Arkagyij Sztrugackij - Lakott sziget

Maxim kinyitotta a zsilipajtót, kihajolt, és óvatosan fürkészte az eget. Alacsony, és szinte szilárd, a tér végtelenségét és a lakott világok sokaságát sugalló légies áttetszőség nélkül; valódi bibliai firmamentum volt, sima és tömör. Ez az égboltozat kétségtelenül egy helyi Atlasz hatalmas vállain nyugodott. Az egész állandó, foszforeszkáló fényben izzott. Maxim a lyukat kereste, amit a hajója ütött benne, de az már eltűnt; csak két nagy sötét paca lebegett a zeniten, mint holttestek a vízen. A zsilipajtót szélesre tárva leugrott a magas, száraz fűbe.

A sűrű, forró levegő por, rozsdás vas, letaposott növényzet, élet szagát hordozta. És halálét, régről, felfoghatatlanul. A fű derékig ért. A közelben sűrű bokrok derengtek sötéten, és néhány bús, göcsörtös fa törte meg a táj egyhangúságát. Csaknem olyan világos volt, mint egy tiszta holdfényes földi éjszakán, de hiányoztak az árnyékok, és a földi holdfényre jellemző kékes derengés. Itt minden szürke, poros, és lapos volt. A hajó egy hatalmas, lejtős oldalú mélyedés fenekén pihent. A környező terep meredeken emelkedett az elmosódó horizont felé; az egész tájkép valószínűtlennek tetszett, mert a közelben egy széles, nyugodt folyó hömpölygött nyugatnak, látszólag hegynek felfelé.

Maxim körbe sétált a hajó körül, tenyerét végigfuttatta hideg, párás oldalán. Becsapódások nyomát látta, ott, ahol számított is rájuk. Egy csúnya mély horpadás volt az érzékelők gyűrűje alatt, ezt akkor kapta, mikor a hajó hirtelen megrázkódott, és az oldalára dőlt; a robotpilóta sértetten megadta magát, és Maximnak villámgyorsan át kellett vennie az irányítást. A csipkés szélű lyuk közel a jobb oldali ablakhoz tíz másodperccel később keletkezett, mikor a hajó előre bukott. Maxim újra felnézett a zenitre. A sötét pacák már csak halványan látszottak. Meteor találat a sztratoszférában? A valószínűsége nulla egész nulla nulla. De a világűrben minden, ami elméletileg lehetséges, az meg is történik előbb vagy utóbb.

Maxim visszatért a kabinba, bekapcsolta az automatikus javító rendszert, és aktiválta a mobil laboratóriumot. Aztán a folyó felé vette az irányt. Egy kis kaland-féle, de mégis rutin. Egyhangú rutin. A Független Felderítő Egységnél a váratlan mindig várható. Balesetek a leszállásnál, meteorit találat, sugársérülés — kalandok a testnek, pusztán fizikai dolgok.

A magas, törékeny fű zizegett és ropogott a lába alatt, tüskés termések ragadtak a sortjához. Egy raj muslica zümmögött az arca előtt, aztán, mintha jelzésre tennék, eltűntek.

Az FFU nem vonzza a szolid, megállapodott embereket. Ők elmerülnek a saját ügyeikben, és tudják, hogy az idegen világok felderítése csak egy unalmas és kimerítő játék. Igen, unalmasan kimerítő, és kimerítően unalmas.

Persze ha húsz éves vagy, nincs jobb dolgod, halvány fogalmad sincs, hogy valójában mihez akarnál kezdeni, még nem tanultad meg, hogy az idő a legértékesebb dolog a világon, nincs semmihez különösebb tehetséged, és nem tervezel semmit elérni — ha húszéves korodra még nem nőttél ki a legénysorból, ahol fontosabb a kéz és a láb, mint a fej; ha még elég naiv vagy ahhoz hogy elképzeld magad, amint mesés felfedezéseket teszel a még felderítetlen űrben… ha, ha, ha… Akkor aztán veszed a katalógust, kinyitod valahol, találomra ráböksz egy felfedezésre váró világra, és felszállsz, irány a kéklő messzeség. Felfedezel egy bolygót, elnevezed magadról, meghatározod a fizikai tulajdonságait, megvívsz mindenféle szörnyeteggel, amivel csak összefutsz, és kapcsolatot létesítesz értelmes lényekkel, ha vannak ott effélék. Ha nincsenek, átmész robinzonba.

