Arkagyij Sztrugackij - Lakott sziget

Megkerülte a tankot, és hirtelen megállt.

Ott feküdtek egy sorban: Fank, véráztatta arca majdnem olyan kék, mint egy halotté; a vonagló, nyöszörgő Zef, piszkos ujjaival vörös hajába markolva; és a derűsen mosolygó Horog, egy rongybaba halott szemeivel. A parancsát szó szerint végrehajtották. De ott feküdt nem messze Gaj is, összetörve és vérrel borítva; arcán sértődött kifejezéssel, fejét az égtől elfordítva, karjait széttárva. Körülötte a fű szétdúlva és összetaposva; egy sötét foltokkal borított, összelapított sisak hevert a sárban, és egy pár csizma nyúlt ki valami összetört bokorból.

— Masszaraks — motyogta Maxim, mikor elborzadva maga elé képzelte, ahogy néhány perccel ezelőtt két acsargó, üvöltő kutya csapott itt össze halálos küzdelemben, gazdájuk nagyobb dicsőségéért.

Abban a pillanatban a szemben álló hadsereg válaszcsapásra szánta el magát. A csapás Maxim szemét érte. Összegörnyedt a fájdalomtól, szemét összeszorította, amennyire csak tudta, és Gajra vetette magát, próbálta saját testével megvédeni, habár tudta, hogy Gaj már halott. Automatikus reflex volt: nem volt rá ideje, hogy bármire is gondoljon, hogy bármit is érezzen, leszámítva a fájdalmat a szemében. Még földet sem ért, mikor elájult.

Talán csak néhány másodperc telt el, mielőtt visszanyerte volna az eszméletét, de verítékben fürdött. Torka kiszáradt, és a füle úgy csengett, mintha fejbe vágták volna. A világ hirtelen megváltozott: bíborvörös színű lett. Minden tele volt levelekkel, letört ágakkal, perzselő levegővel, gyökerestül kitépett bokrokkal. Égő gallyak, és száraz, forró göröngyök hullottak esőként a vörös égből. A csend hátborzongató volt. Gaj tíz lépésnyire tőle arcra borulva feküdt, levelekkel teleszórva. Mellette ült Zef, egyik kezével még mindig a fejét markolászva, a másikkal a szemét védte. Fank begurult egy vízmosásba, ott vergődött, arcát a földhöz dörgölve. A tank ott állt lent, ahol annak idején felborult. Most visszafordult a lánctalpára. Horog még mindig mosolygott.

Maxim felugrott, félretolta a lehullott faágakat. Gajhoz futott, megragadta, felemelte, belenézett üveges szemébe, és arcát az övéhez szorította. Átkozta ezt a világot, ahol ennyire egyedül volt tehetetlenül, ahol a halál halál volt örök időkre, ahol nem volt rá mód, hogy Gajt életre kelthesse. Sírt, öklével ütötte a földet, megtaposta a fehér sisakot; de észre tért, mikor Zef felsikoltott a fájdalomtól. Most már csak a gyűlölettől és gyilkolásvágytól eltöltve, Maxim, anélkül, hogy visszafordult volna, felkapaszkodott a dombra, vissza a megfigyelő helyére.

Itt is minden megváltozott. A bokrok eltűntek, a kiégett agyag füstölt és recsegett, és a domb északi lejtője égett. Északon a bíborszínű ég egybeolvadt egy feketés-barna tömör füstfallal, és a fal fölé olajosan fénylő narancsszínű felhők emelkedtek, amik a szeme láttára duzzadtak egyre nagyobbra.

Maxim lenézett a dombok közötti átjáróra. Néptelen volt. A tankok lánctalpaitól felszántott és az atomcsapástól kiégett agyag füstölgött; ezernyi lángnyelv táncolt rajta. Dél felé a síkság nagyon szélesnek és kihaltnak tűnt. Most már nem takarta el az égő lőpor füstje; vörös volt a vörös ég alatt, és magányos fémdobozok hevertek rajta, a fegyencbrigád tankjainak megfeketedett roncsai. Végig a síkságon, a dombok felé közeledve, furcsa járművek szakadozott sora gördült.

