Georgij Martinov - 220 nap az űrhajón

Ez egy villanymotorral megforgatott, nagy tömegű, két méter átmérőjű koronggal végezhető el. A korong gyors pörgése okozza a hajó lassú forgását. Az ügyeletes köteles szólni, mielőtt elfordítja a hajót, hogy ne dolgozzon senki a távcsőnél ilyenkor. A forgatás nem okoz nagy fennakadást a munkában, mert űrhajónk fehér teste eléggé visszaveri a napfényt, és ezért lassan melegszik át.

Aztán ellenőrizni kell a levegőt, eltávolítani a széndioxidot, helyette oxigént betölteni. Mindezeket a tevékenységeket a kezelőpanelen a megfelelő gomb megnyomásával hajtjuk végre, és azon ellenőrizzük a hajón kívül és belül zajló változásokat. Például, mint már említettem, hogy az összes ajtót zárjuk, de ha valaki megfeledkezne róla, a panelen egy lámpa, villogó piros fénnyel hívja fel a mulasztásra a figyelmet. Ez szórakoztat is bennünket. Ha a külső fal átmelegszik, a lemezforgató mechanizmust automatikusan bekapcsolja, és a hajót 180°-kal elfordítja. Ha a kezelő elfelejtené kikapcsolni az oxigénadagolót, a szelep magától lezárul, amint a levegő koncentrációja megfelelő lesz. És így tovább. A hajónk teljesen automatizált. Mindezt érzékeny és „okos” készülékeink segítségével teszi, amelyeket a magunkkal hozott nagy kapacitású akkumulátorokból nyert áram segítségével hajt végre, amiket Kámov szerzett Leningrádban. Ezek az akkumulátorok láznak el bennünket energiával, az utazás hét és fél hónapja alatt. A feltöltésük fotoelektromosság útján, közvetlenül a Napból történik. Ez a napelektromosság áll rendelkezésünkre vészhelyzet esetén is.

Minden, alkatrész, a mi a hajón van, a motorok kivételével cserélhetők, és néhány különösen fontos berendezésből kettő, három csereanyag is a rendelkezésünkre áll.

Ha arra a hatalmas tömegre gondolok, amellyel a hajónk rendelkezik, csodálattal kell a dóznom a modern nukleáris technológia előtt. A motorunk, összehasonlítva más űrhajókkal kicsi, mégis olyan erős, hogy hihetetlen sebességet tud adni hajónknak. Igaz, Kámov lassúnak találja ezt. Egyszer, mikor a jövőbeli bolygóközi küldetések kerültek szóba, és ismét sajnálkozott csekély sebességünkön, megkérdeztem tőle, miért nem hagyta a motorokat tovább dolgozni, mikor elhagytuk a Földet. Akkor nagyobb sebességet is elérhettünk volna, mire ezt felelte: — Bár ez elméletileg igaz, de sokkal bonyolultabb a dolog. A sebesség nagyságának problémája a fúvókákon kiáramló anyagban, és más motoralkatrészekben van. Az atombomlás rengeteg hőt termel, és még nem tudunk készíteni olyan fémet, ami hosszabb ideig kibírná ezt a magas hőmérsékletet.

Számos kísérletet hajtottunk végre, hogy megállapítsuk, mennyit működhetnek a fúvókák, és ez az idő csak annyi, ami a Föld, a Vénusz vagy a Mars elhagyására elegendő. Még néhány percet kibírnak, vészhelyzet esetére. A leszálláshoz két újabb motort kellett beépítenünk.

— És mi a helyzet a légköri repülésekkel? — Kérdeztem.

— Arra is vannak külön gépek, de azok kis teljesítményűek. Hajónk a modern csúcstechnikával van ellátva, de ez messze nem tökéletes. Vegyük például azt a tényt, hogy nem maradhatunk a Marson egy óránál többet. Ez nem bizonyítja a mi relatív tehetetlenségünket? Ha a hajó sebessége nagyobb, min negyven-ötven kilométer per másodperc, vagy kicsivel nagyobb lenne, mint amivel a Földet elhagytuk, már nem kellene annyira szorosan betartani a határidőket, és annyi időnk marad a Marsra, amennyire szükségünk van. De időhöz vagyunk kötve. Képzelje el, ha valami baleset történik legénységünk egyik tagjával a Marson, vagy valamilyen, a légkörében lévő ismeretlen mikrobáktól megbetegszik. A dupla gravitáció veszélyes, talán még halálos is lehet a beteg számára, mégis a kijelölt időben kénytelenek vagyunk visszarepülni a Földre, a következmények figyelembe vétele nélkül. Ha nem ezt tesszük, a teljes legénység meghal, mert nem érjük el a Földet. Ebben rejlik küldetésünk veszélye. Egyéb veszélyforrást nem látok.

