Arkagyij Sztrugackij - Lakott sziget

Maxim az ajkába harapott. Természetesen beszélhetett volna a Vándornak a terveiről és céljairól, de nem lett volna semmi értelme, mivel semmi nem volt előkészítve, és így alakultak a dolgok…

— Arra számítottam, hogy a többire már nekik lesz gondjuk. — Maxim a válla fölött a Vadkanra mutatott. — Például ennek az embernek. Hadd foglalkozzon vele ő. Az én dolgom annyi volt, megadni nekik a lehetőséget, hogy ők maguk tervezhessenek.

— A maga dolga — dünnyögte a Vándor — az lett volna, hogy veszteg marad, míg én magáért nem megyek.

— Majd legközelebb jobban észben tartom.

— Még ma visszamegy a Földre — rendelkezett a Vándor.

— Nem hinném — felelte Maxim.

— Még ma visszamegy a Földre! — A Vándor felemelte a hangját. — Van elég gondom ezen a bolygón maga nélkül is. Fogja a Radáját, és eltűnik innen.

— Rada magánál van?

— Igen. Épen és egészségesen. Ne aggódjon.

— Köszönöm, hogy gondját viselte — mondta Maxim. — Nagyon hálás vagyok érte.

A kocsi beért a városba. A főutca teljesen bedugult az össze-vissza forgolódó, tülkölő autóktól, és bűzlött a kipufogógáztól. A Vándor befordult egy mellékutcába, a dzsumbujon át ment tovább. Itt kihalt volt minden. Az utcasarkokon rohamsisakos katonai rendészek álltak, kezüket a hátuk mögött összekulcsolva, mereven, mint a lámpaoszlopok. Itt nagyon gyorsan reagáltak az eseményekre: felhangzott az általános riadó, és amint összeszedték magukat a depressziós csapás után, máris mindenki az állomáshelyén volt. — Talán túl korán robbantottam fel a Központot. Talán ragaszkodnom kellett volna a főügyész tervéhez. Nem, nem, masszaraks! Jól van ez így. Hadd találják ki ők maguk, hogy hogyan tovább. — A Vándor újra kikanyarodott a főutcára. Vadkan finoman megkocogtatta a vállát a pisztolyával. — Tegyen ki engem, legyen szíves. Ott, ahol azok az emberek állnak.

Egy újságosbódé mellett öt alak ácsorgott, kezüket mélyen hosszú, szürke esőkabátjuk zsebébe süllyesztették. A járda néptelen volt. A depressziós csapás láthatóan nagyon megrémítette az embereket, arra kényszerítve őket, hogy sietve biztos helyre vonuljanak.

— Mit akar csinálni? — kérdezte a Vándor, és lassított.

— Szívok egy kis friss levegőt — felelte a Vadkan. — Ma kivételesen gyönyörű az idő.

— Velünk van — mondta Maxim. — Nyugodtan beszélhet előtte bármiről.

A kocsi megállt az út szélénél. Az esőkabátos alakok óvatosan visszahúzódtak az újságosbódé mögé, onnan kémleltek kifelé.

— Velünk? — húzta fel a szemöldökét a Vadkan. — Kivel?

Maxim zavartan pillantott a Vándorra, de az kísérletet sem tett, hogy kisegítse.

— Hiszek magának, Mak — mondta a Vadkan. — Most el kell intéznünk a dolgot a vezetőséggel. Ezzel kell kezdenünk. Maga tudja, miről beszélek. Van ott pár ember, akiket el kell távolítani, mielőtt magukhoz ragadnák a mozgalom vezetését.

— Jó gondolat — dünnyögte a Vándor. — Mindenesetre azt hiszem, én ismerem magát. Maga Tik Fesku, más néven a Vadkan. Igazam van?

— Igen. Mak, maga foglalkozzon a Teremtőkkel. Kemény munka lesz, éppen magának való. Hol tudok kapcsolatba lépni magával?

— Várjon csak, Vadkan, majdnem elfelejtettem — mondta Maxim. — Néhány óra múlva az egész ország ki lesz ütve, a sugárzás-elvonás miatt. Mindenki teljesen tehetetlen lesz.

— Mindenki? — kérdezte a Vadkan bizonytalanul.

— Mindenki, kivéve a degeneket. Ki kell használniuk ezt a néhány napot.

A Vadkan elgondolkodott.

— Ha ez igaz… Habár nekünk éppen a degenekkel lesz dolgunk. Hol tudom elérni magát?

Maximnak nem volt ideje válaszolni.

