Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

Mélyet sóhajtott, s leereszkedett az engedetlen dívány puha ülésére. — Nem, nem, sivatagi szakértő barátom. Te ma nem alszol el semmiképp! Miért gyűlölt meg ennyire a szépfiú Jurkovszkij? Most aztán rajtad ragad a gúnynév — sivatagi szakértő. S milyen képet vágott Jurkovszkij, amikor Paul Dangée-ről beszélt. Igen, az ilyent nem kínozza álmatlanság indulás előtt — “Nem félünk a haláltól, csupán nem kívánjuk…” Így lenne, mérnök barátom? S félév múlva egyszer csak valaki itt, az előtérben közli az újságot: “Hallották, elvtársak? A Hiusz elpusztult. Jermakov meghalt, Jurkovszkij meg ez a… hogy is hivják… ez a sivatagi szakértő…” Ostobaságot beszélsz, Alekszej! Az álmatlanságtól és a semmittevéstől van. Csak jönne el minél előbb a reggel, fel a repülőre s ki a hetes számú űrrepülőtérre, s a sarkvidéki rakétareptérre, ahol az expedíció a startra fog készülni, s várják a Hiuszt, mely most próbaúton van. Ma nyolckor kell kelni, én pedig, hogy az ördög vinné, képtelen vagyok elaludni… Dauge persze már alszik…

Bikov ekkor észrevette, hogy a hálószoba ajtaja kis résre nyitva van, s gyönge fénysugár vetődik ki rajta a falra.

Felállt, lábujjhegyen az ajtóhoz lépett, s belesett a résen.

A megvetett ágy mellett, az íróasztalnál fejét kezébe fogva ült Dauge.

Az asztal majdnem üres volt, a padlón óriási hátizsák terpeszkedett. A hátizsákon egy kopott nyelű geológuskalapács hevert. Bikov köhintett.

— Gyere be — invitálta Dauge, de nem fordult meg.

— E-e… — nyögte elnyújtottan, alapos zavarban Bikov. — Tudod, elfelejtettem tőled megkérdezni…

Dauge megfordult.

— Gyere, gyere be… Ülj le. No, mit felejtettél el megkérdezni?

— E-e… Hát tudod… Minek telepítsünk a Vénuszon rádió-jelzőállomásokat, ha a légköre úgysem engedi át a rádiósugarakat?

Dauge arcára a lámpaernyő mély árnyékot vetett. Bikov leült az egyik könnyű karosszékbe, s diadalittasan keresztbe rakta lábát. Óriási megkönnyebbülést érzett attól, hogy megvilágított szobába került, hűséges barátja, Johanics társaságában.

— Igen — jelentette ki töprengve Dauge —, ez valóban rendkívül fontos kérdés. Most már értem, miért nem aludtál el eddig.

Már éppen gondoltam rá, mi a fenét mászkál ez a szobában? Tán fáj a foga? Tehát a rádió-jelzőállomásokról van szó…

— Igen-n-n — jelentette ki bizonytalanul Bikov, s leengedte a lábát. A megkönnyebbülés érzése nyomban elhagyta.

— Bizonyára van valami elképzelésed erről? — folytatta Dauge egészen komoly hangon. — Persze kigondoltál valamit, ha már ennyit ébren voltál? Valamit, ami hasznos mindenkinek…

— Nézd csak, Johanics… — kezdte meggyőződéssel Bikov, és sokatmondó képet vágott, de közben halvány fogalma sem volt róla, hogyan fejezi be a megkezdett mondatot.

— Igen-igen, megértettelek — szakította félbe őt bólogatva Dauge. — Neked teljesen, érted, abszolút igazad van!

Pontosan ez a helyzet. A Vénusz légköre valóban nem engedi át a rádiósugarakat, azonban egy bizonyos, szigorúan meghatározott hullámhosszon feltételezzük a rádióblokád áttörését. Ezt a hullámhosszat a helyi ionizáló mezők adatai és tisztán elméleti számítások alapján határozták meg… mi az, mérnök úr?…

— Ilyen a Vénusz — jegyezte meg komoran Bikov.

— Éppen hogy a Vénusz! A bolygó légköre néha más hosszúságú hullámokat is átenged, ez azonban véletlen jelenség, s nem érdemes számítani rá. Ezért most az a feladat, hogy meghatározzuk az áthatolás sávját, s miután meghatároztuk, jelzőállomásokat dobunk le a bolygó…, hogy is mondta, mérnök úr, melyik bolygó felszínére?

— A Vénuszéra! — ismételte meg gyűlölettel Bikov.

