Arkagyij Sztrugackij - Lakott sziget

Ábrándozását megszakítva visszatért az asztalához. Gyors oldalpillantást vetett a sárga telefonra, gúnyosan elmosolyodott, aztán felvette a zöld telefon kagylóját, és felhívta a Különleges Kutatások Minisztériumának helyettes vezetőjét.

— Nagyfejű? Jó reggelt. Agyas vagyok. Hogy érzed magad? Hogy van a gyomrod? Nos, ez remek. A Vándor még nem jött vissza? A Báró hivatalától felhívtak, arra kértek minket, hogy vessünk egy pillantást a minisztériumotokra. Nem, nem, ez csak puszta formalitás. Különben is, én semmit sem értek a ti munkátokhoz. Tehát készíts egy jelentést. Tudod, az ellenőrzés tanulságai, meg effélék. Gondoskodj róla, hogy mindenki a helyén legyen, ne úgy, mint legutóbb. Tizenegy óra körül. Úgy rendezd a dolgokat, hogy délre már mehessek, az összes dokumentummal együtt. Na szia. Pár perc múlva indulnak az emitterek? Nos, akkor gyerünk, szenvedjünk. Te is így vagy vele, nem igaz? Vagy talán már régen kitaláltál valami védelmet, és eltitkolod a hatóságok elől? Ne szívd mellre, csak vicceltem. Viszlát.

Letette a kagylót, és az órára pillantott. Kilenc-negyvenöt. Hangosan felnyögött, és a fürdőszoba felé vonszolta magát. Megint ez a lidércnyomás. Harminc perc gyötrelem. Nincs ellene védelem. Nem lehet elszökni előle. Az ember életkedve is elmegy tőle. Milyen megalázó: a Vándorhoz hozzá sem nyúlhatunk. Szükségünk van rá.

A kádat már feltöltötték meleg vízzel. A főügyész ledobta magáról a köntösét, kibújt a hálóingéből, és egy fájdalomcsillapítót helyezett a nyelve alá. Így ment ez nap nap után. Életének egy-huszonnegyed részét a pokolban töltötte. Több mint négy százalékát. Nem számítva azokat az időket, mikor a palotába hivatták. Ezeknek a hívásoknak hamarosan vége lesz, de a négy százalékot el kell viselnie az élete többi része kedvéért. — Nos, majd meglátjuk ezt is. Ha minden elcsendesedik, én magam fogom kezelésbe venni a Vándort. — Bemászott a kádba, kényelmesen elhelyezkedett, ellazult, és elkezdte tervezgetni, hogyan veszi majd kezelésbe a Vándort. Nem jutott túl messzire; az ismerős fájdalom belehasított a halántékába, lekúszott a gerince mentén, karmait belevájta minden idegszálába, minden sejtjébe, és módszeresen, könyörtelenül lüktetni kezdett, őrülten kalapáló szíve ritmusára.

Mikor az egész véget ért, még egy kicsit tovább feküdt, bágyadtan, kimerülten. Igen, ennek a pokoli fájdalomnak megvolt a jutalma: a félórányi lidércnyomást pár percnyi mennyei boldogság követte.

Kimászott a kádból, a tükör előtt egy pillanatra zavarba jött, aztán az ajtót kissé kinyitva átvett egy friss törölközőt a komornyiktól. Felöltözött, visszament a dolgozószobába, megivott még egy pohár meleg tejet, megevett egy kis tál sűrű kását mézzel, tétlenül ült egy darabig, míg teljesen magához nem tért a kiállt megpróbáltatások után, aztán telefonált a referensének, és kérette a kocsiját.

A Különleges Kutatások Minisztériumához vezető, kormányzati járműveknek számára fenntartott út a napnak ebben a szakában néptelen volt. A sofőr a közlekedési lámpák jelzéseit rendre figyelmen kívül hagyta, és időről időre bekapcsolta a hangos, mély hangú szirénát. Három perccel tizenegy előtt érkeztek a minisztérium magas, sárga kapujához. Egy díszegyenruhás légiós átjött az úton, odament a kocsihoz, és benézett. Felismerte a főügyészt, tisztelgett. A kapu azonnal kitárult, látni engedve a sűrűn beültetett kertet, a sárga és fehér lakóházakat, és mögöttük az intézet hatalmas, négyszögletes épületét.

