Arkagyij Sztrugackij - Lakott sziget

Miután egy ideig gyors iramban lépkedett, mélyeket lélegezve, hogy kiszellőztesse tüdejéből a vasszörny kigőzölgését, lelassított. Elgondolkodott mindazon, amivel ittlétének két órája alatt találkozott ezen a lakott szigeten, és megpróbált bizarr tapasztalataiból egy logikus képet összeállítani. Ez meglehetősen bonyolult dolog volt, lévén a részletek hihetetlenek, valószerűtlenek. Maga az erdő mintha egyenesen egy tündérmeséből került volna elő: fantasztikus élőlények szinte emberi hangjai visszhangzottak benne. Mint egy tündérmesében, egy öreg, elhagyatott út vezetett az elvarázsolt kastélyhoz, és láthatatlan, gonosz varázslók állítottak akadályokat azok útjába, akik megkockáztatták az odajutást. A távolból meteoritokkal bombázták a hajóját, aztán, mivel nem tudták visszafordítani, felgyújtották a hajót, őt csapdába ejtették, és egy vassárkányt küldtek utána. A sárkány öreg volt és buta, de ők azóta bizonyára rájöttek a tévedésükre, és előkészítettek számára valami sokkal korszerűbbet.

— Nézzétek, — szólította meg őket Maxim, — nem áll szándékomban hogy megtörjem a kastélyt borító bűbájt, és felébresszem az alvó szépségeiteket. Egyetlen vágyam hogy találkozzam valakivel közületek, valaki intelligens emberrel, aki tud nekem segíteni megépíteni egy pozitron-adót.

De a gonosz varázslók kitartottak. Először egy hatalmas korhadt fát dobtak keresztben az útra, szétroncsolva a beton felületet, óriási lyukat vágva a földbe, amit megtöltöttek bűzös, radioaktív folyadékkal. Mikor ezzel nem tudták megállítani, mikor a szúnyogok belefáradtak a csipkedésébe, és csalódottan visszavonultak, hajnal felé hideg, rosszindulatú ködöt eresztettek rá. Maxim kocogni kezdett, hogy felmelegítse magát. A köd ragadós és olajos volt, és rothadástól bűzlött. Hamarosan füstszag is keveredett hozzá, és Maxim megpróbálta megkeresni a tüzet.

Hajnalodott mire rátalált az út szélén, egy megroggyant tetejű, üresen sötétlő ablakú, alacsony, mohalepte kőépület közelében. Habár senkit sem látott a környéken, érzékelte, hogy nemrég emberek voltak itt, akik hamarosan visszatérnek. Lefordult az útról, átugrott egy vízelvezető árkot, és a rothadó avarba bokáig süppedve közeledett a tűzhöz. A tűz üdvözölte primitív melegével. Itt minden nagyon egyszerűen megy. Köszöntés, formaságok nélkül az ember lekuporodhat, melengeti a kezét a tűznél, és csendben vár, amíg a vendéglátó, ugyanolyan csendben, megkínálja meleg étellel és itallal. Igaz, a vendéglátó most nem volt a közelben, de egy megfeketedett bográcsban erősen illatozó leves főtt a tűzön.

Maxim leült a tűz mellé, melegedett egy kicsit, aztán kelletlenül felkelt, és belépett a házba. Ház? Az eredeti épületből csak a kőfalak maradtak. Feje felett a hajnali ég fénylett a törött gerendák között, a padlódeszkák elrothadtak, és karmazsinszínű gombák csoportjai nőttek a sarkokban — nyersen mérgezőek, de jól átsütve meg lehet enni őket.

De hirtelen elment az étvágya. A falnál a félhomályban, kifakult rongyok között, egy csontváz hevert! Undorodva megfordult, lement a töredezett lépcsőn, és kezéből tölcsért formálva teljes erőből elkiáltotta magát: — Hé, hatujjú!

Kiáltása szinte azonnal elhalt a ködbe burkolt fák között. Nem kapott választ, csupán a madarak csiripeltek dühödten a feje felett.

Maxim visszatért a tűzhöz, rádobott néhány ágat, és belenézett a bográcsba. A leves forrt benne. Talált valami kanálfélét, megszagolta, megtörölte a fűben, és újra megszagolta. Aztán gondosan lefölözte a szürkés habot, és kilöttyintette az üst pereme felett. Megkeverte a levest, merített egy keveset a széléből, megfújta, és ajkával csücsörítve megkóstolta. Nem rossz. Olyasmi, mint a tahorgmáj-leves, csak erősebb. A kanalat félretéve két kezével óvatosan megfogta a bográcsot, és a fűre tette. Aztán újra körülnézett, és elkiáltotta magát: — Kész a reggeli! Gyere, láss hozzá!

