Arkagyij Sztrugackij: A bíborszínű felhők bolygója

Földeák Iván fordítása

A titkár Bikovra emelte épen maradt fél szemét.

— Közép-Ázsiából jött?

— Igen.

— Az iratait…

Az asztal fölött Bikov felé nyújtotta sötét, rákollóra emlékeztető kezét. Mutatóujja hihetetlenül hosszú volt, de hiányzott három ujja s tenyerének a fele. Bikov ebbe a kézbe helyezte kiküldetési papírját és személyi igazolványát. A titkár komótosan széthajtotta a kiküldetési utasítást, és olvasni kezdte: — “A Góbi sivatagi szovjet-kínai expedíciós állomás gépészmérnökét, Alekszej Petrovics Bikovot a Geológiai Minisztérium szolgálati helyének megváltoztatása ügyében tárgyalni küldi. Indoklás — a BKÁB kikérése…”

A titkár futó pillantást vetett az igazolványra is, majd visszaadta, s a fekete, párnázott ajtóra mutatott.

— Menjen be. Krajuhin elvtárs várja önt.

Bikov tétovázott.

— A kiküldetési utasítás önnél marad?

— A kiküldetési utasítás nálam marad.

Bikov végigsimított haján, s megigazította szarvasbőr zekéjét. Az volt az érzése, hogy a félszemű titkár gúnyos kíváncsisággal méregeti őt. Összeráncolta szemöldökét, s belépett a dolgozószobába.

A tágas, félhomályos szoba ablakait bambuszredőny fedte. A csupasz műanyag falak bágyadtan verek vissza a fényt. Puha, vörös szőnyeg borította a padlót, Bikov körülpillantott, a szoba tulajdonosát kereste. A széles és üres íróasztal mellett két kopasz fejet pillantott meg. Az egyik fej sápadt, sőt kissé szürkés színű volt, mozdulatlanul magaslott a vendégek részére odaállított karosszék háttámlája fölé. A másik — világos sáfrányszínű — az asztal túloldalán dossziék fölé görnyedve himbálódzott, mintha tulajdonosa bizalmatlanul szaglászta volna az előtte heverő kékes színű fénymásolatokat.

Bikov aztán még egy tar koponyát fedezett fel, amely egy figurához tartozott, aki szürke űrhajósruhában terpeszkedett el a szőnyegen, és szürke fejével esetlenül dőlt a fal és a páncélszekrény közé a sarokba. Nyakától vastag kötél kígyózott az asztal alá…

Bikov esetlenül toporgott, ismét megrángatta zekéjének cipzárát, s nyugtalanul az ajtóra pillantott. A sáfrányszínű, kopasz fej ebben a pillanatban eltűnt. Szipogás hallatszott, s rekedt, náthás hang jelentette ki elégedetten: “Nagyszerűen tart! Nagyszerűen!” S egy nylon kezeslábast viselő, testes, görnyedt férfi emelkedett fel lassan az asztal mögül.

Hatalmas termetű, hihetetlenül széles vállú férfi volt, és bizonyára igen súlyos. Barnás, ragyás arcbőre álarcnak tűnt, ajkát keskeny, egyenes vonallá szorította össze, s széles, domború homloka alól kerek, szempillátlan szemével hidegen és figyelmesen meredt Bikovra.

— Mit akar? — érdeklődött rekedten.

— Krajuhin elvtárssal kell beszélnem — jelentette ki Bikov, s zavartan a szőnyegen elterülő kopasz alakra pillantott.

— Krajuhin vagyok. — A kerek szemű férfi ugyancsak odapillantott, majd ismét Bikovra meredt.

A karosszékben ülő kopasz fej mozdulatlan maradt. Bikov egy másodpercig habozott, tett előre néhány lépést, és bemutatkozott. Krajuhin fejét oldalt hajtva hallgatta.

— Nagyon örülök — jelentette ki végül. — Már tegnap vártam, Bikov elvtárs. Kérem, üljön le. — Hatalmas lapátszerű tenyerével a karosszék felé intett. — Ide kérem.

Tegye szabaddá, és foglaljon helyet.

Bikov értetlenül az íróasztalhoz lépett, a karosszék felé fordult, s csak nehezen tudta megállni, hogy ne törjön ki belőle ideges nevetés. A karosszékben furcsa, szürke szövetből varrott s a búvárokéra emlékeztető szkafander hevert. Ezüstös, kerek fémcsatokkal rögzített sisakja emelkedett a karosszék háttámlája fölé.

