Arkagyij Sztrugackij - Lakott sziget

Berohant a középső alagútba. A lift felberregett a háta mögött. — Elkéstetek, fiúk. Nem fog összejönni, még akkor sem, ha hosszú az alagút, és nekem fáj a bokám. Á, itt egy kanyar. Most már nem kaptok el, szarháziak. — Odaért az acéllap mögött dübörgő generátorokhoz, és megpihent néhány másodpercre. — A munka nagyjával végeztem; a maradék már könnyű lesz. Pár perc múlva lejönnek a lifttel, és betódulnak az alagútba. De azt nem tudják, hogy a depressziós sugárzó majd visszaűzi őket. Mi más történhet még? Bedobhatnak egy könnygázgránátot a folyosóra. De ezt kétlem: feltehetően nincs is nekik. Mostanra már valószínűleg megszólaltatták a riasztót. Természetesen a Teremtők ki tudnák kapcsolni a depressziós sorompót. De ők nem fogják rászánni magukat, hogy megtegyék. És nem tudnák időben megtenni, még ha akarnák sem. Ötüknek kellene összejönni, öt kulccsal, és mindegyiknek egyet kellene értenie a döntéssel; először is azt kellene tisztázniuk, nem trükközik-e valamelyik közülük, vagy nincs-e valami provokáció a háttérben. Végül is ki tudna ezen a világon áttörni a sugárzási sorompón? Talán a Vándor, ha titokban kifejlesztett valami védőberendezést. De az a hat fegyveres őr odafönt megállítaná. Más pedig nincsen.

Géppisztolyok kezdtek kelepelni a sarkon túl, a sötét alagútban. — Lőjetek csak, fafejűek. Engem nem zavar. — Az energiaellátó kapcsolótáblája fölé hajolt, óvatosan eltávolította a burkolatát, és kidobta a sarkon túlra. — Igen, nagyon primitív készülék. Jó, hogy annyit olvastam az elektronikájukról. És ha nem olvastam volna? És ha a Vándor két nappal ezelőtt visszaérkezett volna? Igen, barátocskáim, itt állok, mint egy újonc műszerész, akinek nagy sietve kell valami hibát elhárítania. Még azt sem tudom, hogy mit keresek. Masszaraks, miféle tervezés ez… Nincs szigetelés! Aha, itt van. Nos, Isten hírével, ahogy az államügyész úr mondaná!

Leült a padlóra a kapcsolótábla elé, és keze fejével megtörölte a homlokát. Megtette a dolgát: a depressziós mező erőteljes csapásai beterítették az egész országot, a folyón túli területektől a honti határig, az óceántól az alabástrom hegyekig.

A fegyverek elhallgattak. A tiszt urakat leterítette a depressziós mező. Meg kéne néznem, hogy néznek ki, mikor elborítja őket a depresszió.

Életében először a főügyész úr is örömmel fogadta a sugárcsapást. De engem tényleg nem érdekel, hogy megnézzem, hogy néz most ki. A Teremtők azt sem tudják, mi kapta el őket, és most fetrengenek a fájdalomtól, feldobták a patájukat, ahogy Csacsu kapitány szokta volt mondani. Most ő is kiterült, akár a többiek. És ennek átkozottul örülök.

Zef és a fiúk is ott fekszenek, patákkal felfelé.

A Vándor! Nagyszerű! Az a kurafi Vándor is kifeküdt, feldobta a patáját, a hatalmas fülei beterítik a padlót. A legnagyobb fülek az egész országban. Talán már le is lőtték. Az még jobb lenne.

Rada, az én Radám is ott fekszik valahol, a depresszió szorításában. Nem baj, ez valószínűleg nem fájdalmas, és hamarosan vége lesz.

Vadkan…

Felugrott. Mennyi idő telt el? Rohant visszafelé az alagútban. A Vadkan valószínűleg szintén kiterült. De ha hallotta a lövöldözést a sugárcsapás előtt, lehet, hogy nem tudott a helyén maradni.

Rohant a lift felé, megállt egy pillanatra, hogy megnézze a leterített katonákat. Lesújtó látvány volt: mindhárman eldobták a fegyverüket, és sírtak; még ahhoz is túl gyengék voltak, hogy letöröljék a könnyeiket. — Jól van, sírjatok csak, sirassátok az én Gaj cimborámat; sirassátok Ordit, Gelt, Erdész barátomat. Ahogy kinéztek, nem sírhattatok kölyökkorotok óta; mindenesetre sosem sirattátok meg azokat, akiket megöltetek. Hát sírjatok, legalább a saját halálotok előtt.

A lift gyorsan felvitte a felszínre. A hosszú szoba tele volt tisztekkel, tiszthelyettesekkel, légiósokkal, civilekkel — mind felfegyverezve, a földön ülve vagy fekve, és búslakodva. Zokogtak, motyogtak, fejüket rázták, verték a mellüket. — Masszaraks, micsoda látvány! A fekete sugárzás… Meg tudom érteni, miért tartogatták a Teremtők a nehéz napokra.

Futott az előcsarnokban, átugrált a padlón erőtlenül mocorgó testek fölött. Miután majdnem hasra esett a kőlépcsőn, megállt a kocsija előtt, és kifújta magát. A Vadkan idegei végül is kitartottak: az első ülésen feküdt, csukott szemekkel.