— Ugyanazon a számon, amin eddig — mondta a Vándor. — Ugyanott. Na most, a következőt kell tennie. Szervezze meg a bizottságát. Élessze újra azt a szervezetet, ami a Birodalom alatt volt. Az emberei közül néhányan nekem dolgoznak az intézetben. Masszaraks! Nincs elég időnk, sem emberünk. A pokolba magával, Maxim!

— Az a fő, — mondta a Vadkan, kezét Maxim vállára téve, — hogy a Központnak vége. Nagyszerű munkát végzett, Mak. Köszönöm. — Megszorította Maxim vállát, és műkezét magához ölelve nehézkesen kikászálódott a kocsiból.

— Csapja be az ajtót — szólt utána a Vándor. — Erősebben…

Az autó nekiiramodott. Maxim hátrapillantott. A Vadkan az esőkabátos emberek csoportjában állt, beszélt hozzájuk, jobbik kezében a pisztolyát lóbálta. Az emberek egykedvűen hallgatták. Még nem értették meg. Vagy nem hittek neki.

Az utca néptelen volt. Légiósokkal tömött páncélautók gördültek rajta. Messze előttük, ahol az út az intézet felé kanyarodott, már járművek álltak keresztbe az úton, és feketébe öltözött emberek özönlöttek belőlük. Egy hosszú, teleszkópos antennával felszerelt, visszataszítóan ismerős, élénksárga járőrkocsi tűnt fel a páncélozott autók oszlopában.

— Masszaraks! — motyogta Maxim. — Ezekről teljesen megfeledkeztem.

— Úgy tűnik, maga egy egész csomó dologról megfeledkezett — mondta a Vándor. — Megfeledkezett a mobil sugárzókról; megfeledkezett a Sziget Birodalomról; megfeledkezett a gazdaságtanról. Tudja, hogy az ország gazdaságilag az összeomlás szélén áll? Hogy éhínség fenyeget? Hogy a talaj nem terem eleget? Tudja, hogy elmulasztott gabona- és gyógyszertartalékokat felhalmozni? Tudja, hogy a maga által előidézett sugárzás-megvonás az esetek húsz százalékában őrültséget okoz? — Tenyerével megtörölte a homlokát. — Orvosokra van szükségünk… Tizenkétezer orvosra. Fehérjeszintetizátorok kellenek. Sugármentesítenünk kell, legalább kezdetnek, százmillió hektár szennyezett talajt. Meg kell állítanunk a bioszféra leépülését. Masszaraks, szükségünk van a Szigeteken legalább egy földi emberre. A saját embereink nem tudtak megmaradni ott; még arról sem tudtak tiszta képet adni, hogy mi van készülőben.

Maxim nem válaszolt. Közeledtek az útlezáráshoz. Egy furcsán ismerős, zömök tiszt elindult feléjük, kezével intett, és az irataikat követelte. A Vándor egy csillogó jelvényt nyomott az orra alá. A tiszt barátságtalanul szalutált, és Maximra pillantott. Csacsu kapitány… nem, Csacsu brigadéros volt, a Harcos Légiótól!

— Ez az ember magával van, excellenciás uram? — kérdezte.

— Igen. Sürgős dolgom van. Azonnal adjon parancsot, hogy engedjenek át.

— Elnézését kérem, excellenciás uram, de ez az ember…

— Azonnal engedjen át! — adta ki a parancsot a Vándor.

Csacsu brigadéros újra szalutált, szabályos hátraarcot csinált, és intett az embereinek. Az egyik teherautó félreállt, és a Vándor gyorsítva behajtott a megnyíló átjáróba.

— Így van ez — mondta. — Egy-kettő, és azt hiszed, minden meg van oldva. Lelőni a Vándort, felkötni a Teremtőket, kiszórni a gyávákat és a fasisztákat a földalatti mozgalom vezetőségéből, és már kész is a forradalom.

— Nem, sosem gondoltam, hogy ennyire egyszerű lenne. — Maxim szerencsétlennek és ostobának érezte magát.

A Vándor rápillantott, és szomorúan elmosolyodott. Maxim rájött, hogy ez az ember sem nem ördög, sem nem szörnyeteg, hanem egy jóindulatú, és nagyon sebezhető idős férfi, akire hatalmas felelősség súlya nehezedik, gyötrődik a hidegvérű gyilkos undorító jelmezében, és rettenetesen aggasztja az aprólékosan kidolgozott terv útjában felmerülő legújabb akadály. És most különösen zaklatott, mert ezúttal valaki a sajátjai közül, egy földi ember a tettes.