Arkagyij Sztrugackij - Lakott sziget

Zef habozott, mielőtt válaszolt volna.

— Csak így magunk között? — ismételte. — Jó, természetesen, mint laikus, és a laikusok tévedhetnek. Hajlok rá, hogy azt higgyem, ez a hasadt személyiségnek egy kristálytiszta esete, amikor a valódi én kilökődik, és egy képzelt egó veszi át a helyét. Csak mint laikus, ezt vegye figyelembe, én elektrosokk-kezelést, és nyugtatókat javasolnék.

Mak Szim újra beszélni kezdett, felváltva a kapitányhoz és Zefhez. A szerencsétlen fickó mondani próbált valamit — valami zavarta. De éppen akkor nyílt az ajtó, és a doktor, szemmel láthatóan rosszkedvűen, mert félbe kellett szakítania az ebédjét, belépett a szobába.

— Üdvözlöm, Toot — szólt kötekedő hangon. — Mi a gond? Egészen megkönnyebbültem, most, hogy életben és jó egészségben találom. Ki az ördög ez?

— A rehabosok fogták el az erdőben. Az a gyanúm, hogy bolond.

— Nem bolond. Ez egy szimuláns — morogta a doktor, miközben vizet töltött magának a kancsóból. — Küldje vissza az erdőbe. Hadd dolgozzon.

— Nem hozzánk tartozik — tiltakozott a kapitány. — És nem tudjuk, honnan jött. Arra gondoltam, talán elfogták a degenek, megőrült, aztán átszökött hozzánk.

— Rendben van — morogta a doktor. — Ezért kellett a csicskását rohanvást értem küldenie. — Odament a fogolyhoz és felnyúlt, hogy megvizsgálja az arcát. A fogoly vigyorgott, és szelíden eltolta magától. — Nem, nem! — mondta a doktor. — Állj nyugodtan!

A fogoly engedelmeskedett. A doktor megvizsgálta a szemeit, megkopogtatta, megtapintotta a nyakát és a torkát, behajlította a kezét, megkoppintotta a térdét, aztán visszatért a kancsóhoz és töltött magának még egy pohár vizet.

— Gyomorégés — magyarázta.

Gaj Zefre nézett, aki félreállt, és a falat bámulta tettetett közömbösséggel. A doktor csillapította szomját, és visszatért a vizsgálathoz. Megtapogatta a foglyot, megnézte a fogait, kétszer belebokszolt a hasába; aztán elővett egy lapos dobozt a zsebéből, becsatlakoztatta egy konnektorba, és a dobozt a vadember különböző testrészeihez érintette.

— Semmi különös — mondta. — Néma is?

— Nem — válaszolt a kapitány. — Tud beszélni, de csak valami vad nyelven. Nem ért minket. Itt vannak a rajzai.

A doktor tanulmányozta őket.

— Jó, jó, nagyon mulatságos. — Megragadta a káplár tollát és sebesen felvázolt egy macskát, ahogyan egy gyermek tenné, pálcikákból és kis körökből. — Mit mondasz erre, barátom? — nyújtotta a rajzot a bolond felé.

Egy pillanatnyi habozás után Mak Szim elvette a tollat, és rajzolni kezdett. A doktor macskája mellé felskiccelt egy különös, nagyon szőrös és ellenséges kinézetű állatot. Habár az állat nem volt ismerős Gajnak, azt látta, hogy ez nem gyermekrajz. Szép rajz volt — ami azt illeti, meglepően jó. Még egy kicsit félelmetes is volt nézni. A doktor nyúlt a tollért, de a bolond visszahúzta a kezét és felrajzolt még egy állatot — hatalmas fülekkel, ráncos bőrrel, és az orra helyén valami nagyon hosszú farokra emlékeztető dologgal.

— Gyönyörű! — kiáltott fel a doktor, az oldalát csapkodva.

A bolond nem hagyta abba. Most az állatok helyett valamiféle szerkezetet vázolt fel, ami egy nagy, átlátszó taposó aknára emlékeztetett. Aztán ügyesen egy kis ülő embert rajzolt bele. Ujjával az apró figurára bökött, aztán a saját mellére, mondva: — Mak Szim.

— Ezt a valamit a folyónál láthatta — mondta Zef halkan, amint közelebb jött. — Felgyújtottunk egy hasonló dolgot a múlt éjjel. Igazi monstrum volt. — Megrázta a fejét.

A doktor látszólag most először vett tudomást Zefről.

