Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

Három expedíció pusztulása, ráadásul ilyen rövid idő alatt — ez már sok volt! Bebizonyosodott, hogy a Vénuszt csupán igen gondos előkészítés után lehet ismét ostrom alá venni. Aprólékos, sokoldalú és alapos felderítésre volt szükség. Felszereltek néhány mesterséges űrállomás-obszervatóriumot, s ezeket több száz automata berendezéssel látták el. Automatikus felderítő szondákat bocsátottak útnak, felhasználták az infravörös és elektronikus optikát, ionoszkopikus berendezéseket és még sok mást. A kapott információkat a világ leghatalmasabb elektronikus számítógépei folyamatosan dolgozták fel. A Vénusz sztratoszféráját a tudósok meglepő tüzetességgel vizsgálták. Végül kellő pontossággal megállapították a Vénusz tengely körüli forgásának egy periódusát.

Összeállították a Vénusz hegyláncainak hozzávetőlegesen pontos térképét. Megmérték a bolygó mágneses mezőit. A munkálatok módszeresen és céltudatosan folytak.

Francia mesterséges hold fokozott ionizációt fedezett fel a Vénusz egy körzetében. Ezt a felfedezést nemsokára szovjet, kínai és japán tudósok is megerősítették. Kiderült, hogy a különösen magas ionizált terület körülbelül félmillió négyzetkilométert tesz ki, s periodikusan a bolygó felszínének egy bizonyos területén rögzíthető, nem függ össze a vastag felhőtakaróval, következésképp légköri eredete kizárt. Nem maradt más hátra, mint hogy feltételezzék, az ionizációs forrás a Vénusz szilárd felszínével függ össze. Ha az ionizációi radioaktív sugárzás váltotta ki, ennek forrása csak eddig nem tapasztalt koncentráltságú radioaktív érclelőhely lehet — Az “Urán Golkonda” elnevezés magától ajánlkozott.

A dolog ekkor új fordulatot vett. Ami a nehéz aktív elemeket illeti, az emberiség még mindig szűkölködött bennük. A hasadó elemek bányászata lassan fejlődött: legalábbis az aktinoid elemek iránti kereslet jóval meghaladta a dúsító üzemek teljesítményét, mesterséges előállításuk pedig túlságosan sokba került. A Vénusz iránti, tisztán akadémikus kíváncsiságot gyakorlatibb érdeklődés váltotta fel.

Ismét egy sor expedíció indult útnak. Elpusztult Szokolovszkij, az űrkutatók Nemzetközi Kongresszusának alelnöke. Vak nyomorékként tért vissza Nagoyába a félelmet nem ismerő Niszlozima. Nyomtalanul eltűnt Brazília legjobb pilótája, Krüger. Nyilvánvalóvá lett, hogy a korábbi ostromeszközök a Vénusz esetében nem felelnek meg. A bolygó mintha gúnyolódott volna az emberi erőfeszítéseken. Az expedíciók pusztulásának okairól kapott szűkszavú információk elemzése igazolta: a sikeres leszállás feltétele a Vénuszon csak az lehet, ha lemondanak a bolygóközi űrrepülés korábbi műszaki megoldásairól és elveiről.

A Nemzetközi Kongresszus felhívásában szólította fel a kutatókat, tartózkodjanak a további próbálkozásoktól a régi módszerekkel, s díjat alapított a bolygóközi közlekedés olyan új típusú eszközének kidolgozására, mely képes leküzdeni a vénuszi légkör fortyogó páncélját. A Szovjetunióban teljes gőzzel folytak a munkálatok, hogy létrehozzák a fotonrakétát. Más országok is új utakat kerestek.

Történetünk kezdete előtt két évvel a központi lapokban feltűnt egy hír arról, hogy a Föld legnagyobb mesterséges égitestén a gravitáció nélküli, azaz a súlytalanság állapotában történő fémolvasztás szovjet és angol mesterei hozzáláttak az első fotonrakéta törzsének öntéséhez. Lehet, hogy Bikov és társai éppen ezen a rakétán jutnak el a vénuszi sivatagokhoz… melyek “aligha térnek el túlságosan az ön kedves Góbijától”.