— Szerintem van itt más is —, mondtam. — Régóta meg is akartam kérdezni: miért nem gondoltak az űrbéli testekre, meteorokra? Végül is, ahogy ön mondta, ezekbe beleütközhetünk… Nem volt idő egy ilyen út megszervezésére?

— Hiábavaló lett volna. — Válaszolta Kámov. — Az apró anyagi részecskéket még ilyen közelről sem tudjuk felfedezni, így elkerülhetetlen a velük való összeütközés, a nagyobbakra pedig a rádióreflektor figyelmeztet.

— Az micsoda?

— Valóban nem meséltem még róla?

— Nem.

— A rádióreflektor —, mondta Kámov — tulajdonképpen ugyanazon az elven működik, mint a radar.

Ultrarövid hullámot bocsát ki, és érzékeli is azt. Ha a kibocsátott sugár akadályba ütközik, visszaverődik róla, és megmutatja az akadályt, valamint annak a tőlünk való távolságát is. Ez folyamatosan működik, „megvilágítja” űrhajónk előtt az utat. Mivel a közönséges reflektor feladatához hasonló dolgot csinál, ezért neveztük el így. Biztos voltam benne, hogy már tud róla.

— Most hallottam először erről — feleltem.

— Ez a gyorsított felkészítése miatt történhetett. De — tette hozzá — valószínűleg nem sokat fogjuk a jelzését hallani. Ha ugyanis találkozás egy akkora meteorral, ami veszélyeztetheti a hajót, teljesen valószínűtlen. Még a kisebb porszemek is több kilométerre vannak egymástól a kozmikus térben.

— Mégis zárni kell az összes ajtót?

— Igen, mert nem kockáztathatjuk az expedíció sikerét. Ha csak a legkisebb elméleti lehetősége is van, már kötelesek vagyunk megtenni az ellenintézkedéseket.

— Úgy hallottam, a meteorok rajokban repülnek —, mondtam. — Amikor egy raj ütközik a Föld légkörével, akkor látható a csillaghullás.

— A Földünk — válaszolta Kámov, — hatalmas mérete miatt tűnek e rajok nagyon sűrűnek, de hajónk számára ezek ritkák. Ha találkozunk egy ilyen rajjal, úgy hatolunk keresztül rajta, hogy észre sem vesszük. Minden köbméternyi része több kilométerre esik egymástól.

— Ezek szerint az űrutazás meglehetősen biztonságos?

Kámov megvonta a vállát.

— Az életben minden relatív —, mondta. — Igaz ez a kozmikus utazásra is. Egy űrhajó ezer évig is repülhet, meteorral való találkozás nélkül, de a repülés első órájában is beleütközhet egybe.

Mindenképpen, kisebb az esély arra, hogy az űrhajót valami katasztrófa érje, mint egy vonatot, az emberek mégis sínre szállnak.

Ezt a beszélgetést követően, abbahagytam a meditálást a „repülő testekkel” való találkozás következményeiről, bár a Földtől való elszakadásunk óta ez a kérdés aggasztott. Több beszélgetést is kezdtem ebben a témában Kámovval, de valamiért eddig soha nem említette a rádióreflektort, a két csillagászt pedig annyira lekötötte a munkája, hogy nem volt idejük ilyen témákról beszélgetni.

Pajcsadze nem alszik többet öt óránál. Azt, hogy Belopolszkij mikor alszik nem is tudom. Úgy tűnik, mintha soha nem hagyná el a csillagvizsgálót. Egyszer megemlítettem Kámovnak, hogy ez a folyamatos terhelés káros lehet a csillagászok egészségére.

— Semmit sem tehetek ellene — mondta. — Ez az első alkalom a csillagászat történetében, a Föld légkörén kívüli munkának. Nem meglepő, ha a tudósaink kihasználják ezt a lehetőséget. A mi dolgunk megpróbálni segíteni őket a munkavégzésben.

… Több, mint két hónapja hagytuk el a Földet. A fedélzeten állandó keretek között zajlik. Kialakult egy napi rutin, vagyis inkább huszonnégy órai, mert az éjszaka és a nappal ugyanolyan a hajón.