Arkagyij Sztrugackij - Lakott sziget

Bezárkózott a dolgozószobájába, előszedte az iratokat a zöld mappából, és újra átnézte őket, az elejétől fogva. Csak egyszer zavarták meg, mikor egy küldönc a Hadügyminisztériumból kézbesítette a legutóbbi jelentéseket a frontról. A front összeomlott. Valaki felhívta a hontiak figyelmét a sárga járművekre, és a múlt éjjel atomfegyverekkel megsemmisítették az emitterrel felszerelt tankok kilencvenöt százalékát. A hadsereg sorsáról még nem érkezett jelentés. Ez volt a vég. A háború vége. Sekagu tábornok és Odu tábornok vége. Négyszemű, a Teás, Felhő, és más, kevésbé jelentős figurák vége. Nagyon valószínű, hogy a Grófnak is vége. És ez bizonyára az Agyasnak is a végét jelentené, ha ő nem lenne ennyire agyafúrt.

Ivott egy pohár vizet a jelentésre, és járkálni kezdett a dolgozószobában. Roppant megkönnyebbülést érzett: most végre pontosan tudta, mikor fogják hivatni a fentiek elé. — Először a Báróval végeznek, aztán legalább huszonnégy óra, míg választanak a Bábos és Nagyfogú között. Aztán el kell bánniuk a Négyszeművel és Felhővel. Ez megint huszonnégy óra. Mikor ezt elintézték, lenyomják Teást. Legalább két napjukba kerül majd lenyomni Sekagu tábornokot. Aztán annyi…

Vendége megérkezéséig ki sem jött a dolgozószobájából.

A vendége rendkívül kellemes benyomást keltett. Nagyszerű ember volt. Annyira nagyszerű, hogy a főügyész felesége, a hűvös, jó társaságbeli matróna, hirtelen húsz évet fiatalodott, és hihetetlenül nőiesen kezdett viselkedni attól a pillanattól fogva, hogy szemét először Makra vetette… Mintha tudta volna, milyen szerepet fog játszani Mak a jövőbeni életében.

— Hogyhogy egyedül jött? — kérdezte meglepetten. — A férjem négy személyre rendelt vacsorát.

— Igen — mondta a főügyész. — Azt hittem, a barátnőjével jön. Emlékszem arra a lányra. Majdnem nagy zűrbe keveredett ön miatt.

— Úgy van — felelte Mak szenvtelenül. De, engedelmével, ezt talán később vitassuk meg.

A vacsora sokáig tartott; sokat nevettek, keveset ittak. A főügyész elismételte a legfrissebb pletykákat; a felesége mondott néhány sikamlós viccet; és Mak elmesélte repülését a bombázóval. Ahogy harsogva nevetett rajta, a főügyész magában rettegve gondolt arra, mi történne most vele, ha akár egyetlen rakéta is célba talált volna.

Mikor a vacsora véget ért, a főügyész felesége elnézést kért, és távozott. A főügyész karon fogta Makot, és a dolgozószobájába vezette, hogy megkóstoljanak egy bort, amit az egész országban kevesebb, mint három tucat embernek volt csak alkalma megízlelni.

Letelepedtek a kényelmes karosszékekbe a kávézóasztal két oldalán, a dolgozószoba legmeghittebb sarkában, kortyolgatták a drága bort, és figyelték egymást. Mak nagyon komoly kifejezést öltött magára. Nyilván tudta, hogy mi következik, ezért a főügyész hirtelen elvetette eredeti tervét a beszélgetés folytatására, egy homályos célzásokból felépített agyafúrt tervet, egymás céljainak fokozatos megismertetésére. Rada sorsa, a Vándor intrikái, a Teremtők fondorkodása — ezek mind elvesztették jelentőségüket. A főügyész kétségbe esve, bámulatosan tisztán látta, hogy minden képessége a társalgásnak ilyetén irányítására hatástalan lenne erre az emberre. Mak vagy elfogadja a javaslatait, vagy egyenesen visszautasítja őket. A dolog rendkívül egyszerű volt, mint amilyen egyszerű a főügyész sorsának kérdése: vagy életben marad, vagy néhány napon belül eltapossák. Az ujjai remegtek; a borospoharat gyorsan az asztalra tette, és egyenesen a tárgyra tért.