Tankokra emlékeztettek, leszámítva, hogy ágyútornyok helyett minden járműre magas, rácsos kúp volt szerelve, tetején tompa fényű, kör alakú tárggyal. Gyorsan haladtak, lágyan ringatózva az egyenetlen talajon. Nem voltak sem feketék, mint a balvégzetű fegyencbrigád tankjai, sem szürkés-zöldek, mint a hadsereg tankjai az áttörésnél; sárgák voltak, élénksárgák, mint a Légió járőrkocsijai. A domboktól már nem látszott a sor jobbszárnya. Maximnak nyolc emittert sikerült megszámolnia. Pimaszak voltak, tudták, hogy urai a helyzetnek. Képzeljük csak el — harcba mennek fedezet és álcázás nélkül! Szándékosan mutogatták rikító sárga festésüket, csúf, ötméteres tornyukat, és azt, hogy nincs fegyverzetük. Sofőrjeik valószínűleg teljes biztonságban érezték magukat. A módból, ahogyan előre törtek, látszott, hogy aligha törődtek bármit is a biztonság gondolatával. Terelték az acél csordát sugárostorukkal, és a csorda most a poklon gördült keresztül. Már ők maguk sem tudtak semmit az ostorról, nem tudták, hogy saját magukat is ostorozzák. Maxim kiválasztott egy emittert a balszárnyon, ami a völgykatlan felé tartott. Elindult, hogy elébe kerüljön.

Felegyenesedve ment. Tudta, erőt kell alkalmaznia, hogy kihúzza a fekete egyenruhás légiósokat acél kagylóhéjukból, és pontosan ez volt az, amit most akart. Soha így nem vágyott rá, hogy emberi húst érezzen a kezei között. Mire leereszkedett a völgykatlanba, az emitter már egészen közel ért. A sárga jármű egyenesen feléje gördült, üveg periszkópjaival vakon bámulva. A rácsos kúp esetlenül himbálózott, ritmusát megtörte a jármű bukdácsoló mozgása. Maxim most tisztán láthatta, hogy egy hosszú, fénylő tűkkel sűrűn borított ezüst gömb ringatózik a kúp tetején.

Mikor rájött, hogy nem szándékoznak megállni, Maxim utat engedett nekik, hagyta, hogy elmenjenek mellette, és futott a jármű mellett néhány métert. Aztán felugrott a páncélzatára.

A főügyész nem aludt mélyen, a telefon azonnal felébresztette. Felvette a kagylót, és anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna, rekedten beleszólt: — Hallgatom.

A referense szűkölő hangon, bocsánatát kérve jelentette: — Hét óra van, méltóságos uram.

— Igen — felelte a főügyész, még mindig csukott szemmel. — Jól van, köszönöm.

Felkapcsolta a lámpát, lerúgta magáról a takarót, és felült az ágy szélén. Ott ült egy darabig, fakó, ösztövér lábszárát bámulva, és szomorú elképedéssel merengve sorsán: az elmúlt hat év során egyetlen napra sem tudott visszaemlékezni, mikor nem zavarták volna meg az álmát. Valaki mindig felébresztette. Hadnagy korában az a disznó ügyeletes tiszt képes volt egy átmulatott éjszaka után is felébreszteni. Mikor a vésztörvényszék elnöke volt, a hülye titkára ébresztette fel, hogy írja alá a halálos ítéleteket. Iskolás korában az anyja ébresztette, hogy iskolába küldje, és az volt minden ébredések közül a legnyomorúságosabb. Mindig azt mondták neki: Muszáj! Muszáj, méltóságos uram. Muszáj, elnök úr. Muszáj, drága kisfiam. Most ő mondta magának, hogy muszáj. Felállt, felvette a köntösét, kölnivizet permetezett az arcára, helyére tette a műfogsorát, arcát masszírozva megszemlélte magát a tükörben, aztán belépett a dolgozószobájába.

Az asztalán egy pohár meleg tej, és kikeményített asztalkendő alatt egy tál ropogós sós sütemény várta. Mielőtt nekilátott volna speciális diétájának, a széfhez ment, elővett egy zöld irattartót, és az asztalra tette, a reggelije mellé. Miközben a süteményt rágcsálta és a tejet kortyolgatta, alaposan szemügyre vette az irattartót, míg meg nem győződött róla, hogy senki sem babrált vele a múlt éjszaka óta. Hogy megváltoztak a dolgok, gondolta. Csak három hónap telt el, de hogy megváltozott minden! Gépiesen a sárga telefonra pillantott, és pillanatokig nem tudta levenni róla a szemét. A telefon hallgatott — olyan csillogó és kecses volt, akár egy játékszer, de olyan félelmetes, mint egy pokolgép, amit nem lehet hatástalanítani.