Arkagyij Sztrugackij - Lakott sziget

A referense kinyitotta az ajtót. Megpillantotta Makot. Mak fehér köpenyben, egy csíkkal a hajtókáján, az ablakpárkányon ült, és kifelé nézett. Ha egy ügyvédbojtár vette volna a bátorságot, hogy munkaidő alatt az ablakpárkányon ülve álmodozzon, ő tiszta lelkiismerettel deportáltatta volna, mint henyélőt, vagy akár mint szabotőrt. De most, masszaraks, hallgatnia kell. Próbálná csak elkapni a grabancát, még össze is szidnák nagy sietve: — Elnézést kérek, éppen egy mentális kísérleten dolgozom. Legyen szíves, menjen innen, ne zavarjon!

A Nagy Mak éppen ábrándozott. Egy rövid pillantást vetett a látogatóra, elindult, hogy visszatérjen a munkájához, aztán újra rápillantott, hogy jobban megnézze. — Megismert — gondolta a főügyész. — Aha, megismert, az okos fiú. — Udvariasan Makra mosolygott, és megveregette egy fiatal laborasszisztens vállát. A helyiség közepén megállva körülnézett.

— Nos, — kérdezte Mak és Nagyfejű közé állva, — és itt mivel foglalkoznak?

— Szim úr — mondta Nagyfejű elvörösödve. — Magyarázza el az ellenőr úrnak, mit…

— Azt hiszem, én ismerem magát — mondta a Nagy Mak. — Bocsássa meg, ha tévednék, de ön nem az állami főügyész?

Nem könnyű dolog Makkal bánni: a főügyész gondosan végiggondolt terve egyszerre dugába dőlt. Maknak eszébe sem jutott, hogy bármit rejtegessen előle; ő nem félt senkitől, és kíváncsi volt mindenre. Az óriás teljes magasságában kiegyenesedve úgy nézett le a főügyészre, mintha valami egzotikus állatot bámult volna meg. A főügyésznek rögtönöznie kellett.

— De igen, én vagyok. — Abbahagyta a mosolygást, és hűvös meglepetéssel nézett Makra. — Amennyire tudom, én vagyok az állami főügyész, habár nem értem… — Homlokát ráncolva bámult Mak arcába. Mak szélesen elmosolyodott. — Ó, persze, persze! Mak Szim. Maxim Kammerer. Bocsásson meg, de azt gondoltuk, hogy meghalt. Masszaraks, egyáltalán hogy került ön ide?

— Ez hosszú történet — felelte Maxim, és legyintett. — Mellesleg meglep, hogy itt látom önt. Nem gondoltam volna, hogy az Igazságügyi Minisztérium érdeklődik a munkánk iránt.

— A legmeglepőbb fajta emberek érdeklődnek az ön munkája iránt. — Karon fogta Makot, és a távolabbi ablakhoz vezette. Bizalmasan suttogva megkérdezte: — Mikor csinálja meg nekünk azokat a pirulákat? Az igaziakat, amik teljes fél órán át kitartanak?

— Maga is olyan? — kérdezte Mak. — Úgy van, annak kell lennie.

— A főügyész szomorúan rázta a fejét. — Áldás és átok ez számunkra. Szerencse az államnak, és balszerencse a vezetőinek. Masszaraks, borzasztóan örülök, hogy él, és egészséges, Mak. Meg kell mondanom önnek, hogy a tárgyalása azon kevesek közé tartozott a pályafutásom során, amik után a legkellemetlenebb érzések maradtak bennem. Nem, nem, ne tiltakozzon: a törvény betűje szerint ön bűnös volt. Ebből a szempontból minden szabályszerű volt. Ön megtámadott egy tornyot, és minden kétséget kizáróan megölt egy légióst. Egy ilyen akcióért, amint azt ön is jól tudja, az ember nem számíthat vállveregetésre. De be kell vallanom önnek, hogy remegett a kezem, mikor aláírtam az ítéletét. Kérem, meg ne sértődjön, de úgy éreztem, mintha egy gyermeket ítéltem volna el. Hogy a lényegre térjek, meg kell mondanom, hogy ez a kis csínytevés sokkal inkább a mi művünk volt, mintsem az öné, és az egész felelősség…

— Nem sértődtem meg. Amit mond, az nincs messze az igazságtól: a torony megtámadása gyerekes dolog volt. Hála Istennek, hogy nem lövetett le minket.

