Arkagyij Sztrugackij - Lakott sziget

— Befelé a tankba! — Maxim lehajolt, és megragadta Fankot a hóna alatt.

Fank kövér volt, Maxim nehezen tolta maga előtt. Ő is bebújt utána, búcsúzóul kapott egy ütést a puskatussal. A tank belsejében olyan sötét és hideg volt, mint egy kriptában. Zef félrehúzta Fankot a búvónyílástól, és a padlóra fektette.

— Ki ez? — kérdezte ingerülten. Maxim nem tudott válaszolni, mert miután már régóta rángatta az indítókart, Horognak végre sikerült elindítania a tankot. Maxim felmászott a toronyba, és kidugta a fejét. A tankok közötti sorok most néptelenek voltak, leszámítva a légiósokat. A motorok mind beindultak, a dübörgés elviselhetetlen volt. Sűrű kipufogófüst takarta el a domboldalt. Néhány tank elindult: itt is, ott is fejek bukkantak elő a tornyokból. A szomszéd tankból egy elítélt dugta ki a fejét, intett Maximnak, vágott egy grimaszt, aztán eltűnt. A tank elindult előre, felfelé a domboldalon.

Hirtelen Maxim érezte, hogy valaki megragadja a derekánál fogva, és próbálja visszahúzni. Lehajolva Gaj őrült módjára bámuló szemeit látta. Masszaraks, megint ugyanaz, mint a bombázóban! Gaj mindkét kezével megragadta, és folyamatosan motyogott; arca visszataszítóan eltorzult, ahogy minden ifjúi báj eltűnt róla, és a puszta ostobaság, a gyilkos ösztönök vették át a helyét. — Elkezdődött — gondolta Maxim, erőlködve, hogy kiszabaduljon Gaj szorításából. — Igen, elkezdődött. Bekapcsolták az emittereket.

A tank felkapaszkodott a domboldalon, göröngyök repültek szerteszét a lánctalpak alól. Hátul kékesszürke füst akadályozta a kilátást, és előttük hirtelen kitárult a szürke, agyagos síkság. A távolban Honti alacsony dombjai emelkedtek, és a tank-lavina könyörtelenül száguldott feléjük. A tankok többé már nem tartották az alakzatot, vágtattak előre, időnként egymáshoz súrlódva, komikusan imbolygó tornyaikkal. Az egyik tanknak teljes sebességnél elszállt az egyik lánctalpa; a jármű azonnal megpördült, mint a búgócsiga, és felborult; másik lánctalpa is elszakadt, és csillogó kígyóként repült a levegőbe. Első kerekei tovább pörögtek, és két ember mászott ki villámgyorsan az alsó búvónyíláson. Leugrottak a földre, kezükkel intettek, aztán futottak tovább, előre, a hitszegő ellenség irányába. Egy tüzérségi lövedék robbant a zörgő, bömbölő tankok között, visszhangzó csattanással. Ezzel egy időben hosszú, vörös lángnyelvek csaptak ki a tankok ágyúcsöveiből. A tankok megtorpantak, aztán előre szökkentek, és sűrű, fekete füstbe burkolóztak. Pillanatok alatt mindent elborított a sárgás-fekete füstfelhő. Maximot teljesen megigézte a látvány, a szemét sem tudta levenni róla, olyan lenyűgöző volt a maga kriminális abszurditásával. Közben türelmesen lazítgatta Gaj makacs szorítását, míg Gaj fel nem kiáltott, kinyilvánítva leghőbb vágyát, hogy a saját testével védelmezze Maximot minden veszedelemtől.

Maxim emlékeztette magát, hogy át kell vennie a vezetést. Visszabújt a toronyba, és rácsapott Gaj vállára; aztán megragadta a fém kapaszkodót, és a benzingőztől fuldokolva felmérte a helyzetet a szűk, himbálózó acélfülkében. Fank halottfehér arcára pillantott, aztán a lőszeres rakasz alatt fetrengő Zefre. Félretolta Gajt, és a vezető felé indult.

Horog teljes erejéből húzta a vezérlőkarokat; olyan hangosan énekelt, hogy Maxim a zajon át is hallhatta. Ki tudta venni a „Hálaadás himnusza” szavait. Valahogy meg kell nyugtatnia, át kell vennie a helyét a vezetőülésben, és körül kell néznie ebben a füstben valami alkalmas vízmosás, vagy mélyedés után, ahol megvédhetik magukat a nukleáris robbanásoktól.

Amint elkezdte lefejteni Horog markát a karokról, a hűséges Gaj, akit feldühített, hogy valaki nem engedelmeskedik gazdája parancsának, hirtelen előrelendült, és halántékon vágta a félőrült Horgot egy nehéz villáskulccsal. Horog összecsuklott, elengedte a karokat. Maxim felbőszülten lökte félre Gajt. Nem volt ideje megrémülni, vagy részvétet érezni. Félrehúzta a testet, és beült a vezetőülésbe.

