Arkagyij Sztrugackij - Lakott sziget

Egy terepszínű kezeslábasba öltözött alak vált ki a csoportból, lötyögött rajta a bő ruha. A brigád parancsnoka volt, Anipszu ex-ezredes, akit megvesszőztek és börtönbe zártak, mert kincstári üzemanyaggal kereskedett a feketepiacon.

Pálcáját pörgetve az emberek felé fordult.

— Katonák! Nem véletlenül szólok magukhoz, mint katonákhoz, noha mindannyian, magamat is beleértve, még a társadalom kitaszítottjai vagyunk. Legyenek hálásak, amiért megengedték maguknak, hogy ma harcba szálljanak. Néhány óra múlva legtöbben már halottak lesznek, és ez dicsőséget hoz majd számukra. De maguk közül azok, akik túlélik, jól fognak majd élni: katonai fejadag, pálinka, meg minden más. Most elindulunk, hogy elfoglaljuk a kiinduló pozíciónkat. Mikor odaérnek, beszállnak a tankjaikba. Aztán vagy százötven kilométer — nem egy nagy dolog. Maguk nem igazi harckocsizók, de tudják, hogy amit szereznek, az a maguké lesz. Senki sem fog kérdezősködni. Brigád! Jobbra át! Zárt rendben, előre indulj! Tökkelütöttek! Azt mondtam, zárt rendben! Káplárok, masszaraks! Mi a fenét bámulnak? Barmok! Négyes oszlopba fejlődj! Káplárok, állítsák őket négyes oszlopba! Masszaraks!

A légiósok segítségével a káplárok négyes oszlopba rendezték a brigádot, és újra kiadták a „Vigyázz!” parancsot. Maxim a brigádparancsnok közelében állt. Az ex-ezredes merev részeg volt. Dülöngélt, pálcájára támaszkodott, időnként a fejét rázta, és kezével törölgette durva, kékes színű arcát. A zászlóaljparancsnokok, szintén tök részegen, mögötte álltak: az egyik értelmetlenül vihorászott; egy másik makacsul próbált rágyújtani egy cigarettára; a harmadik pisztolytáskáját markolászva tántorgott a sorok között. Az emberek irigykedve szimatolták a pálinkagőzt, és egyetértő mormogás futott végig a sorokon. — Gyerünk már, gyerünk — motyogta Zef. — Ma harctéri ellátmányt kapunk. — Maxim ingerülten oldalba bökte a könyökével.

— Hallgass! — sziszegte a fogai között. — Elegem van belőled.

Ekkor két ember ment oda az ezredeshez: egy csendőr kapitány, fogai közt pipát szorongatva, és egy nagydarab, feltűrt gallérú, hosszú esőkabátot viselő civil. Maximnak ismerősnek tűnt a civil, ezért alaposabban szemügyre vette. A civil suttogott valamit az ezredesnek. Az értetlenül bámult rá. — He? — kérdezte. A civil újra suttogni kezdett, az elítéltek menetoszlopa felé mutogatva. A csendőr kapitány közönyösen pöfékelt a pipájából. — Minek az magának? — ordította az ezredes. A civil előhúzott egy iratot, de az ezredes félresöpörte a kezével. — Nem kapja meg — mondta. — Együtt kell meghalniuk, egy emberként. — A civil tovább erősködött. — A pokolba magával — felelte az ezredes. — Meg a minisztériumával is. Mind meg fognak halni, egytől egyig. Nincs igazam? — kérdezte a kapitánytól. Az egyetértően bólintott. A civil megragadta az ezredes kezeslábasának ujját, és erősen megrázta. Az ezredes majdnem elesett, és arca elsötétült a dühtől; kezét a pisztolytáskájára csúsztatta, és egy katonai pisztolyt húzott elő belőle. — Tízig számolok — közölte a civillel. — Egy. Kettő. — A civil kiköpött, és végigsétált a menetoszlop mellett, az emberek arcát bámulva. Az ezredes folytatta a számolást; mikor elérte a tízet, lőtt. A kapitány ettől megrémült, és meggyőzte, hogy tegye el a pisztolyát. — Mind fel fognak fordulni, egytől egyig — jelentette ki az ezredes. — Velem együtt… Brigád, előre indulj! Egyenest a pokolba, szemét disznók!