— Ez volt minden, amit megtehettem önért. Emlékszem, milyen kényelmetlenül éreztem magam, mikor értesültem a haláláról. — Felnevetett, és barátilag megszorította Mak vállát. — Rettentően örülök, hogy minden jóra fordult. Boldog vagyok, hogy találkozhattam önnel. — Az órájára pillantott. — Egyébként Mak, miért van ön itt? Nem, nem. Nem azért jöttem, hogy letartóztassam. Az nem az én dolgom; aggódjanak maga miatt a katonai hatóságok. De mit csinál ebben az intézetben? Maga tényleg vegyész? Meg ez is itt. — A hajtókáján lévő szolgálati csíkra mutatott.

— Mondhatjuk, egy kicsit minden vagyok. Részben vegyész, részben fizikus…

— És részben titkos összeesküvő. — A főügyész szívélyesen felnevetett.

— Nagyon kis részben — mondta Mak határozottan.

— Részben varázsló — mondta a főügyész.

Mak figyelmesen nézett rá.

— Részben álmodozó, — folytatta a főügyész, — részben kalandor.

— Az már nem szakma — felelte Mak. — Az, úgy mondanám, egyszerűen egy jellemvonás, amivel minden tisztességes tudós rendelkezik.

— És minden tisztességes politikus.

— Ritka szóösszetétel — felelte csípősen Mak.

A főügyész egy pillanatig fürkészően nézett rá, aztán újra elnevette magát.

— Igen, — mondta, — a politikai tevékenységnek megvan a maga egyedülálló karaktere. Soha ne alacsonyodjon le a politikához, Mak. Maradjon csak a kémiánál. — Gondterhelten az órájára nézett: — Ó, az ördögbe. Szörnyen szorít az idő. Szeretnék maradni, és csevegni magával. Átnéztem a dossziéját. Ön nagyon érdekes személyiség. Nos, azt hiszem, ön is szörnyen elfoglalt.

— Igen — felelte az ő okos Makja. — Habár természetesen nem annyira elfoglalt, mint az állami főügyész.

— Ugyan már, Mak, a főnöke biztosított róla, hogy ön éjjel-nappal dolgozik. Nos, például ami engem illet… Én ezt nem mondhatom el magamról. Az állami főügyésznek van néha egy szabad estéje. Meg lenne lepve, ha tudná, hogy milyen sok kérdésem lenne önhöz. Be kell vallanom, hogy én beszélni szerettem volna önnel, még akkor, a tárgyalás után. De olyan sok ügyem volt, ügyek végtelen sora…

— Állok szolgálatára — mondta Mak. — Különösen, mert nekem is sok kérdésem lenne magához.

— Nono, Mak! — mondta magában a főügyész. — Nem kellene ennyire nyíltan, nem vagyunk egyedül. — Fennhangon azt mondta szenvtelenül: — Nagyszerű! Én megteszek minden tőlem telhetőt. De most elnézését kell kérnem. Rohannom kell.

Megrázta Mak hatalmas kezét. Ó igen, végül horogra akadt a fiú. Most már az övé egészen. — Elkaptam, itt van a kezemben. Türelmetlenül várja, hogy találkozhasson velem, most aztán felállítom a csapdát. — A főügyész megállt útban az ajtó felé, pattintott az ujjával, és hátrafordulva azt mondta: — Ó, Mak, mit csinál ma este? Most jövök rá, hogy én ma szabad leszek.

— Ma este? Nos, ma este nekem…

— Akkor találkozzunk! — kiáltott fel a főügyész. — Ez még jobb lenne. Megismerhetné a feleségemet, lenne egy jó kis esténk. Nyolckor, rendben? Küldök egy kocsit magáért. Megegyeztünk?

— Megegyeztünk.

A főügyész ujjongott. Körbejárta a kémiai részleg maradék laboratóriumait, mosolygott, veregette a vállakat, rázta a kezeket. — Beleegyezett! — gondolta, mikor aláírta a jelentést a Nagyfejű irodájában. — Beleegyezett, masszaraks, beleegyezett! — kuncogott magában diadalittasan, útban hazafelé.

Utasításokat adott a sofőrjének, és megparancsolta a referensének: tájékoztassa a minisztériumot, hogy a főügyész nagyon elfoglalt. — Ne engedjen be senkit, kapcsolja ki a telefont. Menjen a pokolba, tűnjön el a szemem elől, de maradjon elérhető közelségben. — Behívta a feleségét, megcsókolta a nyakán, futólag eszébe jutott, hogy már tíz napja nem látták egymást. Megkérte, hogy készítsen vacsorát — könnyű, ízletes ételt négy személyre — legyen jó háziasszony, és készüljön fel rá, hogy megismerkedhet egy rendkívül érdekes emberrel. Gondoskodjon róla, tette hozzá, hogy bor legyen bőven. A legjobb fajtából.