— Nagyszerű! — lelkesedett Dauge. — Nem töltötted haszontalanul az álmatlan éjszakát. Mindennemű próbálkozás azonban, hogy rádióállomásokat dobjanak a bolygó felszínére… mivel végződött, mérnök úr?

— Elég — vágott vissza Bikov, s fészkelődni kezdett a fotelban.

— Hm… Különös. Barátom, ezek mind kudarccal végződtek.

Legvalószínűbb, hogy a lánctalpas, önjáró állomások összetörtek a sziklákon. Vagy legalábbis használhatatlanná váltak leereszkedés közben. De ha nem is törtek volna össze, mi hasznunk lett volna belőlük? Most viszont már van nekünk… na, mink van nekünk?

— Nem tudom. Türelmünk már nincsen — felelte komoran Bikov.

Dauge ünnepélyesen jelentette be: — Van egy Hiuszunk, vannak jelzőállomások, s megleltük azt a sávot, melyen keresztül a jelzőállomások jelei áttörik a légkört. Tehát a türelmet kivéve mindenünk van, ezt azonban meg lehet szerezni. Ennek érdekében jó lenne, ha aludnál.

Alekszej Petrovics bánatosan sóhajtott, s kikászálódott a fotelból.

— Álmatlanság — magyarázta.

Dauge biccentett.

— Előfordul…

Bikov végigsétált a szobán, s megállt a falon függő három térhatású fénykép előtt. A bal oldali egy baltikumi város ősi, keskeny utcáját ábrázolta, a jobb oldali csillagűrhajót, mely a Nagy Honvédő Háború idejéből származó óriási puskatöltényre emlékeztetett, s hegyes orrát a fekete égbe döfte. A középső fényképen Bikov nyakig zárt kék ruhát viselő, szomorú fiatalasszonyt pillantott meg.

— Ki ez, Johanics? A feleséged?

— Ige-e-en… Vagyishogy nem — magyarázta kelletlenül Dauge. — Masa Jurkovszkaja. Vologya húga. Elváltunk…

— Bocsáss meg…

A mérnök ajkát beharapva visszatért a karosszékhez, s helyet foglalt benne.

Dauge céltalanul lapozgatta az asztalon előtte heverő könyvet.

— Vagyis otthagyott… Ez a pontos kifejezés…

Bikov hallgatott, barátja sovány, lebarnult arcát fürkészte. A kék lámpa tényében Dauge arca egészen feketének tűnt.

— Látod, én sem tudok aludni, Alekszej — szólalt meg Dauge bánatosan.

— Sajnálom Pault. S ezútttal nincs túl nagy kedvem útnak indulni. Nagyon szeretem a Földet! Nagyon! Bizonyára azt gondolod, hogy minden bolygóközi űrhajós az Olümposz megrögzött lakója.

De nem így van. Mindnyájan nagyon szeretjük a Földet, s vágyódunk kék ege után. Ez a mi betegségünk — a vágy a kék égbolt után. Ülsz valahol a Phoboszon. Feletted a végtelen és fekete ég. A csillagok akár gyémánttűk, a szemed szúrják. A csillagképek vadak, ismeretlenek. S körötted minden olyan mesterséges: a levegő, a meleg, sőt még a súlyod, még az is mesterséges…

Bikov mozdulatlanul hallgatta.

— Te ezt nem ismered. Te azért nem alszol, mert úgy érzed, a küszöb előtt állsz, az egyik lábad itt, a másik ott. Jurkovszkij most üldögél, és verset ír. A kék égboltról, a ködről a tó tükrén, fehér felhőkről az erdő széle felett. Rossz verseket ír, bármely szerkesztőségben kilószámra akad belőlük, ő is pontosan tudja ezt. Mégse hagyná abba.

Dauge becsapta a könyvet, a karosszékbe dőlt, s hátrahajtotta fejét, — A köpcös Krutyikov, a navigátorunk, persze most gépkocsiján száguldozik Moszkvában. A feleségével. Az asszony a kormánynál ül, ő pedig le nem venné róla a szemét. S sajnálja, hogy a gyerekei nincsenek a közelben. A gyerekeik Novoszibirszkben vannak a nagymamánál. Egy fiú meg egy kislány, remek gyerekek. — Dauge hirtelen elnevette magát.

— Hanem aki most biztosan alszik, az Bogdan Szpicin, a másodpilótánk. Neki a rakéta a háza. “Én a Földön úgy érzem magam — mondja —, mintha vonaton utaznék: a legszívesebben lefeküdnék és elaludnék, hogy mielőbb megérkezzem.” Bogdan az ég lakója. Vannak nálunk ilyenek, akiket a világűr egész életükre megfertőzött.