Arkagyij Sztrugackij - Lakott sziget

— Nagyszerű — mondta a Vadkan. — Már megyek is.

Maxim letette a kagylót, kezével benyúlt az íróasztal fiókjába, és kihúzta az első mappát, amihez hozzáért. Miközben gépiesen belelapozott, lázasan próbálta felidézni magában a megtett előkészületeket. — A kocsi a garázsban van. A bomba a csomagtartóban. A tank tele van üzemanyaggal. Fegyverek nincsenek. Az ördögbe, nincs szükségem rájuk. Az iratok a zsebemben, és Vadkan vár rám. Jó, hogy eszembe jutott, hogy őt hívjam. Igaz, lehet, hogy nem akar majd jönni. Nem, nem hiszem, hogy visszautasítaná. Én sem tenném. Úgy látszik, ez minden… — A laboránshoz fordult: — Ha bárki keresne, mondd azt, hogy az Építésügyi Minisztériumba mentem. Egy-két órán belül itt leszek. Viszlát!

Hóna alá csapta a mappát, kilépett a laboratóriumból, és leszaladt a lépcsőn. Zef már az előcsarnokban sétált. Mikor észrevette Maximot, megállt, karját összefonta a háta mögött, és homlokát ráncolva nézett rá.

— Mi a fene van? Masszaraks!

Maxim megragadta a karját, és a kijárat felé húzta.

— Mi a fene van itt? — morogta Zef. — Hová megyünk? És miért?

Maxim kilökte az ajtón, magas után húzta az aszfaltozott járdán, és befordultak a sarkon, a garázs felé. A környék néptelen volt, csak egy fűnyíró pöfögött a távolban.

— Hova az ördögbe viszel? — kiabált Zef.

— Pofa be, és figyelj! Most rögtön szedd össze az összes emberedet. Mindet. Mindenkit, akit csak elérsz. A pokolba a kérdésekkel! Figyelj! Mindenkit, akit csak tudsz. És fegyvereket. Van ott egy pavilon a kapuval szemben. Tudod, hol van? Vedd be magad oda, és várj. Nagyjából harminc percig. Figyelsz rám, Zef?

— Na és? — kérdezte Zef türelmetlenül.

— Nagyjából harminc perc múlva a Vándor megérkezik a kapuhoz.

— Visszajött?

— Ne szakíts félbe. A Vándor várhatóan nagyjából harminc perc múlva érkezik a kapuhoz. Ha nem — hát nem. Te csak lapulsz, és megvársz engem. De ha jön — lődd le.

— Elment az eszed? — kérdezte Zef. Maxim elindult, Zef átkozódva rohant utána. — Masszaraks, mindnyájunkat meg fognak ölni! Őrség… Spiclik mindenütt…

— Tégy meg minden tőled telhetőt. A Vándort le kell lőni.

Odaértek a garázshoz. Maxim teljes súlyával nekifeszült a retesznek, és kitárta az ajtót.

— Ez őrültség — mondta Zef. — Miért a Vándort? Nem egy rossz fickó; mindenki szereti.

— Tegyetek meg minden tőletek telhetőt — mondta Maxim hűvösen. Felnyitotta a csomagtartót, megtapogatta a gyújtót és az időzítő szerkezetet az olajos papíron keresztül, aztán visszacsukta a fedelet. — Most nem mondhatok neked semmit. De van egy esélyünk. Csak egyetlen esélyünk. — Beült a kormánykerék mögé, és bedugta a slusszkulcsot. — És gondolj arra: ha ti nem intézitek el, ő fog elintézni engem. Nagyon kevés időtök lesz rá. Indulj, Zef!

Elindította a motort, és lassan kitolatott a garázsból.

Zef az ajtóban állt. Maxim először látta őt ilyennek: ijedtnek, döbbentnek, zavarodottnak.

A kocsi továbbgördült a kapu felé. A faarcú légiós minden sietség nélkül felírta a rendszámot, felnyitotta a csomagtartót, belenézett, lecsukta, aztán visszament Maximhoz.

— Mi van a csomagtartóban?

— Refraktométer — felelte Maxim, odanyújtva neki az igazolványát és a refraktométer szállítólevelét.

— Refraktométer, RL-7, gyári szám… — dünnyögte a légiós. Egy perc, felírom.

A zsebében kotorászott, a noteszét kereste.

— Siessen, kérem. Sürgős dolgom van — mondta Maxim.

— Ki írta alá ezt a szállítót?

— Nem tudom. Talán a Nagyfejű.

— Nem tudja? Nem lenne semmi gond, ha ki tudnám betűzni az aláírását.

