Carl Sagan - Kapcsolat

Der Heer rengeteget kérdezősködött Ellie-től is. Eleinte kizárólag szakmai, a programra vonatkozó kérdéseket tett fel, de hamarosan már a lehetséges jövőbeli eseményekkel kapcsolatos elképzelésekről és csapongó fantáziaképekről is. Ebben az időszakban a projekttel kapcsolatos beszélgetések mintha csak ürügyül szolgáltak volna, hogy együtt tölthessenek egy kis időt.

Egy kellemes őszi napon Washingtonban az elnök a Tyrone Freeválság miatt kénytelen volt elhalasztani a Rendhagyó Helyzeti Csoport ülését, ezért Ellie-nek és der Heernek váratlanul akadt néhány szabad órája. Elhatározták, hogy megnézik a Vietnam Emlékművet, amelyet Maya Ying Lin tervezett, még diákkorában, a Yale-egyetem építészkarán. Az emlékmű egy értelmetlen háborúra emlékeztetett, kijózanítóan és szomorúan, der Heer azonban a helyzethez cseppet sem illően jókedvű volt, és Ellie-ben felmerült a gondolat, hogy hátha az ő jellemének is akadnak foltjai. Két hétköznapi öltözetű biztonsági, fülükben az ügyesen megformált, hússzínű kis hallgatókkal feltűnés nélkül követte minden lépésüket.

Der Heer észrevett egy gyönyörű kék színű hernyót, egy ágat tartott eléje, a hernyó rákúszott. Rendületlenül araszolt, fénylő teste vonaglott tizennégy pár lábán. Az ág végén megkapaszkodott a hátsó öt párral, testének elülső része pedig felmeredt, kereste, mire kapaszkodhatna tovább. Mivel semmit sem talált, megfordult és most visszafelé szaporázta apró lépéseit. Der Heer fogást cserélt az ágon, és amikor a hernyó visszaért oda, ahonnan elindult, megint csak nem volt tovább hová kúsznia. Mint egy ketrecbe zárt ragadozó, úgy ingázott fel és alá többször is az ágon, de Ellie-nek úgy tűnt, egyre lassabban, mintha kezdte volna feladni. Megsajnálta a szegény párát, még akkor is, ha netán valamiféle károkozó volna.

— Milyen csodálatos program rejlik ebben a parányi fejben! — mondta der Heer elragadtatva. — Kifogástalanul működő optimális menekülési szoftver. És nem esik le. Pedig az ág lebeg a levegőben. A hernyó soha nem tapasztalhat ilyet a természetben, mert az ágak mindig kiindulnak valamiből. Eszébe jutott már valaha, Ellie, milyen volna, ha ez a program a maga fejében lenne? Úgy értem, magától értetődő lenne, mit kell tennie, ha egy ág végére ér? Az volna-e a benyomása, hogy végiggondolta a dolgot? Kíváncsi lenne-e, honnan tudja, hogy az elülső tíz lábát a levegőben kell rázogatni, a másik tizennyolccal meg erősen kapaszkodni kell?

Ellie kicsit félrehajtott fejjel sokkal inkább der Heert, mintsem a hernyót figyelte. Úgy látszik, könnyedén el tudja őt rovarnak képzelni. Igyekezett, hogy a hangja tárgyilagosan csengjen, hiszen a férfi részéről ez amolyan szakmai érdeklődés.

— És most mit csinál vele?

— Gondolom, visszateszem ide a fűbe. Mi mást lehetne vele csinálni?

— Esetleg volna, aki széttaposná.

— Nehéz megölni egy teremtményt, ha az ember már meggyőződött róla, mennyire tudatos lény. — Vitte tovább a kezében az ágat, rajta a hernyóval.

Egy ideig szótlanul mentek. Előttük, a csillogó fekete gránitba csaknem 55 000 név volt bevésve.

— Amikor háborút akar indítani, minden kormány szörnyetegnek festi az ellenfelet — szólalt meg Ellie. — Nem akarják, hogy a másik oldalon levőkben is embereket lássunk. Ha az ellenség gondolkodik, érez, esetleg elbizonytalanodunk, hogy megöljük-e. Márpedig ölni kell. Szóval, inkább lássunk bennük szörnyeket.

— Nézze, milyen gyönyörű — der Heer csak pár perc múlva válaszolt. — Tényleg. Nézze csak meg közelebbről.

Ellie nézte a hernyót. Legyűrte kis viszolygását, próbálta a férfi szemével látni.

— Nézze, mit csinál — folytatta der Heer. — Ha akkora volna, mint maga vagy én, mindenki halálra rémülne tőle. Ez aztán igazi szörnyeteg volna, nem? De hát pici. Majszolgatja a leveleket, végzi a maga dolgát, és egy kis szépséget csempész a világba.