— Á, a mi derék professzorunk! — kiáltott fel eltúlzott lelkesedéssel. — Valami bűzlik ebben a szobában. Kedves kolléga, legyen már olyan szíves, hogy a mélyenszántó megállapításait a szoba túlsó végéről közöli velünk. Örök hálára kötelezne vele.

Varibobu kuncogott, a kapitány szigorúan szólt: — Zef, maradjon az ajtónál, és ne feledkezzen meg magáról.

— Rendben, így már jobb — mondta a doktor. „Toot, ön szerint mit kéne csinálnunk vele?”

— Ez az ön diagnózisától függ. Ha szimuláns, akkor átadom az államügyész hivatalának. Ők majd utána néznek. Ha elmebeteg…

— Ez nem egy szimuláns, Toot! — mondta a doktor határozottan. — Az államügyészi hivatal nem a megfelelő hely a számára. De én tudok egy helyet, ahol nagyon érdekesnek fogják találni. Hol a brigadéros?

— Őrjáraton, az erdőben.

— Jó, nem számít. Ön ma az ügyeletes tiszt, nem igaz? Küldje el ezt az ifjú idegent erre a címre. A doktor felírt valamit a legutóbbi rajz hátuljára.

— Mi ez? — kérdezte a kapitány.

— Ó, ez egy olyan hely, ahol nagyon hálásak lesznek nekünk ezért a bolondért. E felől biztosíthatom.

A kapitány tétovázva forgatta a papírt az ujjai között, aztán a szoba távolabbi sarkába ment, és magához intette a doktort. Sugdolóztak egy darabig, és csak Zogu egy közbevetett megjegyzése volt hallható. — A Propaganda Minisztérium… Küldje el egy kísérővel. Ez nem olyan nagy titok! Garantálom önnek… Parancsolja meg neki, hogy felejtse el az egészet. A fenébe — a kölyök semmit sem fog érteni belőle!

— Jól van — egyezett bele végül a kapitány. — Varibobu káplár! Írjon kísérő papírokat!

A káplár kissé megemelkedett.

— Gaal közlegény úti parancsai készen vannak?

— Igen, uram.

— Írja be Mak Szim nevét a parancsokra, mint kísért személyt. Gaal közlegény!

Gaj összecsapta a sarkát, és vigyázzba vágta magát.

— Igen, uram.

— Vigye a foglyot az ezen a papíron levő címre, mielőtt továbbmenne az új helyére. Miután végrehajtotta a parancsot, mutassa be ezt a papírt az ügyeletes tisztnek az új állomáshelyén. A címet felejtse el. Ez az ön utolsó megbízatása, Gaal, és tudom, hogy végre fogja hajtani, ahogy jó légióshoz illik.

— Úgy lesz, uram — kiáltotta Gaj, akinek hízelgett a kapitány belé vetett bizalma.

Hirtelen leírhatatlan elragadtatás forró hulláma söpört végig rajta, és emelte a magasba. — Ó, az öröm édes percei, azok a feledhetetlen percek mikor az ember szárnyra kel, a percek, amikor lelkesen semmibe veszünk mindent, ami durva, anyagi, és fizikai. Percek, mikor hallani vágyod a parancsot, ami a tűzbe küld, a lángok közé vet az ellenség ezrei ellen, a vad hordák sűrűjébe, hogy szembenézz a golyózáporral. Tűz! Lángok! Szenvedély! És most felemelkedik ő, ez a stramm, jóképű fickó, a brigád büszkesége, a mi Varibobu káplárunk. Mint egy lángoló fáklya, mint a dicsőség és hűség szobra. Ő kezdi a dalt, és mi egy emberként csatlakozunk hozzá!

Előre, légiósok, ti vasemberek!

Előre, söpörjétek el a várakat szemetek tüzével!

Vascsizmával tiporjuk el az ellent!

Hadd csillogjanak a friss vércseppek kardunkon…

— És mindenki velünk énekel, még a nagyszerű Toot kapitány is, a mintaszerű légiós, a Légió dísze, akiért az életemet is örömmel adnám, a lelkemet, mindenemet, ebben a szent pillanatban. És dr. Zogu is énekel, a felebaráti könyörületesség mintaképe, nyers és kemény, mint az igazi katona, de gyengéd is, mint egy anya. És a mi Varibobu káplárunk, a miénk ízig-vérig, a vén harcos, az ellenséggel vívott összecsapásokban megőszült veterán. Ó, hogy csillognak a gombjai, és hogy ragyognak a sávjai, elnyűtt, jól megérdemelt uniformisán. Számára nem létezik más, csak a szolgálat, a szolgálat!