— Dobja le a padlóra! — sürgette Krajulin Bikovot.

Bikov a sarokban, a páncélszekrény mellett heverő madárijesztőre sandított.

— Csak egy különleges védőöltözet — szólt rá türelmetlenül Krajuhin. — Üljön már le!

Bikov sietve tette szabaddá a karosszéket, s zavartan leült. Krajuhin rebbenéstelen tekintettel méregette.

— Hát így vagyunk… — Sápadt ujjaival dobolt az asztalon. — Nos, Bikov elvtárs, ismerkedjünk meg, szólítson Nyikoláj Zaharovicsnak, s minél előbb fogadjon jóindulatába. Az én irányításom alatt kell dolgoznia! Természetesen, ha…

Éles telefoncsöngetés szakította félbe. Felemelte a kagylót.

— Egy percre, Bikov elvtárs… Halló. Igen, én…

Egy szót sem szólt többet, de a videotelefon-ernyő kékes színű fényében Bikov jól látta, hogy az óriás arca egyszerre vörösbe váltott át, s csupasz halántékán a sötét színű erek dagadtak. Úgy látszott, nagyon is komoly dolgokról volt szó. Bikov tapintatosan lesütötte szemét, és a karosszék mellett a földön heverő különleges védőöltözetet kezdte bámulni. Az öltözék nyitott gallérján keresztül látni lehetett a sisak belső borítását. Bikovnak úgy tűnt, hogy a sisak falán keresztül a szőnyeg durva mintázatát látja, jóllehet az ezüstös színű gömb kívülről egyáltalán nem volt átlátszó.

Bikov lehajolt, hogy figyelmesebben szemügyre vegye a sisakot, Krajuhin azonban ebben a pillanatban a helyére tette a kagylót, s megnyomott egy kapcsológombot.

— Kérem Pokatyilovot! — adta ki rekedtes hangon az utasítást.

— Értettem! — felelte egy láthatatlan hang.

— Egy óra múlva.

— Értettem, egy óra múlva!..

A kapcsoló ismét kattant, s minden elcsendesedett. Bikov felemelte tekintetét, s látta, hogy Krajuhin erőteljesen dörzsöli a tenyerével az arcát.

— Úgy — szólalt meg nyugodtan, miután észrevette, hogy Bikov nézi őt. — Ez aztán a fajankó! Beszélhetsz neki, falra hányt borsó… Elnézést, Bikov elvtárs. Hol is hagytuk abba…

Igen-igen… Még egyszer elnézését kérem. Tehát, komoly beszédem lesz önnel. Az időnk rövid. Lássunk tehát hozzá…

Először is, nem ártana egy kicsit közelebbről megismerkedni. Beszéljen magáról.

— De mégis, miről szeretne hallani?

— Először is… mondja el az életrajzát.

— Az életrajzomat? — A mérnök töprengett egy kicsit.

— Az életrajzom az nagyon egyszerű. 19…-ben születtem, hajóscsaládban, Gorkij mellett. Apám korán meghalt, még hároméves sem voltam. Tizenöt éves koromig internátusban nevelkedtem. Négy évig segédmotor-vezetőként, majd vezetőként dolgoztam reaktív siklóhajókon a Volgán. Jégkorongoztam. A “Volga” válogatott tagjaként két olimpián is részt vettem.

Felvettek a felszíni közlekedés felsőfokú technikumába.

Ez a gépkocsizó csapatok egykori iskolája. (“Minek kellett ezt hozzátennem. Fecsegek” — gondolta Bikov.) A magreaktoros expedíciós járművek tagozatán végeztem.

Nos… utána a hegyekbe küldtek dolgozni, a Tien-San körzetébe… Majd a Góbiba, a homoksivatagba… Ott szolgáltam. Ott léptem be a pártba. Mi kell még? Azt hiszem, elég is ennyi.

— Elég. — Értett egyet Bikovval Krajuhin. — Egyszerű életrajza van. Tehát harminchárom éves?

— Egy hónap múlva töltöm a harmincnegyediket.

— S természetesen nőtlen?

Főnökének ez a megjegyzése meglehetősen tapintatlannak tűnt Bikov számára. A mérnök nem szerette, ha a külsejére célozgattak. Különben is megmondhatná ennek a medvének, hogy volt már egy nő az életében, akit nem zavart napégette arca, papucs formájú orra s vörhenyes, kemény haja.