És miért? Jó, meg fogják köszönni rendkívül hasznos közreműködésedet, és prominens tudósok fognak meghívni hosszú beszélgetésekre. Az iskolás gyerekek, különösen a kisebbek, tisztelettel bámulnak majd rád. De a régi tanárod csak annyit kérdez: „Az FFE-nél vagy még?” Aztán másra tereli a szót, és zavartan és bűntudatosan néz, mert felelősnek érzi magát azért, hogy képtelen vagy kinőni a FFE-t. És apád azt mondja majd: „Hmmm,” és bizonytalanul felkínál egy laboránsi állást. Anyád azt mondja: „Maxikám, kicsi korodban egész jól rajzoltál.” És Peter azt mondja: „Meddig akarod még ezt csinálni? Nem volt még elég az önkéntes száműzetésből?” És persze mindenkinek igaza van, csak neked nem. Így hát mit tudsz csinálni? Visszamész az FFE főhadiszállásra, veszed a katalógust, kinyitod valahol, és vaktában ráböksz.

Mielőtt leereszkedett a magas, meredek parton a folyóhoz, Maxim körülnézett. Göcsörtös fák körvonalai rajzolódtak ki az ég háttere előtt, és egy kis fénykör vetült ki a nyitott zsilipajtón. Minden rendben levőnek látszott. — Jó, rendben — mormogta magában. — Fogadd el a dolgot úgy, ahogy van. Nagyszerű volna, ha találnék egy hatalmas, ősi, bölcs kultúrájú civilizációt. És humánusat. — Lement a folyóhoz.

A folyó nagyon széles és lomha volt; úgy tűnt, mintha keletről, hegyről lefelé folyt volna nyugatra, hegynek felfelé. A fénytörés teljesen valószínűtlen errefelé. A szemközti part lejtőjét teljesen benőtte a nád. Másfél kilométernyire felfelé a folyón valamiféle oszlopok és megcsavarodott gerendák — kúszónövényekkel benőtt, deformálódott rácsszerkezet — emelkedtek ki a vízből. — Civilizáció — gondolta Maxim, nem túl lelkesen. Nagy mennyiségű vas jelenlétét érzékelte. És még valami mást is, valami kellemetlent és fojtogatót. Kimerített egy tenyérnyi vizet, és azonnal észlelte, hogy veszélyesen radioaktív. A folyó radioaktív anyagokat hozott magával keletről. Ez nyilván nem az a fajta civilizáció, amire számított. Ahelyett hogy kapcsolatot létesítene velük, talán bölcsebb lenne mintákat venni a szokásos vizsgálatokhoz, tenni néhány kört a bolygó egyenlítője körül, aztán irány haza. Otthon a Földön aztán átpasszolhatná az anyagot a Galaktikus Biztonsági Szolgálat szakértőinek, és villámgyorsan kitörölhetné az emlékezetéből az egész epizódot.

Finnyásan megrázta az ujjait, megtörölte őket a homokban, és lekuporodott. Megpróbálta elképzelni ennek a boldogtalan bolygónak a lakóit. Valahol az erdőn túl egy város fekszik piszkos gyárakkal; kivénhedt reaktorok ürítik radioaktív hulladékukat a folyóba; csúf, fémtetős házak, végtelen falak, és kevés ablak; az épületek között szeméttel teleszórt sikátorok. És az emberek? Valószínűleg vastagon öltözöttek, nehéz, durva anyagokba burkolózva, magas, fehér, nyakukba vágó gallérokkal.

Hirtelen lábnyomokat vett észre a homokban. Mezítlábas nyomokat. Valaki lemászott a meredek parton a folyóhoz, képzeletben látta is maga előtt: nagydarab, csámpás, esetlen valaki. Kétségtelenül humanoid, de mindkét lábán hat ujjal. Lemászott a partoldalon, átbotorkált a fövenyen, belemerült a radioaktív vízbe, és átúszott a túlsó partra, a nádasba.

Mint egy villámcsapás, ragyogó kék villanás világított meg hirtelen mindent körülötte. A partfal fölül mennydörgésszerű robaj hallatszott, amit sistergés és ropogás követett. Maxim felugrott. Száraz föld hullott rá, aztán valami rémisztő süvítéssel átszáguldott az égen és belezuhant a folyóba, gőzzel kevert vízpermetet repítve a levegőbe. Maxim felfogta hogy mi történt, de azt nem, hogy miért. Ezért nem is lepődött meg mikor látta, hogy örvénylő füstoszlop emelkedik óriási dugóhúzóként a foszforeszkáló ég felé arról a helyről, ahol a hajója állt. A hajó felrobbant: kerámia burkolata ibolyaszínben izzott, lángok táncoltak körülötte a fűben, bokrok kaptak lángra, és a göcsörtös fákat füstölgő tűz ölelte körül. Maximot hőség csapta meg, arcát tenyerével védve hátrálni kezdett.