Maxim kihúzta a bombát a csomagtartóból, levette róla a csomagolópapírt, aztán sietség nélkül visszament a lifthez. Gondosan szemügyre vette a gyújtószerkezetet, beállította az időzítőt, a bombát a lift padlójára fektette, és megnyomta a „le” gombot. A fülke alámerült, magával vitte az alvilági tüzes tóba, ahol tíz perc alatt a szabadság fog majd kifőni belőle. Pontosabban kilenc perc, és…

Visszatért a kocsihoz, Vadkant többé-kevésbé függőleges helyzetbe támasztotta, és kiállt a parkolóból. A szürke épület föléje magasodott, súlyosan, ostobán, halálra ítélten, tele halálra ítélt emberekkel, akik sem járni nem tudnak, sem felfogni azt, ami történt.

Ez egy fészek, egy kígyófészek, tele válogatott szeméttel, amit nagy gonddal gyűjtöttek össze, és halmoztak fel itt, azzal a félreérthetetlen céllal, hogy ugyanilyen szemétté változtassák át mindazokat, akik az emitterek boszorkányos bűvkörébe kerültek. Mindannyian a nép ellenségei, és egyikük sem habozott volna egy pillanatig sem, hogy lelőjön, eláruljon, vagy keresztre feszítsen engem, Vadkant, Zefet, Radát… Minden barátomat. Jobb is, hogy a gondolataim korábban nem tévedtek erre az ösvényre. Még utamat állták volna. Eszembe jutott volna Halacska. Ő az egyetlen ebben a pusztulásra ítélt kígyófészekben, aki… De mit törődöm én Halacskával? Valójában mit tudok én róla? Hogy ő tanított meg a nyelvükre? És hogy megvetette az ágyamat? Felejtsd el; tudod nagyon jól, hogy sokkal több forog itt kockán, mint Halacska. A lényeg az, hogy mostantól kezdve halálos elszántsággal kell küzdened, ahogy azt mindenki más is teszi. És bolondok ellen kell majd harcolnod, eszelős bolondok ellen, akiket a sugárcsapások csináltak az emberekből; intelligens, tudatlan, kapzsi idióták ellen, akik a sugárcsapásokat elrendelték; jószándékú idióták ellen, akik, ugyanezeket az emittereket felhasználva, a legnagyobb örömmel változtatnák az eszelős, ördögi bábokat jóravaló, illedelmes bábokká. És ezek mind megpróbálnak majd elpusztítani téged, a barátaidat, és a céljaidat. A Varázsló azt mondta: „Ne hagyja, hogy a lelkiismerete meggátolja a világos gondolkodásban, és engedje, hogy az értelme megtanulja elnyomni a lelkiismeretét, ha a körülmények úgy kívánják.” Igaza volt. Ez a szomorú igazság. Igen, amit itt ma véghezvittem, azt a barátaim hőstettnek neveznék! A Vadkan megérhette ezt a napot; úgy hitt benne, mint egy tündérmesében. Mint ahogy Erdész, Ordi, Zöldség, és Gel Ketsef is, és Gaj cimborám, meg mások, tucatnyian, és olyan emberek százai és ezrei, akikkel soha nem is találkoztam. Most mégis rosszul érzem magam. De ha azt akarom, hogy az emberek ezután megbízzanak bennem, és kövessenek, sosem mondhatom majd el senkinek, hogy számomra a nap leghősiesebb pillanata nem akkor következett el, mikor felpattantam, és átfutottam a golyózáporon, hanem most, éppen most, mikor még lenne idő visszafordulni és hatástalanítani a bombát, én meg gázt adok, és el innen, erről az elátkozott helyről…

Végighajtott a nyílegyenes autópályán, ahol Fank autózott vele hat hónappal ezelőtt egy luxus limuzinban, és előzte meg a páncélos járművek végeláthatatlan menetoszlopát. Fank őrült sebességgel hajtott, hogy leszállítsa őt a Vándornak. Most már megértette, miért kellett neki. — Tudta, hogy immúnis vagyok a sugárzásra, hogy igencsak naiv vagyok, és hogy kedve szerint manipulálhat majd. Igen, a Vándor pontosan tudott mindent. A pokolba vele! Ez az ember az ördög maga; a legfélelmetesebb ember az egész országban, talán az egész bolygón. „Ő mindent tud” — mondta a főügyész. Nem, nem mindent. Megszerezted az irányítást, Mak. Elhódítottad az ördögtől. Most meg kell őt ölnöd, míg túl késő nem lesz, még mielőtt összeszedhetné magát. Talán a fiúk már megölték… Rögtön a búvóhelye kapujában. De nem, nem hiszem, hogy elkapták volna; túl nagy falat ő nekik. A Hólyag még huszonnégy rokonával meg a csomó géppuskájával együtt sem tudta elintézni. Kár, hogy nem volt időm felvenni a kapcsolatot a Tábornokkal. A büntetését tölti a fegyenctelepen. Szükségem lett volna rá, hogy felkészüljön, felkelést robbantson ki a politikai foglyok között, és csapatszállító vonatokon ide küldje őket. De bármi is történik ott, nekem ki kell nyírnom a Vándort. Igen, ki kell nyírnom, és kitartani néhány órán át, amíg a hadseregen és a Légión úrrá nem lesz a sugárzás-elvonás okozta levertség. Közülük senki sem tud a sugárzás-elvonás okozta depresszióról — még a Vándor sem. Honnan is tudhatna?