Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

— Alekszej, tetszik a város?

— Jó kis város — felelte Bikov tartózkodóan. — Az űrrepülőtér vajon messze van?

— Ott van, a dombokon túl. Látod a startállványokat? Nos, ott van a híres hetes számú űrrepülőtér, a világon egyelőre az egyetlen speciális űrrepülőtér, mely alkalmas a fotonrakéták kipróbálására, startjára és leszállására. Itt startolt az első pilóta nélküli fotonűrhajó, a Hétfejű Sárkány.

Itt szállt le a Hiusz-1 és a Hiusz-2. Itt száll minden bizonnyal le majd a Hlusz-3, Hiusz-4 és a Hiusz-5… — Leszállnak vagy startolnak?

— Startolni is fognak. Először azonban leszállnak. Hiszen nem a Földön építik őket.

— Aha… — Bikovnak eszébe jutott a világűrbeli öntőüzem.

Ott, a Föld felszínétől ötezer kilométerre, a súlytalanság állapotában s a majdnem ideális vákuumban öntötték ki a szupernehéz űrhajók gigászi törzsét. Kétszázötven ember — tudósok, mérnökök, technikusok és munkások irányították a napkemencéket, a centrifugákat, a bonyolult öntőautomatákat, melyek a soktonnás titán- és wolframbugákat csillagűrhajók testévé alakították. Nyilván ugyanott születtek a Hiuszok is…

— Krutyikov, Szpicin, tessék! — hallatszott Jermakov hangja.

A barátok megfordultak. Krutyikov elhajította az újságot, Szpicin nyomában belépett az orvosi szobába, s gondosan becsukta maga után az ajtót.

— A hetes számú űrrepülőtér ideális hely! — jegyezte meg lelkesen Dauge. Arcát Bikov felé fordította, közben azonban Jurkovszkijra sandított, aki már kinyitotta kis szekrényét. — Körös-körül száz kilométerre tundra, egyetlen lakott település nincs, egyetlen ember.

Északon az óceán határolja…

Jurkovszkij kivette a szekrényből az ingét.

— …A part légvonalban közel kétszáz kilométer…

— Daugéből hirtelen kitört a kacagás, de nyomban észbe kapott, s ünnepélyesen kijelentette: — S a város és az óceán között terül el, a tundrán repülőterünk ötmillió hektáros területe!

Jurkovszkij fejét inge gallérjába dugta, s kényelmetlen pózban állt, keze bénán lógott, akár egy veteményeskerti madárijesztőé. Jermakov már felöltözött, s miután gondosan minden gombját begombolta, ment az orvoshoz.

— Innen dél felé vezet a vasúti mellékvágány s az autóút — folytatta hangosan Dauge. — Úgy négyszáz kilométerre, a geofizikai állomásnál…

— Érdekes — kérdezte Jurkovszkij töprengve —, ki volt az az idétlen, aki ezt csinálta?

…m-m-m… az állomásnál tehát a vasút elfordul, és Jakulszknál csatlakozik az északi transzszibériai fővonalhoz —… Hm…

Vologya, hogy szolgál az egészséged?

— Köszönet a kérdésért — mondta Jufkovszkij, miközben közelebb lépett hozzájuk. Ingét levette, sokatmondón játszott megfeszített izmaival, s gyanakvón Daugéra sandított. — Teljesen egészséges vagyok, mint a makk.

S mindent megteszek annak érdekében, barátocskám. hogy még a legtrehányabb állatorvos se mondhassa el ugyanezt magáról.

— Vologya! — kiáltott Dauge. — Ez hiba lenne. Nem én voltam.

— Hát akkor ki?

— Ö volt! — Dauge megveregette Bikov szőrös mellét.

— Ő a tréfamester!..

Jurkovszkij futó pillantást vetett Alekszejre, és elfordult.

Bikov már nyitotta volna a száját, hogy részt vegyen a játékban, így csupán köhintett egyet, és hallgatott.

Jurkovszkij nem veszi be őt a játékba, ez világos volt.

Dauge is így értette, s ő is kényelmetlenül érezte magát.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, s kiszólt Jermakov.

— Barátaim, ti következtek.

Bikov, akinek ez kapóra jött, sietve belépett az orvosi szobába.