— Tudom, Mak, hogy ön a földalatti mozgalom tagja, tagja a vezetőségének, és ellensége a fennálló rendszernek. Tudom azt is, hogy ön egy szökött elítélt, aki meggyilkolta egy speciális hadműveletet végző tank személyzetét. Nos, ami engem illet, én az állami főügyész vagyok, megbízható kormányhivatalnok, hozzáféréssel a legmagasabb szintű államtitkokhoz, és szintén a fennálló rend ellensége. A javaslatom: megszervezek egy államcsínyt. Hogy ön megdönthesse a Teremtők hatalmát. Mikor azt mondom, 'ön', akkor önre, és csakis önre gondolok: az ön szervezetének ehhez semmi köze. Meg kell értenie, hogy a földalatti mozgalom bármiféle beavatkozása totális katasztrófához vezetne. Az általam javasolt összeesküvés az én, a legmagasabb szintű államtitkokat érintő tudásomon alapul. Én el fogom árulni önnek ezeket a titkokat. Erről csak ön, és én tudhatunk. Ha egy harmadik személy is megtudná, nagyon gyorsan elintéznének minket. Tartsa észben, hogy a földalatti mozgalom, és annak vezetősége tele van provokátorokkal. Tehát ne számítson arra, hogy bárkiben is megbízhat, még a legközelebbi barátaiban sem.

Anélkül, hogy megízlelte volna, kiitta a borát. Aztán Mak felé hajolva folytatta.

— Tudom, hogy hol van a Központ. Ön az egyetlen ember, aki a hatalmába tudja keríteni. Én most javaslok önnek egy tervet, amit a Központ elfoglalására, és az azt követő intézkedésekre dolgoztam ki. Ön végrehajtja ezt a tervet, és ön lesz az államfő. Én ön mellett maradok, mint az ön politikai és gazdasági tanácsadója, mivel ön teljesen képzetlen ezeken a területeken. Én jól ismerem az ön céljainak általános vonásait. Nem ellenzem őket. Támogatom őket, egyszerűen azért, mert semmi sem lehet rosszabb annál, ami most van. Ez a helyzet. Én befejeztem. Most ön következik.

Mak nem szólt semmit. Forgatta ujjai közöt a borospoharat, és hallgatott. A főügyész várt: különös érzést érzett, mintha elszakadt volna a testétől, mintha már nem lett volna benne, hanem valahol az űrben lebegett volna; mintha valahonnan felülről nézett volna le erre a lágyan megvilágított, meghitt kis sarokra, a hallgatag Makra, és arra a Mak melletti karosszékbe kapaszkodó merev, vak, és élettelen valamire.

Végül Mak megtörte a csendet.

— Ha elfoglalom a Központot, mennyi az esély, hogy túlélem?

— Ötven-ötven százalék. Talán több. Nem tudom.

Mak újra hosszú hallgatásba merült.

— Megegyeztünk — mondta végül. — Hol van a Központ?

Dél felé megcsörrent a telefon. Maxim felvette a kagylót. Az államügyész volt.

— Szim úrral szeretnék beszélni.

— Én vagyok — felelte Maxim. — Üdvözlöm. — Rögtön érezte, hogy történt valami.

— Visszajött. Tudna most rögtön kezdeni?

— Igen — felelte Maxim fojtott hangon. — De maga ígért valamit…

— Nem volt rá időm. — A hangjában ott volt a pánik jele. — És most sincs időm. Kezdje most rögtön. Egyetlen percet sem késlekedhetünk! Mak, hall engem?

— Igen, kitűnően. Ez minden?

— Úton van az intézet felé. Harminc-negyven percen belül ott lesz.

— Értem. Más?

— Ez minden. Gyerünk, Mak. Isten hírével!

Maxim letette a kagylót, csak ült ott néhány másodpercig, a következő lépést fontolgatta. — Masszaraks, micsoda felfordulás! De van még időm gondolkodni. — Újra megragadta a kagylót. — Allu Zef professzort kérem.

— Tessék!

— Mak vagyok.

— Masszaraks, kértelek, hogy ne zavarj ma.

— Maradj csendben, és figyelj. Azonnal gyere le az előcsarnokba, és ott várj rám.

— Masszaraks, dolgom van!

Maxim a fogát csikorgatta, és az asszisztensére pillantott. Az szorgalmasan számolt valamit a kalkulátoron.

— Zef, most azonnal menj le az előcsarnokba! Megértetted? Most! — Letette a kagylót, aztán tárcsázta a Vadkan számát. Szerencséje volt: otthon találta. — Mak vagyok. Menjen ki a ház elé, és várjon meg. Fontos!