Arkagyij Sztrugackij - Lakott sziget

— Kapitány úr, kérek engedélyt jelenteni! A törzsőrmester a 114-esektől behozott valakit. Lenne szíves megnézni?

A kapitány az ablakhoz ment. Felhúzta a szemöldökét. Kinyitotta az ablakot, kidugta a fejét.

— Őrszem, engedd be őket!

Gaj becsukta az ablakot, mikor hallotta a lábdobogást a folyosón. Zef és vadember társa beléptek az irodába. Szorosan a nyomukban berobbant az őrparancsnok, és két katona az őrségből. Zef vigyázzban állt, köhintett, és pimasz kék szemét a kapitányra szegezte.

— Zef törzsőrmester, egy-egy-négyes utász különítmény, jelentkezem! Ezt a fickót az úton tartóztattuk fel. Kapitány úr, ez minden jel szerint elmebeteg. Mérges gombát eszik, nem ért egy szót sem, érthetetlenül beszél, és, amint ön is látja, majdnem meztelenül mászkál.

Amíg Zef jelentett, a fogoly szemügyre vette a környezetét, és különös mosolyát rávillantotta minden egyes jelenlévőre. Fogai szabályosak és hófehérek voltak. A kapitány kezeit a háta mögött összekulcsolva közelebb lépett, és tetőtől talpig szemügyre vette.

— Maga kicsoda? — kérdezte.

A fogoly még furcsábban mosolygott, tenyerével a mellére csapott, és mondott valamit, ami így hangzott: „Mak Szim”. Az őrparancsnok felröhögött, az őrök kuncogtak, a kapitány mosolygott. Gaj először semmi humorosat nem talált a válaszban, aztán rájött, hogy a „Mak Szim” a tolvajok nyelvén azt jelenti: „megettem a kést.”

— Talán a mieink közül való — mondta a kapitány Zefnek.

Zef a fejét rázta, porfelhő szállt fel a szakállából.

— Biztosan nem. Mak Szimnek nevezi magát, de nem érti a tolvajnyelvet. Nem közülünk való.

— Talán egy degen — javasolta az őrparancsnok. Kapott néhány fagyos pillantást. — Meztelen — magyarázta, miközben az ajtó felé hátrált. — Távozhatok, kapitány úr?

— Mehet. Küldessen a törzsorvosért, Dr. Zoguért. Hol kapta el? — kérdezte Zefet.

Zef elmagyarázta, hogy különítménye az éjszaka folyamán a 23/07-es négyszöget tisztította meg, megsemmisített négy önjáró löveget és egy ismeretlen rendeltetésű berendezést, és két embert veszítettek egy robbanásban; minden a legnagyobb rendben ment. Reggel hét körül az idegen az erdőből kijött az útra, egyenesen a tábortüzükhöz. Már messziről észrevették, észrevétlenül követték a bokrok takarásában, és egy alkalmas pillanatban foglyul ejtették. Zef először szökevénynek vélte, aztán azt gondolta, hogy egy degen, és éppen le akarta lőni, de meggondolta magát, mert ez a fickó… Zef feszengve, ujjaival szakállát fésülgetve, így fejezte be: — Mert rájöttem, hogy nem degen.

— Hogy jutott erre a következtetésre? — kérdezte a kapitány. A fogoly csendesen állt, karja keresztbe fonva hatalmas mellkasán, és felváltva hol őt, hol Zefet nézte.

Zef azt mondta, ezt nehéz lenne elmagyarázni.

— Először is, ez az alak semmitől nem fél. Azonkívül, elvette a levest a tűzről, és pontosan a harmadát ette meg, mintha ez járna neki, egy jó barátnak. De mielőtt megette volna, elkiáltotta magát az erdő felé, valószínűleg sejtette, hogy a közelben vagyunk. Aztán: gombával akart megkínálni minket. A gomba mérges volt, nem ettük volna meg, és neki sem hagytuk volna. De ő meg akarta etetni velünk — gondolom a háláját akarta kimutatni. És utolsósorban: mint tudjuk, a degenek fizikailag nem jobbak, mint egy nyápic normális. Ez idefelé jövet őrült tempót tartott, úgy ment át kidőlt fatörzseken, mintha sima talajon járna, és árkokat ugrott át, aztán megvárt a túlsó oldalon. És valami okból — talán dicsekvésből — egyszerűen felkapott, és futott velem kétszáz lépést.

A kapitány figyelmesen hallgatta Zefet. De Zef éppen csak befejezte a történetét, mikor a kapitány hirtelen a fogoly felé fordult, keményen ránézett, és rákiáltott honti nyelven: — Neve? Rendfokozata? Beosztása?