Ahogy lassan végiggördültek a sebességkorlátozó táblákkal jelölt keskeny úton, elhaladtak egy játszótér, egy úszómedencének helyet adó zömök épület, és a klub színes épülete mellett. Mindezeket sűrű lombozat, és a legtisztább levegő vette körül. Olyan különleges illata volt, aminek sem erdő, sem mező nem érhetett a nyomába. — Ó, ez a Vándor. Ez mind az ő műve. Egy egész rakás pénzt elherdált erre a létesítményre. De biztosan megvolt az eredménye. Az alkalmazottai szeretik. Így kell élni; így kell ezt csinálni. Egy rakás pénzt elköltött, a Szultán rettentő dühös volt, és még most is az. Hogy kockázatos? Persze hogy az; a Vándor vállalta, de ennek az lett az eredménye, hogy a minisztérium most tényleg az övé. Az emberei sosem fogják elárulni, vagy áskálódni ellene. Ötszáz alkalmazott dolgozik neki, főleg fiatalok. Ők nem olvasnak újságot, nem hallgatják a rádiót; nincs rá idejük — túlságosan lekötik őket a fontos kutatások. Így hát az emitterek itt nem érik el a céljukat; vagy inkább máshová céloznak, oda, ahol a Vándornak több hasznot hoznak. Igen, Vándor, én a te helyedben nem sietném el a dolgot azokkal a védősisakokkal. Biztosan te sem sieted el. De, a fenébe, hogy kaphatnálak a kezeim közé? Bárcsak találhatnék egy másik Vándort. Nem, az egész világon nincs még egy olyan elme, mint az övé, és ő tudja ezt. Nyitva tartja a szemét, keresi a tehetségeket. Fiatal korukban szerzi meg őket; nagyon kedves hozzájuk; elviszi őket a szüleiktől — és a szülők, azok a bolondok, odavannak a boldogságtól — és máris újabb kis katona csatlakozott a seregéhez. Micsoda szerencsém van, hogy a Vándor most nincs itthon!

A kocsi megállt, és a referense szélesre tárta az ajtót. A főügyész kikászálódott, és felment a lépcsőn az üvegezett előcsarnokba. Nagyfejű és az asszisztense már vártak rá. Arcára szándékosan unatkozó kifejezést erőltetve lagymatagon megrázta Nagyfejű kezét, rápillantott az asszisztensére, aztán hagyta, hogy a felvonóhoz kísérjék. Felsorakoztak a protokollnak megfelelően: elöl az államügyész, utána a minisztérium helyettes vezetője, aztán az államügyész referense, és a helyettes vezető rangidős asszisztense. A többiek az előcsarnokban maradtak. A csoport tovább ment Nagyfejű irodájába, és újból felsorakozott a protokoll szerint: a főügyész, aztán Nagyfejű; a főügyész referense és Nagyfejű rangidős asszisztense a fogadószobában maradtak. Amint beléptek a belső irodába, a főügyész fáradtan belesüppedt egy karosszékbe, Nagyfejű pedig rögtön munkához látott. Gombokat nyomott meg az íróasztal szélén, mire titkárok egész serege érkezett rohanva az irodába, és ő teát rendelt.

A főügyész szórakozásképpen Nagyfejű tanulmányozásával töltötte ez első néhány percet. A férfi arcára rendkívüli módon kiült a bűntudat. Vonakodott egyenesen az ember szemébe nézni, a haját simogatta, a kezét tördelte görcsösen, és számos öntudatlan, ideges mozdulatot tett. Mindig így viselkedett. Mondhatnánk, ez volt az ő alaptőkéje. Állandóan a rossz lelkiismeret gyanúját keltve folyamatosan alapos ellenőrzés alatt állt. A Közegészségügyi Minisztérium éjjel-nappal vizsgálta az életét. És mivel feddhetetlen volt, minden újabb ellenőrzés csak megerősítette meglepő ártatlanságát. Látványosan haladt felfelé a ranglétrán.

Az államügyész nagyon jól tudta ezt, ő maga ellenőrizte Nagyfejűt három alkalommal is, mégis most, miközben tanulmányozta, és mulattatta magát a komédiázásával, hirtelen azon kapta magát, hogy eltűnődik: vajon nem arról van-e szó, hogy az öreg róka tudja, hol van a Vándor, és most halálra van rémülve, hogy kiszedhetik belőle ezt az információt. A főügyész nem tudott ellenállni a kísértésnek.

— A Vándor üdvözletét küldi — mondta mintegy mellékesen, ujjaival dobolva a szék karfáján.

Nagyfejű egy pillanatig a főügyészre nézett, aztán elfordította szemét.