Végül kinyitotta a kaput, és Maxim kigördült az útra. — Ha ez nem jön össze — gondolta — és túlélem, akkor menekülnöm kell. Átkozott Vándor, megérezte, hogy valami készül, és visszajött. Tegyük fel, hogy sikerül — akkor mi van? Semmi sincs készen, nincs meg a palota alaprajza. Agyasnak nem volt ideje megszerezni, és nem szerezte meg azokat a fotókat sem a Teremtőkről. Az embereink nincsenek felkészülve; nincsen tervünk. Átkozott Vándor! Ha ő nem lenne, maradt volna három napom, hogy kidolgozzak valami tervet. Aztán meg itt van a hadsereg… Meg a vezetőség, masszaraks! Ők gyorsan rá fognak mozdulni. Velük is foglalkozni kell. Nos, ez a Vadkan dolga lesz. Örömmel fogja csinálni. Ő tudja, hogy kell bánni velük. Aztán itt vannak a fehér tengeralattjárók… Masszaraks, és még ez a háború is! Igen, úgy látszik, a háború véget ért. Habár, ki tudja, talán még készül ott valami…

Maxim a Központi utcáról befordult két gigantikus, rózsaszín kőből épült felhőkarcoló közé, egy keskeny utcácskába, és a macskakövön tovább gördült egy düledező, koromtól megfeketedett házikó felé. A Vadkan már várt rá, egy lámpaoszlopnak dőlve cigarettázott. Mikor a kocsi melléje állt, eldobta a csikket, átpréselte magát az aprócska ajtón, és beült Maxim mellé. Nyugodt volt, mint mindig.

— Üdvözlöm, Mak. Mi az ábra?

Maxim egy éles kanyarral megfordult, és visszatért a főutcára.

— Tudja, mi az a termikus bomba?

— Hallottam róla — felelte a Vadkan.

— Jó. Volt már dolga időzített gyújtóval?

— Például tegnap…

— Nagyszerű.

Egy darabig csendben folytatták az útjukat. Nagy volt a forgalom. Maxim minden figyelmét arra összpontosította, hogy átfurakodjon a hatalmas teherautók és öreg buszok között anélkül, hogy nekikoccanjon valamelyiknek, vagy ők neki, hogy elcsípje a zöld lámpákat, és hogy tartsa a sebességet. Végül kiverekedték magukat az ismerős, hatalmas fákkal szegélyezett autópályára.

— Milyen különös — villant Maxim eszébe hirtelen. — Ugyanezen az úton kerültem ebbe a világba — azaz hozott be Fank. Igencsak valószínű, hogy ugyanezen az úton fogom elhagyni is ezt, és minden más világot, és magammal viszek egy jó embert is. Vetett egy gyors oldalpillantást a Vadkan derűs arcára: ott ült, műkezét kilógatva az ablakon, udvariasan várva Maxim magyarázatára. Lehet, hogy meglepődött, vagy nyugtalan volt, de arca kifejezéstelen maradt. Maxim büszke volt rá, hogy egy ilyen kaliberű ember megbízott benne, és hallgatólagosan rábízta magát.

— Nagyon hálás vagyok magának, Vadkan — mondta.

— Hogyhogy? — kérdezte a Vadkan, feléje fordulva.

— Emlékszik, mikor egyszer egy vezetőségi ülésen félrehívott, és adott néhány jó tanácsot?

— Igen.

— Hát ezért vagyok hálás magának. Megfogadtam a tanácsát.

— Igen, észrevettem. De egy kicsit ki is ábrándított.

— Igaza volt akkor — mondta Maxim. — Megfogadtam a tanácsát. Ennek eredményeképpen alakultak úgy a dolgok, hogy felmerült annak a lehetősége, hogy elfoglaljam a Központot.

A Vadkan beindult.

— Most? — kérdezte élénken.

— Igen, most. Sietnünk kell. Nem volt időm, hogy bármit is előkészítsek. Lehet, hogy meg fognak ölni; akkor az egész hiába volt. Ezért csak magát hoztam.

— Folytassa.

— Én bemegyek az épületbe, maga a kocsiban marad. Hamarosan beindul a riasztó, lövöldözés is lehet. Emiatt ne zavartassa magát. Maradjon veszteg a kocsiban, és várjon. Várjon húsz percig. Ha ezalatt sugárcsapást érez, az azt jelenti, hogy minden rendben halad. Boldog mosollyal az arcán ájulhat el. Ha nem, akkor szálljon ki a kocsiból. Talál egy bombát a csomagtartóban. Időzített gyújtása van, tíz percre beállítva. Tegye ki a bombát az utcára, kapcsolja be a gyújtást, aztán menjen. Nagy pánik lesz. Használja ki a lehetőséget.