Az orvos hollófekete férfi, fantasztikus orral, először megvizsgálta őket. Daugét szó nélkül elengedte, Bikovot vizsgálva azonban ujjával a mérnök mellén éktelenkedő, hosszú sebhelyre bökött, s megkérdezte: — Mi ez?

— Baleset.

— Régen volt? — érdeklődött ugyanilyen lakonikusan az orvos, és felhúzta az orrát.

— Hat éve.

— Következmények?

— Nem voltak — mondta a mérnök, s tüntetően nézegetni kezdte az orvos orrnyergét.

Dauge halkan elvihogta magát.

Az orvos valamit jegyzett vaskos noteszébe, amelyen az állt: “4024-es számú orvosi napló. Bikov Alekszej Petrovics” s a barátokat a szomszéd szobába kísérte.

Nagy, tompafehér színű szekrényt pillantottak meg.

Az orvos az orrát Dauge felé fordította, s megkérte, hogy lépjen be a szekrénybe. A szekrény ajtaja zajtalanul becsukódott, az orvos megnyomott néhány billentyűt a szekrény jobb oldalán lévő pulton, s nyomban halk zúgás hallatszott. A pulton színes lámpák gyúltak ki, megmozdultak a mérőműszerek mutatói.

Mintegy másfél percig folytatódott ez, majd a készülék hangosan csattant, s kidobott valahonnét egy fehér lapot, melyen szabályos sorban betűk és számok álltak.

A lámpák kialudtak, és ekkor az orvos kinyitotta az ajtót.

Dauge vállát dörzsölve kihátrált a szekrényből.

Az orvos Bikovhoz fordult, s orrával feléje biccentett.

— Előre!

Alekszej köhintett, s belépett a szekrénybe. Bent sötét volt. Vállát és derekát hűvös fémabroncsok fogták körül, valami meleg és puha dologhoz szorították, felemelték majd leengedték. Vörös, majd zöld fény villant, majd valami az alkarjába szúródott, s Bikov szabadnak érezte magát. Az ajtó kinyílt.

Az orvos valamit könnyedén dünnyögött az orra alatt, figyelmesen vizsgálgatta a “szekrényből” kijött lapokat. Az “egészség” képletei voltak, teljes beszámoló a szervezet állapotáról, valamint a startig hátramaradt időre kötelező tornagyakorlatokra és az étkezés személyes adagjaira vonatkozó, testre szabott utasítások. Az orvos, miután bejegyzést tett az “Egészségügyi napló”-ba, átadta a lapokat Jermakovnak. s közölte, hogy hetente kerül majd sor újabb vizsgálatokra.

Jermakov köszönetet mondott és kiment.

— Mi ez a láda? — kérdezte Alekszej Petrovics Daugétól öltözködés közben. — Keltetőgép felnőtteknek? Pandóra szelencéjének elektromos változata?

— Kiberdoktor, elektronikus diagnosztáló készülék — felelte Dauge. — Minden rendben is lenne, csak az a baj, hogy injekciókat ad. Ki nem állhatom az injekciókat.

Beléptek a liftbe, s felmentek a negyedik emeletre, az étkezdébe.

Hatalmas, üres terem volt ez, melyet elárasztott az északi nap rózsaszín fénye. Majd minden asztal szabad volt. A reggelit vagy befejezték már, vagy még el sem kezdődött.

— Tessék, a mi helyünk — mondta Dauge.

A Hiusz legénysége két egymás mellé tolt asztalt foglalt el az ablak mellett. Már itt ült a pilóta és Jermakov. Bikov észrevette, hogy a köpcös Krutyikov szomorú képet vág. A “szovjet űrhajózás büszkesége” görnyedten ült egy pohár tej mellett, melybe száraz kenyeret tördelt, s kimondhatatlan sóvárgással sandított Szpicin tányérjára. A fekete hajú pilóta gőzölgő, zamatos bifsztekdarabot marcangolt.

Bármilyen különös, de a reggelit már az új előírás szerint tálalták. Bikov némi értetlenséggel falt be egy egész tányérra valót valamilyen illatos fűből, kikanalazott egy tányér zabpehelykását, lenyomott két szelet finom sonkát, s hozzálátott az almaléhez. Daugénak húst hoztak.

Jonanics villáját és kését felemelve érdeklődött: — Ugyan, mit mondott az orvos, Mihail Antonics?

Krutyikov elvörösödött, s orrát a pohárba dugta.