Szinte semmit nem látott a kilátóablakon át: csak egy kis fűsávot, és azon túl a sűrű, kékesszürke füstöt. Képtelenség lett volna bármit megtalálni ebben a homályban. Csak egyet tehetett volna: lelassít, és óvatosan tovább megy, míg a tank mélyen behatol a dombok közé. De veszélyes lett volna lelassítani: ha a nukleáris aknák beindulnak, mielőtt elérné a dombokat, akkor mindnyájan elégnek. Gaj közben végig rajta lógott, abban reménykedett, hogy végre kap valamilyen parancsot.

— Oda se neki, pajtás — dünnyögte Maxim, és félretolta a könyökével. — El fog múlni. Túl leszel rajta. Csak tarts ki.

A tank egy vastag, fekete füstsávon haladt keresztül, és amint kiértek belőle, élesen balra kellett fordulniuk, hogy kikerüljenek egy a lánctalpak alá került embert. Mikor a füsttakaró kissé feloszlott, Maxim barna dombokat pillantott meg a közelben, és egy tank sáros hátulját, amint az tőlük oldalvást kúszott a harckocsizó főerők irányába. Aztán egy égő tankot pillantott meg. Balra fordult, egyenesen egy a dombok között megbúvó mély, bokrokkal borított völgykatlan irányába. Még mielőtt elérték volna, egy lángcsóva szökkent feléjük, és az egész tank megremegett az erős ütéstől. Maxim azonnal reagált, teljes sebességre kapcsolta a tankot. Bokrok, és egy fehér füstfelhő bukkant fel előttük; fehér sisakok, gyűlölettől eltorzult arcok, felemelt öklök; aztán valami fémes dolog recsegett, amint összeroppant a lánctalpak alatt. Maxim összeszorította a fogait, élesen jobbra fordult, és tovább vezette az erősen megdőlt járművet a domboldal mentén. Majdnem felborultak, miközben körbejárta a dombot. Végül egy facsemetékkel benőtt, keskeny mélyedéshez érkeztek. Maxim úgy döntött, itt megáll.

Kinyitotta az elülső búvónyílást, és körülnézett. A hely megfelelő volt; minden oldalról magas, barna dombok vették körül a tankot. Amint Maxim leállította a motort, Gaj valami zagyva, abszurd ritmusú szöveget kezdett bömbölni, egy saját maga költötte ódát nagy és szeretett gazdája, Mak Szim tiszteletére.

— Csend legyen! — parancsolta Maxim. — Hozd ki a többieket, és fektesd őket a tank mellé. Várj, még nem végeztem! Ezek a legjobb barátaim, és a tieid is, ezért csak lassan a testtel! Bánj velük nagyon gyengéden.

— Hová mész? — Gaj megrettent.

— Sehová. Itt leszek, egészen közel.

— Ne menj el. Vagy mehetek én is?

— Parancsot kaptál. Tedd, amit mondtam. És emlékszel, gyengéden!

Gaj tiltakozott, de Maxim nem törődött vele. Lemászott a tankról, és felfutott a domboldalon. Valahol a távolban tankok gördültek, motorok bömböltek teljes erőből, lánctalpak zörögtek, és ágyúk dörögtek. Egy ágyúlövedék süvített el a magasban. Maxim összegörnyedve felfutott a dombtetőre, lekuporodott a bokrok között, és gratulált magának, hogy ilyen nagyszerű menedéket talált a tankjuknak. Lent, látszólag karnyújtásnyira, széles átjáró húzódott a dombok között, és tankok gördültek végig rajta a füsttel borított síkság irányából. Az alacsony, tömpe orrú, hatalmas tankok, óriási, lapos toronnyal és hosszú ágyúkkal, egyetlen tömegként hömpölyögtek előre. Ez nem a büntető alakulat volt, hanem a reguláris hadsereg. Maxim néhány percig úgy nézte ezt a rendkívüli látványt, mintha egy történelmi filmet látna. Habár a levegő rezgett és remegett az őrjítő dübörgéstől és bömböléstől, és a domboldal úgy reszketett a lába alatt, mint egy rémült állat, Maxim úgy érezte, mintha a tankok vészjósló csendben mozogtak volna. Nagyon jól tudta, hogy a páncéllemezek mögött félelemtől félőrült katonák kapkodnak levegő után. De minden búvónyílás zárva volt, és úgy tűnt, mintha minden tank egyetlen szilárd fémtömb lett volna. Mikor az utolsó tank is elhaladt, Maxim lepillantott a fák között megdőlve álló saját tankjára. Úgy nézett ki, mint egy hitvány bádogdoboz, mint egy harci eszköz rozoga paródiája. Igen, az egyik hadsereg vonult el ott lent, hogy megütközzön egy szemben álló, sokkal félelmetesebb hadsereggel. Maxim visszasietett az erdőcskéhez.