Gaj csodálta a kapitányt az ügyes húzásért, de nyilvánvaló volt, hogy a fogoly nem ért hontiul. Újra megmutatta gyönyörű fogait, és a mellére csapott: — Mak Szim. — Ujjával fogvatartója bordái közé bökött: — Zef. — Aztán beszélni kezdett, lassan, hosszú szünetekkel, felváltva mutogatva a mennyezet és a padló felé, karjaival integetve. Gaj úgy gondolta, sikerült elcsípnie néhány ismerős szót a beszédében, de a szavak nem álltak össze értelmes mondattá. Mikor a fogoly befejezte a beszédet, Varibobu káplár szólalt meg.

— Véleményem szerint ez az ember egy agyafúrt kém, és legjobban tennénk, ha jelentenénk az ügyet a brigádparancsnoknak.

A kapitány nem törődött vele.

— Most elmehet, Zef — mondta. — Jó munkát végzett, ezt figyelembe fogjuk venni.

— Nagyon hálás vagyok önnek, kapitány úr! — Zef éppen távozott volna, mikor a fogoly halk kiáltást hallatott, áthajolt a pult felett, és felkapott egy köteg az asztalon heverő kitöltetlen űrlapot.

A halálra rémült Varibobu hátrahőkölt, és tollát a vadember felé hajította. Az röptében kapta el, és kényelembe helyezve magát a pulton, firkálgatni kezdett a papírra. Gaj és Zef megragadták a vállánál fogva, de lerázta őket.

— Hagyják békén! — parancsolta a kapitány, és Gaj a megkönnyebbülés érzésével engedelmeskedett. Lefogni ezt a barna vadállatot olyan lett volna, mint megállítani egy tankot a lánctalpainál fogva.

A kapitány és Zef közrefogták a foglyot, és a firkálmányt tanulmányozták.

— Úgy nézem, ez a világ térképe akar lenni — mondta Zef bizonytalanul.

— Hmmm — válaszolta a kapitány.

— Igen, persze! Itt a közepén ez a Világ Világa. Körülötte a világ. És itt van, ahol szerinte mi vagyunk.

Gajnak végül sikerült bepréselnie magát a fogoly masszív válla és Zef durva, átizzadt kabátja közé. A vázlat nevetséges volt. Olyan, mint amilyennek egy hatéves rajzolná le a világot: egy kis kör jelöli a Világ Világát, és körülötte egy nagy kör a világ gömbjét. A körön egy kövér pont, amihez csak kis kezeket és lábakat kéne hozzáadni — aztán kész: „Ez itt a világ, ez pedig én vagyok.” A szegény holdkóros még a kört sem tudta rendesen lerajzolni, valami tojásszerűt csinált helyette. Nyilvánvaló, hogy nem normális. Ráadásul rajzolt egy pontozott vonalat, ami a világ alatt vezet egy másik ponthoz, mintha azt próbálná megmagyarázni, hogy került ide, ahol most van.

Közben a fogoly elvett egy másik űrlapot, és sebesen felvázolt két kis világgömböt az átellenes sarkokba, összekötötte őket egy pontozott vonallal, és rajzolt hozzá még valami cikornyát. Zef füttyentett: reménytelen eset. Nincs értelme tovább maradnia.

— Távozhatok, uram?

A kapitány megrázta a fejét.

— Zef, magát elbocsátották az állásából?

— Igen, uram.

A kapitány föl-alá járkált.

— Talán maga tudja — hogy is mondjam — mi a véleménye erről az emberről? Mondjuk szakmai szemszögből nézve.

— Lehetetlen, uram — válaszolt Zef. — Ön is tudja, elvesztettem a jogot, hogy szakmai minőségemben beszéljek.

— Értem. Ez így igaz. És meg kell hogy dicsérjem a becsületességéért. De…

Zef vigyázzban állt. A kapitány láthatóan zavarban volt, és Gaj megértette kellemetlen helyzetét. Ez komoly dolog. Tegyük fel, hogy a vadember kém. Dr. Zogu kétségkívül nagyszerű tiszt, kiváló légionárius, de csak katonaorvos. Másrészről viszont Zef nagyon értette a dolgát, mielőtt letartóztatták.

— Rendben van, — mondta a kapitány, — ez ügyben semmit sem tehetünk. De így egymás közt, csak maga és én… — Megállt Zef előtt. — Érti, hogy mire gondolok? Csak így egymás közt, valóban úgy gondolja, hogy ez az ember őrült?