A brigád megindult a hernyótalpak vágta hepehupás ösvényen. Az emberek csúszkáltak, és egymásba kapaszkodtak. A menetoszlop leereszkedett egy mocsaras mélyedésbe, elkanyarodott, és eltávolodott a vasútvonaltól. Itt a szakaszparancsnokok utolérték az egységeiket. Gaj felzárkózott Maxim mellé. Arca sápadt és feszült volt, és hosszú ideig nem szólt semmit, habár Zef kérdezgette, hogy mit hallott. A mélyedés fokozatosan kiszélesedett, bokrok tűntek fel, és egy erdőcske látszott elöl homályosan. Az út kanyarulatában, lánctalpaival egy vízzel telt kátyúba süllyedve, hatalmas, idomtalan kinézetű, ódivatú tank bukkant fel. Nem olyan volt, mint a partvédelem tankjai; tornya kicsi volt és szögletes, kicsi ágyúval. Olajfoltos ruhájú, mogorva alakok lézengtek körülötte. Az elítéltek elvonultak mellettük, lazán, zsebre dugott kézzel, nem tartva az alakzatot. Többen óvatosan körülnéztek, abban reménykedve, hogy besurranhatnak a bozótosba. A bokrok nagyon csábítóak voltak, de az út mentén fekete ruhás, gépfegyveres alakok posztoltak két- háromszáz lépésenként. Három üzemanyag-szállító teherautó vánszorgott a kátyúkon át a menetoszlop felé. Mogorva sofőrjeik tudomást sem vettek a fegyencekről, amint elhaladtak mellettük. Az eső egyre erősebb lett, az emberek egyre kedvetlenebbek. Csendben mentek, engedelmesen, mint a barmok, egyre ritkábban pillantva maguk köré.

— Figyelj csak, szakaszparancsnok, — dünnyögte Zef, — tényleg nem kapunk semmi kaját?

Gaj kivett egy darab kenyeret a zsebéből, és odaadta neki.

— Ennyi van — mondta — mindhalálig.

Zef szakállán keresztül a szájába tolta a kenyérhéjat, és rágcsálni kezdte.

— Ez őrült — gondolta Maxim. — Mindenki tudja, hogy a biztos halálba megyünk. Ezek mégis mennek, mint a marhák. Talán valami váratlan dologra számítanak? Talán minden embernek van valamiféle saját terve? Ezek a bolondok semmit sem tudnak az emitterekről. Mindegyik azt hiszi, hogy valahol útközben kiugorhatnak a tankból és elbújhatnak, míg a többi bolond nyomul tovább előre. Röplapokat kellene készítenünk az emitterekről; rádióállomásokat kellene felállítanunk, habár a rádiók csak két frekvencián működnek. Nem számít, akkor is el kell juttatnunk az üzenetünket az emberekhez — a szünetekben, az adáshibák idején. A földalatti mozgalom embereinek ellenpropagandát kellene folytatniuk, nem tornyokat ledönteniük. De ezt majd később; most csak elvonja a figyelmemet. Szemfülesnek kell lennem, meg kell találnom a legapróbb menekülési lehetőséget is. A tankok körül egyetlen fegyvert sem látok, csak a légió lövészeinél. Ezt észben kell tartanom. Ez a völgyteknő jó, mély hely, és az őröket valószínűleg visszavonják, amint áthaladtunk rajta. Őrök? Mindenki, beleértve az őröket is, ész nélkül rohanni fog előre, amint az emittereket bekapcsolják.

Hihetetlenül tisztán látta maga előtt, mi fog történni. Bekapcsolják az emittereket. A fegyencbrigád tankjai dübörögve előre rohannak, a hadsereg egy emberként követi őket. Az egész front mögötti zóna el fog néptelenedni. — Nehéz meghatározni a zóna mélységét, mivel nem ismerem az emitterek hatósugarát — nagyjából két-három kilométer lehet. Így hát két-három kilométer mélységig a zónában nem lesz egyetlen tiszta fejű ember sem, engem leszámítva. Nem, nem csak két-három kilométerig. Jóval tovább. Minden fixen telepített egységet, és minden tornyot is bekapcsolnak, a biztonság kedvéért a legnagyobb teljesítményre. Az egész határövezet meg fog őrülni. Masszaraks, mi lesz Zeffel? Ő nem fog kibírni ekkora dózist. — Maxim vetett egy oldalpillantást az erdőn át békésen lépkedő, vörös szakállú volt pszichiáterre. — De, ki fog tartani. Legrosszabb esetben segítenem kell neki, habár attól félek, nem lesz rá idő. És Gaj — egy percre sem vehetem majd le róla a szemem. Akárhogy is, én leszek a legnagyobb hal ebben a pocsolyában, és senki sem fog tudni megállítani, sőt még csak megpróbálni sem fogja senki.