Arkagyij Sztrugackij - Lakott sziget

A főügyész összerezzent: a sárga telefon halkan megcsörrent. Remegő ujjait végighúzta a homlokán. Nem, biztosan téves. Természetesen téves. Nem neki szólt a hívás. A telefon komplikált berendezés; valószínűleg összekeveredtek a drótok. Kezét a köntösébe törölte. Abban a pillanatban a telefon csengése úgy hasított belé, mint a puskagolyó, mint egy tőr a torkába. Felvette a kagylót.

— Itt az államügyész.

— Agyas? Kancellár vagyok.

Na, itt van. Mindjárt azt mondja: — Várlak egy óra múlva, Agyas.

— Megismertem a hangodat — mondta gyenge hangon. — Hogy vagy?

— Olvastad a jelentést?

— Nem. — Arra számított, most azt mondja majd: — Tényleg? Nos, akkor gyere át hozzám, én magam fogom majd felolvasni neked.

— Tényleg alaposan elszúrtad ezt a háborút.

A főügyész nyelt egyet. Mondania kellett valamit. Mondania kellett — azonnal. Valami kedélyes tréfát. De tapintatosan. Kérlek, Istenem, tapintatosan!

— Nincs semmi mondanivalód? Mit mondtam neked? Hogy ne üsd bele az orrodat. Foglalkozz a civil ügyekkel, és tartsd távol magad a katonaiaktól.

— Tudod, Kancellár, mi mindannyian a te gyermekeid vagyunk. És a gyermekek nem mindig hallgatnak a szüleikre.

A Kancellár kuncogott. — Gyermekek. De ki is mondta: „Ha gyermeked nem engedelmeskedik néked…” Hogy is van tovább, Agyas?

— Ó, Istenem! — gondolta a főügyész. — Emlékszem. „Töröld el őt a föld színéről.” Így mondta akkor a Kancellár. Aztán a Vándor felvett egy súlyos, fekete pisztolyt az asztalról, lassan felemelte, kétszer tüzelt vele, és a Kancellár gyermeke mindkét kezét kopasz fejére szorítva a padlóra rogyott.

— Cserbenhagyott a memóriád? Hát most mihez kezdesz, Agyas?

— Hibáztam — mondta rekedten a főügyész. — Hibáztam. Minden a Bábos miatt történt.

— Szóval hibáztál. Nos, rendben van, gondold át a dolgot, Agyas. Gondold végig. Majd még hívlak.

És ennyi volt. A Kancellár letette a kagylót, és ő nem tudta, hol hívja fel — hogy könyörögjön neki, hogy védje magát. — Ó, milyen hülye voltam! Rendben van, csak kitartás! Szedd össze magad, te gyáva! Nyitott tenyerével teljes erőből az asztal szélére csapott, hogy kicsorduljon a vére, hogy fájdalmat okozzon, hogy megállítsa a remegését. Ez segített egy kicsit. Még mindig összegörnyedve, másik kezével kinyitotta az alsó fiókot, kivett belőle egy lapos üveget, és ivott néhány kortyot. Melegség járta át. — Nos, hát ez a helyzet. Csak nyugalom. Ez a játék még nem ért véget. A legjobb fog győzni. Nem végeztél még a jó öreg Agyassal. Az nem lesz ilyen egyszerű. Ha képes lennél rá, már megtetted volna. Ez a hívás semmit nem jelent. Mindig így szokta csinálni. Van még idő. Két, három, talán négy nap. Igen, van még idő! — kiáltott fel magában. — Ne hisztériázz! — Felállt, és fürgén járkálni kezdett körbe a szobában.

— Látod, hogy fenyegetést jelentek a számodra. Itt van nálam Mak. Van egy emberem, aki nem fél a sugárzástól. Egy ember, aki számára nincs akadály. Aki meg akarja változtatni a rendszert. Aki gyűlöl minket. Egy ember, aki annyira tiszta, hogy védtelen minden kísértéssel szemben. Egy ember, aki hisz bennem. Aki találkozni akar velem. Szívesen találkozna velem: az ügynökeim sokszor elmondták neki, hogy az államügyész jó ember, igazságos, kitűnő jogász, a törvény igazi őre; hogy a Teremtők utálják, és csak azért tűrik meg, mert nem bíznak egymásban. Az ügynökeim már titokban megmutattak neki, és kedvező benyomást tettem rá. És ami a legfontosabb: célzásokat ejtettek el előtte a legbizalmasabb módon, hogy én ismerem a Központ helyét. Habár kitűnően kontrollálja fiziológiás reakcióit, azt mondták, akkor elárulta magát. Igen, ilyen emberem van nekem — egy ember, akinek leghőbb vágya, hogy elfoglalja a Központot. Az egyetlen ember, aki ezt meg tudja tenni. Persze ez az ember valójában még nincs a kezeim között, de a horgot már bedobtam, a csalit már benyelte, és ma meg fogom akasztani. Ha nem, akkor nekem végem van. Igen, végem van.

Sarkon fordult, és rettegve bámult a sárga telefonra.

