akkor le kell fékeznünk a rakétát, és ezért lesz újra gravitáció. A negatív gyorsulás egyenlő lesz tíz méter per másodperc a négyzettel, és ez pontosan megegyezik a földi tömegvonzás erejével.

— És milyen sebességgel repülünk a Vénusz légkörében?

— Hétszázhúsz kilométer per órával.

— Mennyi ideig tart a hajó lassulása?

— Negyvenhét perc, tizenegy másodperc. De ez nem jelenti, hogy közel egy órán át szenvedünk a motorok hangjától, mint mikor a Földtől szakadtunk el. Most sokkal halkabban fognak dolgozni, a sisakban csak gyengén lehet majd hallani. Ráadásul oda lehet menni az ablakhoz, figyelni a merülést.

Nagyon várom már ezt az eseményt. Végtelenül hosszúnak tűnik az az öt nap, ami elválaszt bennünket ettől. Nagy türelmetlenségemben egyszer azt mondtam Pajcsadzénak, hogy úgy mászik a hajónk, akár egy teknősbéka.

Arszén Georgijevics elnevette magát.

— Végre, már nem csak Kámovtól hallom — mondta.

— Már ne haragudjon, de ön nem akarja elérni végre a Vénuszt?

— Én aztán igazán akarom! — Felelte vidáman. — Konsztantyin Jevgenyevics nem akarja. Szerinte az űrhajó túl gyorsan halad.

Ez valóban így volt. Belopolszkij tényleg több alkalommal hangot adott elégedetlenségének azzal, hogy a túl gyors repülés akadályozza a megfigyelést.

— Ha Konsztantyin Jevgenyevicsen múlna, — folytatta Pajcsadze, — megállítaná a hajót. Ülne a teleszkópnál egy hónapig, kettőig, háromig, míg elég a levegő — aztán visszarepülne a Földre.

— És a Vénuszt és a Marsot el nem érve térne haza.

— Vagy elfelejtene visszatérni is —, mondta nevetve Pajcsadze.

A hajónk teknőssel való összehasonlítása jó kedvre hangolta. Általában Pajcsadze mondott tréfás dolgokat, amelyek nem voltak összefüggésben a küldetésünkkel. Élesen az ellentéte volt Belopolszkijnak, aki nem csak soha nem nevetett, de még mosolyogni is ritkán láttuk.

A repülés első napjaiban Pajcsadze gyakran viccelődött munka közben, de észrevette, hogy társa nem szereti ezeket, abbahagyta a tréfálkozást, a Kámovval és velem való beszélgetés tartotta benne a lelket.

Úgy tűnt nekem, Konsztantyin Jevgenyevics tudomány iránt érzett szeretete elfojtott benne minden más érzést. Soha nem vett részt a beszélgetéseinkben, s amikor a hajó visszatér a Földre, nyilván ellenszenvesen fog viselkedni.

A hajó „túl gyors” mozgása azért zavarta, mert félt, hogy nem lesz ideje arra, ami őt érdekli, s ami őt érdekli, azért nem a Marsra kell repülni, hanem legalább az Uránuszhoz. Egy ilyen út kb. öt évvel kitolná az expedíció idejét!

Ezt csak magamnak jegyzem meg. Boldog leszek, ha tévedek őt illetően. Szeretném, ha Belopolszkij, akit mélyen tisztelek, sokkal „emberibb” lenne. Ha nevetne, mint Pajcsadze, akkor az a megfoghatatlan, de érezhető fal, ami elválasztja őt hármunktól, azonnal ledőlne, de sajnos, úgy tűnik ez még mindig lehetetlen.

De én is jól eltértem a témától. A fő dolog, ami a mai bejegyzésem témája — a közeledő Vénusz.

Még a Földön olvastam Belopolszkij egyik könyvét a Naprendszer bolygóiról, hogy ne legyek teljesen tájékozatlan a csillagászatban. Az ismeret, amit így megszereztem mégsem látszik elégnek.

Mit láthatunk a Vénusz felhőtakarója alatt, ha belépünk a légkörbe? Mennyi az esélye, hogy életet fedezzünk ott fel, és miféle életet?

Ezekkel a kérdésekkel fordultam Kámovhoz.

— Kérdezze Konsztantyin Jevgenyevicset — mondta. — A Naprendszernek nála nagyobb szakértőjét nem talál.

Nem mertem megszakítani Belopolszkij munkáját, inkább megvártam a közeledő reggeli idejét.

— Konsztantyin Jevgenyevics, — szólítottam meg, mikor összegyűltünk Kámov fülkéjében, ahol a vezérlőpanelek voltak, és ellenőrizni lehetett őket evés közben, — nem mesélne nekünk a Vénusz bolygóról, amihez közeledünk?

— Mit akar róla tudni? — Kérdezte.

— Mit tud róla a tudomány?

— Az jókora falat — szólt Pajcsadze.

— Természetesen nem mindent, — igyekeztem magam kijavítani, — csak az alapvető dolgokat. Mit láthatunk majd belőle.

— Az első kérdésre — mondta Belopolszkij — túl kiterjedt a válasz. A másodikról pedig semmit nem tudok mondani. A Vénusz vastag felhőtakarókba burkolózik, amik soha nem szakadnak fel. Minden amit tudunk, a felhők felső rétege adja. A bolygó felszínét még soha nem látták, és ezért senki sem tudja, milyen lehet. Hipotézisek, feltételezések vannak, de a tudomány nem tartja ezeket hitelesnek.

— És hol tart a tudomány? — Kérdeztem.

— Feltételezünk szerint, a rendelkezésre álló adatokat figyelembe véve, — felelte Belopolszkij — amit inkább „munkahipotézisnek” nevezünk. Elmondom a Vénusszal kapcsolatos adatokat, de ezekben valószínűleg semmi új nem lesz önnek. A bolygó Naptól való átlagos távolsága száznyolc millió kilométer, ami majdnem negyvenkétezer kilométerrel közelebb van hozzá, mint a Földé. A hold és az aszteroida öv kivételével, ez a legközelebbi szomszédunk. A keringési sebessége közel harmincöt kilométer másodpercenként. Az idő, ami alatt egy teljes kört megtesz a Nap körül, azaz egy vénuszi év nulla egész hatvankét század földi évnek, más szóval — hét és fél hónap. A bolygó sugara a Földének 97/100 része, tehát az átmérője csak 557 kilométerrel kisebb, mint a Földé. A két bolygó hasonló méretű. A Vénusz tengelye körüli forgásának idejét —, vagyis egy vénuszi nap hosszát, — nem ismerjük pontosan. Ennek a kérdésnek megoldása a mi dolgunk. A földi csillagászok úgy vélik, a Nap okozta árapály erői erősen lelassítják a Vénusz rotációját, ezért egy földi hétig tart rajta egy nap, de ez csak feltételezés. A nap közelsége miatt ez a bolygó több fényt és hőt kap, mint a Föld, ezért az átlaghőmérséklet a felszínén magasabb, mint szülőbolygónké. A sűrű felhőréteg az úgynevezett „üvegházhatás” miatt van, ami arra utal, hogy a bolygó felszínén az átlaghőmérséklet magasabb, mint a földi trópusokon. A Vénusz felső légrétegében a földi spektográfok magas széndioxid tartalmat jeleztek, oxigént viszont nem találtak. Ez minden, amit a földi csillagászok megállapítottak. Feltehető, hogy a Vénusz felülete óceánokból és mocsarakból áll. Nem valószínű élet jelenléte a bolygón.