Még mindig érezte, hogy a szállás tulajdonosa valahol a közelben van, de csak mozdulatlan, ködtől nedves bokrokat látott, és sötét, göcsörtös fatörzseket. Más hang nem hallatszott, csak a tűz pattogása, és a madarak szüntelen fecsegése.

— Jó, rendben, — mondta hangosan. — Tégy, amit akarsz, de én megtöröm a jeget!

A leves nagyon megízlett neki. Mire észrevette volna, a harmadrésze már el is tűnt a bográcsból. Sajnálkozva odébb vonult, pihent egy kicsit, aztán eltörölte a kanalat. De nem tudta türtőztetni magát: merített még a legaljáról azokból az ízletes barna húsdarabokból, amik szinte elolvadtak a szájában. Aztán újra odébb ment, újra eltörölte a kanalat, és keresztben a bogrács tetejére tette. Eljött az ideje, hogy kifejezze nagyrabecsülését láthatatlan vendéglátójának.

Felugrott, kiválasztott néhány vékony ágat, és bement a házba. Óvatosan lépkedve a korhadt padlón és próbálva nem rápillantani az árnyékban heverő maradványokra, szedett néhány gombát, kiválogatva a legkeményebbeket, és karmazsinszínű kalapjukat felfűzte egy ágra. — Jó lenne rátok némi só, egy kis bors, de nem számít. Bemutatkozáshoz megteszitek. A tűz fölé akasztlak benneteket, kigőzölöm belőletek az utolsó csepp mérget is, aztán egész finom falat lesz belőletek. Ti lesztek az én első hozzájárulásom ennek a lakott szigetnek a kultúrájához.

A házban szinte észrevehetetlenül sötétebb lett, és Maxim megérezte, hogy valaki nézi. Elnyomta a vágyat, hogy hirtelen megforduljon, elszámolt tízig, lassan felemelkedett, és előzékeny mosollyal az arcán hátra fordította a fejét.

Egy hosszú sötét arc, nagy bánatos szemekkel és a sarkoknál lebiggyedő ajkakkal, nézett rá kifejezéstelenül az ablakon át. Bámulták egymást néhány másodpercig, és Maximnak úgy tűnt, az arcból áradó szomorúság elárasztja a házat, végigsöpör az erdőn, és elborítja az egész világot. Körülötte minden elszürkült, beborult, elkomorodott. Aztán a házban még sötétebb lett. Maxim az ajtó felé fordult.

Egy tömzsi ember csúf katonai gyakorlóruhában, arcán bozontos rőt szőrpamaccsal, kurta, izmos lábait szétterpesztve állt a küszöbön, széles vállai elzárták a bejáratot. Maximot szinte átdöfte a kék szempár pillantása, rendületlen és ellenséges, mégis szinte vidám — legalábbis az ablakon át áradó, mindent átható mélabúhoz képest. Nyilvánvalóan nem ez volt az első eset, hogy ez a durva kinézetű bennszülött egy másik világból érkezett látogatóval találkozik. De az is nyilvánvaló volt, hogy a kellemetlenkedő látogatókkal keményen és gyorsan szokott elbánni, nélkülözve az olyan úri finomságokat, mint a kommunikáció, és más szükségtelen bonyodalmakat. A nyakán átvetett bőrszíjon lógó félreérthetetlen kinézetű vastag cső egyenesen Maxim hasának irányult. Világos volt, hogy a férfinak a leghalványabb fogalma sincs az emberi élet értékéről, az Emberi Jogok Nyilatkozatáról, a humanizmus emelkedett eszméiről, vagy a humanizmusról magáról.

Nem lévén más választási lehetősége, Maxim kinyújtotta az ágat a felnyársalt gombafejekkel, még szélesebben mosolygott, és gondosan artikulálva megszólalt. — Béke! Minden rendben. Minden nagyszerű! — A mélabús arc az ablak mögül egy hosszú de érthetetlen mondattal válaszolt az üdvözlésre, ami sikeresen tisztázta a helyzetet. A kintről jövő hangokból ítélve száraz ágakat dobtak a tűzre. A kékszemű fazon gondozatlan vörös szakálla mögül recsegő hangokat produkált, ami Maximot a kereszteződésnél látott vassárkányra emlékeztette.