Foton- vagy atomrakéta, van-e különbség a Vénusz és a Föld homoksivatagjai között, egyre megy, nyilvánvaló volt, hogy az expedíció nem a készre indul útnak. A bolygóközi űrrepülések s ami fontosabb: a munka az idegen bolygókon háromszorosan nehéz és bonyolult dolog. A Vénusz és a félig-meddig mondabeli “Urán Golkonda” gazdagságának a meghódításához óriási ismeretekre, acélos egészségre s rendkívüli kitartásra volt szükség. Vérbeli bolygóközi űrpilótákra, vagyis olyan hősökre, akiket moziban mutatnak s virágokkal fogadnak… vagy a végtelen világűr komor szakadékaiban temetnek el. Vajon elegendő lesz-e a szerény mérnök tudása, egészsége, kitartása? Mellesleg…

Krajuhin ezt jobban tudja. Krajuhin a Bolygóközi Közlekedés Állami Bizottságának az alelnöke. S ha Krajuhin biztos benne, hogy Bikov nem vall szégyent, akkor Bikov megbirkózik a feladattal. Miért ne, hiszen a bolygóközi űrpilóták is emberek! És ha ők képesek rá, Bikov sem rosszabb náluk.

Bikov azon kapta rajta magát, hogy a vele szemben, az asztal túloldalán ülő csinos könyvtároslány szemébe mered.

A lány összevonta szemöldökét, de nem tudta megállni, hogy el ne nevesse magát. Bikov elkomorult. Igen, táviratozni kell Ashabadba, hogy kiküldetése hosszú lesz.

Kár, hogy nem találkozhatnak az expedíció indulása előtt…

Ugyan mi haszna lenne belőle? Tálán el tudná mondani néhány perc alatt mindazt, amire néhány év alatt nem szánta el magát? Tegyük le mindezt a sors kezébe. Majd ha visszatér (eszébe jutott egy képeslap fotója; a világűr végtelen térségeinek hősei nehéz útról térnek haza, virágok, mosolyok, üdvözlésre emelt kezek…), majd ha visszatér, szabadságot vesz ki, és elutazik Ashabadba.

Elmegy ahhoz a házhoz, megnyomja a csengő gombját, és akkor…

Bikov az órájára pillantott. Még maradt néhány perce öt óráig. Felállt, könnyedén fejet hajtott, visszaadta a mosolygó lánynak a lexikont, s Krajuhinhoz indult.

A fogadószobában a félszemű titkár mint régi ismerőst üdvözölte. Bikov még egyszer az órájára pillantott (egy perc híján öt órát mutatott), tenyerét végighúzta haján, megigazította zakóját, s határozott mozdulattal kinyitotta a dolgozószoba ajtaját.

Úgy érezte, mintha egy másik helyiségbe került volna. A függönyöket felhúzták, s a kitárt ablakon vidám áradatban zúdult be a napfény, elöntötte a bársonyos, világos színű műanyag falakat. A karosszéket odébb tolták az asztaltól, de még mindig ott hevert rajta a szkafanderszerű űrruha, ezüstös sisakja lelógott a karosszék támláján. A szőnyeg tekercsbe göngyölve a fal mellett hevert. A dolgozószoba középén különös tárgy állt a csillogó parketten: leginkább egy öt, oszlopszerű lábon álló, hatalmas, szürke teknősbékára hasonlított. Gömb alakú páncélja legalább egy méterre a padló fölé magaslott. A teknősbékát néhány guggoló ember vette körül.

Amikor Bikov belépett, egyikőjük, egy széles vállú, görbe hátú, fémkeretes, arcát félig befedő, fekete szemüveget viselő férfi felkapta a napfényben sárgán csillogó, kopasz fejét, s megszólalt Krajuhin rekedt hangján.

— Íme, megjött! Barátaim, bemutatom nektek legénységtek hatodik tagját. Alekszej Petrovics Bikov mérnököt.

Mindnyájan feléje fordultak — egy könnyű és elegáns öltönyt viselő, nyúlánk, igen szép férfi, egy kopaszra nyírt s a forróságtól lángvörös fejű, kövér alak, egy napbarnított arcú, fekete hajú fiatalember, aki éppen egy olajtól átitatott kenderkóccsomóba törölgette inas kezét. Dauge volt, a régi jó barát, Grigorij Johanovics Dauge, aki ugyanolyan sovány és esetlen volt, mint tavaly a Góbiban, csak éppen nem buggyos nadrágot és nyaksálat viselt, hanem közönséges városi öltönyt. Dauge Bikovot nézte, Barátságosan biccentett feléje, s szája közben széles mosolyra húzódott.