Arkagyij Sztrugackij - Lakott sziget

— Nem értem oda hozzád időben — mondta sajnálkozva. — Alábecsültelek. Gondoltam, csak egy kölyök vagy. Sajnáltalak. — Ironikusan elmosolyodott. — Ti, FFE-s fiúk, ti aztán gyorsan dolgoztok.

— Nem hiszem, hogy gyötörnie kellene magát — mondta Maxim. — Én biztosan nem fogom. Egyébként hogy hívják?

— Szólíts Rudolfnak.

— Nem, én nem gyötröm magam, Rudolf, és nem is áll szándékomban. Dolgozni akarok. Forradalmat csinálni.

— Szerintem jobban tennéd, ha hazamennél — javasolta a Vándor lemondóan.

— Otthon vagyok. — Maxim kezdte elveszíteni a türelmét. — Beszéljünk másról. Engem a mobil emitterek érdekelnek. Mit tehetünk ellenük?

— Semmit — felelte a Vándor. — Azon gondolkozz, mihez kezdesz az inflációval.

— Az emitterekről kérdeztem.

A Vándor felsóhajtott.

— Akkumulátorokból kapják az energiát. Csak az én minisztériumomnál lehet feltölteni őket. Nagyjából három nap alatt lemerülnek. Az invázió körülbelül egy hónap múlva kezdődik. A tengeralattjárókat rendszerint el tudtuk téríteni az útirányuktól, csak néhányan érték el a partot. Ezúttal egy egész armadát indítottak el. Eddig a depressziós sugárzókban bíztam, de most el kell süllyesztenünk őket. — Rövid szünetet tartott. — Szóval otthon vagy. Nos, lássuk csak. Pontosan mit is akarsz most csinálni?

Megérkeztek a minisztériumhoz. A nehéz kapukat szorosan bezárták, és a kő kerítésfal tele volt újonnan kialakított lőrések sötét nyílásaival. A minisztérium egy harcra kész erődre emlékeztetett. Három alak állt a pavilon mellett, és Zef vörös szakálla úgy világított a lombok közül, mint valami egzotikus virág.

— Nem is tudom — felelte Maxim. — Megteszek bármit, amit olyan emberek mondanak nekem, akik ismerik ezt a világot. Ha szükséges, gazdaságtannal foglalkozom. Ha kell, tengeralattjárókat süllyesztek el. De egyvalamiben átkozottul biztos vagyok: sosem fogom megengedni, hogy egy új Központ építsenek, amíg élek. Még a legjobb szándék mellett sem.

— A Vándor nem válaszolt. Egészen közel voltak már a kapuhoz. Zef a vállával áttörte magát a sövényen, és kijött az útra. Gépfegyvere a vállán lógott, és még ilyen távolságból is látszott, hogy dühös, és nem ért semmit. Most mindjárt, egy sor káromkodással megfűszerezve, magyarázatot fog követelni. Masszaraks, miért rángatták el a munkájától, miért adták be neki azt a sok baromságot a Vándorról, és miért kényszerítették arra, hogy egy petúniaágyás közepén üldögéljen, mint valami kerti törpe, teljes két órán át.

Komarovó–Leningrád, 1967–1968