Képzelete elszabadult. Maga előtt látta a bíbor bársonnyal kárpitozott, levegőtlen, savanyú szagú, ablaktalan, szűk szobát, benne egyetlen rozoga asztallal, és öt aranyozott székkel. — És ott álltunk mi, többiek: én, a Vándor, a gyilkos szemével, és az a kopasz mészáros. Neki tudnia kellett, hol van a Központ: Istenem, hány embert ölt meg, hogy kiderítse! Az a részeges hencegő! Hogy tudta ezeket a szörnyű dolgokat kifecsegni a rokonai előtt? Ráadásul ilyen rokonok előtt! És még ő a Közegészségügyi Minisztérium vezetője, a Teremtők szeme és füle, a nemzet kardja és pajzsa. Emlékszem, mit mondott a Kancellár: „Töröld el őt a föld színéről!” Aztán a Vándor kétszer lőtt, közvetlen közelről. A Báró dühös volt: „Megint összefröcskölted a tapétát!” Aztán azon vitatkoztak, mitől bűzlik a szoba, és én úgy éreztem, mintha a lábaim kifolynának alólam, és arra gondoltam: „Tudják-e, vagy nem tudják?” A Vándor csak állt, vigyorgott, és nézett rám mindentudó szemekkel. De nem tudott semmit. Most már értem, miért — mindig megtett mindent, nehogy valaki megtudja a Központ titkát. Ő mindig is ismerte a helyét, és csak a lehetőségre vár, hogy megszerezhesse magának. De már késő, Vándor, túl késő. És te, Kancellár, te is elkéstél. És te is, Báró. És te, Bábos — nos, rád már nem érdemes több szót vesztegetni.

Félrehúzta a függönyt, és homlokát a hideg üveghez nyomta. Már majdnem sikerült elnyomnia magában a rettegést. Hogy megkísérelje a félelem utolsó maradékét is kiirtani, megpróbálta maga elé képzelni, ahogy Mak beront a Központ vezérlőtermébe.

— Persze, ezt a Hólyag is meg tudná csinálni, a személyi testőreivel, és rokonainak bandájával — unokatestvéreivel, vértestvéreivel, fogadott fiaival, ezzel a szemét népséggel, akik csak egy törvényt ismernek: hogy ők lőjenek először. Csak az egy Vándor mert ujjat húzni a Hólyaggal. Ő erre még aznap este megtámadta a Vándort a palotája kapujában, kilőtte a kocsiját, megölte a sofőrjét és a titkárát, aztán, valami rejtélyes okból kifolyólag mindannyian kidőltek, mind a huszonnégyen, a két géppuskájukkal együtt. Igen, a Hólyag is el tudna jutni a vezérlőteremig, de annál tovább nem, mert egy akadály, mostanra talán már kettő: a depresszió-sugárzó megállítaná őket. Gyakorlatilag egy is elég belőle. Senki sem tudna átjutni rajta: egy degen felfordulna a fájdalomtól, egy egyszerű, lojális állampolgár pedig térdre rogyna, és csendben sírdogálna, amint erőt vesz rajta a súlyos depresszió. Egyedül Mak tudna bejutni, ügyes kezét rátenni a generátorra, és átkapcsolni a Központot és a tornyok egész hálózatát depressziós üzemmódba. Már látom is, ahogy senkitől sem zavartatva felmegy a rádióstúdióba, és lead egy előre felvett szöveget, minden frekvencián egyszerre. Az egész országon, a honti határtól a folyón túli területekig, erőt vesz a depresszió; idióták milliói esnek térdre, és ontják a könnyeiket teljes apátiába süllyedve. És a hangszórók teljes erőből bömbölik, hogy a Mindenható Teremtők közönséges bűnözők, ez-és-ez a nevük, most ezen-és-ezen a helyen tartózkodnak, öljétek meg őket, mentsétek meg a nemzetet. Ez Mak Szim üzenete, Mak Szimé, az élő istené (vagy a császári trón jogos örököséé — esetleg a nagy diktátoré — ahogy Maknak jobban tetszik). Fegyverbe, légiósaim! Fegyverbe, katonáim! Fegyverbe, alattvalóim! Amíg a szalag fut, ő visszamegy a vezérlőbe, és átkapcsolja a generátorokat fokozott figyelem üzemmódba; akkor aztán az egész ország figyelni fog, tátott szájjal próbálnak minden szót megérteni, megjegyezni, és magukban megismételni. A hangszórók bömbölnek tovább, a tornyok sugároznak, és ez így megy tovább még egy órán át. Aztán átkapcsolja a sugárzókat eksztázis üzemmódba, harminc percnyi elragadtatás, és ezzel vége az adásnak. Mire én magamhoz térek, kilencven percnyi gyötrő fájdalom után — amit muszáj lesz elviselnem — a Kancellárt és a többieket már lerendezték. Már csak Mak marad, Mak, a nagy Isten, és az ő hűséges tanácsadója, a volt állami főügyész, most a nagy Mak kormányának feje. Így biztonságban leszek. Mak nem az a fajta, aki elhagyja a hasznos barátokat. Még a haszontalanokat sem hagyja el. És én nagyon hasznos barátja lennék. De még milyen hasznos barátja!