Ellie megfogta der Heer szabad kezét. Szótlanul bandukoltak végig a halál időrendjébe szedett nevek hosszú sora mentén. Itt persze csak az amerikai áldozatok szerepeltek. A kétmillió délkelet-ázsiai pusztulásának emlékét egész bolygónkon nem őrzi semmi, csupán családtagjaik és barátaik szívében él. Amerikában általában a katonai hatalommal való politikai visszaélésnek tekintették ezt a háborút, pszichológiai értelemben valahogy úgy, ahogyan a német militaristák “hátbadöfésnek” tulajdonították első világháborús vereségüket. A vietnami háború olyan kelevény volt a nemzet lelkiismeretén, amelyet egyetlen amerikai elnöknek sem volt még bátorsága felnyitni. (A Vietnami Demokratikus Köztársaság azóta folytatott politikája sem igen járult hozzá, hogy könnyebb legyen a feladat.) Ellie-nek eszébe jutott, hogyan csúfolták az amerikai katonák vietnami ellenfeleiket “sárga manók”-nak, “laposfejűek”-nek, “slicceltszeműek”nek, hogyan gyalázkodtak még vadabbul is. Képes lesz-e az ember történelmének jövendő szakaszaiban boldogulni, ha nem hagy fel legelőször is azzal, hogy ellenfelét embertelenül megalázni próbálja?

Magánéletében der Heer egyáltalán nem viselkedett akadémikusként. Aki a sarki újságosstandnál botlott beléje, annak eszébe sem jutott, hogy egy tudóst lát. Nem kopott le róla a New York-i utcák zsargonja sem. Kollégáit, akik először hallották, mindig meglepte, hogy beszédmodorából mennyire nem lehet tudományos munkásságára következtetni. Ahogy azonban mind emberként, mind tudósként egyre ismertebbé vált, beszédét afféle jelentéktelen hóbortként vették tudomásul. De úgy tudta kimondani például azt, hogy guanozin trifoszfát, hogy attól ez az ártalmatlan molekula egyszerre félelmetes nyomatékot kapott.

Csak lassan jöttek rá, hogy beleszerettek egymásba. Mások számára ez sokkal hamarabb nyilvánvalóvá lett. Néhány héttel korábban, amikor Lunacsarszkij még az Argus-telepen tartózkodott, belefogott szokásos fejtegetéseinek egyikébe a nyelvek következetlenségéről. Most az amerikai angol volt soron.

— Ellie, miért mondják azt, hogy “ugyanazt a hibát újra elkövetni”? Mennyivel közöl többet a mondat az “újra” szócskával? És igazam van, hogy “felégetni” vagy “leégetni” valamit pontosan ugyanaz? Bezzeg a “felcsinálni” meg a “lecsinálni” teljesen mást jelent!

Ellie bizonytalanul bólintott. Nemegyszer hallotta, amint Vaygay a szovjet kollégáknak az orosz nyelv következetlenségeit taglalta, és biztos volt benne, hogy a párizsi konferencián meg a kérdés francia változatát fogja tőle hallani. Ellie készségesen elismerte, hogy a nyelveknek vannak furcsa fordulatai, de hát annyiféle forrás hatott a kialakulásukra, olyan rengeteg különböző helyzet formálta őket, nem csoda, hogy nem tökéletesen logikusak és következetesek. De mivel Vaygay láthatóan roppantul élvezte ezeket a kritikus fejtegetéseket, Ellie-nek nem volt szíve vitatkozni vele.

— Vagy vegyük ezt a kifejezést: “olyan szerelmes, hogy se lát, se hall”. Hiszen gyakran használják, nem? Miért? Ha az ember szerelmes, igenis folyton látni meg hallani akarja a szerelmét! Igazam van? Maga, Ellie, tudhatja, milyen az, ha az ember szerelmes. De aki ezt a mondást kitalálta, annak fogalma sem lehetett róla. Talán úgy vélte, hogy mivel szerelmes, maga is úgy lebeg a levegőben, mint annak a francia festőnek a figurái — hogy is hívják?

— Orosz volt, nem francia — felelte Ellie. Marc Chagallnak köszönhetően sikerült a beszélgetést kevésbé ingoványos területre átvinnie. Később töprengett rajta, hogy ingerkedett-e vele Vaygay, vagy puhatolódzott-e nála. Lehet, hogy nem is tudatosodott benne, amit észrevett, hogy ugyanis Ellie és der Heer között egyre szorosabb szálak szövődnek.