Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

— Ez azt jelenti, Vlagyimir Szergejevics, hogy a jelzőberendezés számára ott a helyszínen kell energiaforrást keresniük — mondta Krajuhin. — Egyébként, úgy vélem, a technikusaink számára ez a kérdés világos, ugye?

Krutyikov sietve bólintott, Szpicin pedig mosolyogva hozzátette: — Ez tényleg világos… Radioaktív elemek, ha a Golkonda valóban olyan gazdag aktív anyagokban, vagy hőelemek…

De… Ugyan, mit vitatkozunk ezen! A parancs az parancs!

— Más dolog kiadni a parancsot, és megint más teljesíteni — dünnyögte komoran Jurkovszkíj. — Illett volna, legalábbis ezt a pontot, előzetesen egyeztetni velünk, s csak azután parancsba adni.

“Miért nem szakítja télbe Krajuhin ezt a magáról megfeledkezett pávát?” — gondolta haragosan Bikov.

Krajuhin ajka, mely oly egyenes volt, mintha borotvával metszették volna ki, hideg mosolyra húzódott.

— Vlagyimir Szergejevics, maga úgy véli, hogy ez meghaladja az expedíció erejét? — Nem erről van szó…

— Persze hogy nem erről! — vágott közbe hevesen Krajuhin. — Persze hogy nem erről! Csupán arról, hogy az utóbbi húsz esztendő során a Vénuszra küldött nyolc űrhajó közül hat a sziklákon zúzódott össze. Csupán arról, hogy a Hiuszt nemcsak a maga geológusi kedvteléseinek kielégítésére küldik oda, Vlagyimir Szergejevics. Csupán arról van szó, hogy nyomunkban mások is elindulnak… tucatjával, százával. A Vénuszt… a Golkondát nem hagyhatjuk többé tájékozódási pontok nélkül. Nem hagyhatjuk, az ördögbe is! Vagy lesznek ott automata jelzőállomások, vagy örökösen a biztos halálba küldjük az embereket. Ez valóban annyira érthetetlen magának. Vlagyimir Szergejevics?

Krajuhint elfogta a köhögés, félrehajította cigarettáját, s kendőjével megtörölte homlokát. Jurkovszkij, aki egy szempillantás alatt lángvörös lett, félrefordult. Mindnyájan hallgattak. Dauge könyökével oldalba bökte Eikovot.

— Nos. Így rántják le barátunkat az empíria magaslataiból a földre.

— Maradj, Johanics! — suttogta bosszúsan Bikov. — Hadd hallgatom végig.

Még mindig nem tudta maga elé képzelni az expedíció célját és eszközeit. Az eddigiekből azt fogta fel, hogy legalább egyszer mégiscsak sikerült leszállni a Vénuszra. A Tahmaszib-Jermakov-expedíciónak a leszállása még sikerült. Az Urán Golkonda tehát nem mese.

— …Úgy gondolom, nem kell megváltoztatni az indulás időpontját? — kérdezte Jermakov.

— Nem, a dátum nem változik. Mihail Antonovics augusztus tizenöt és tizennyolcadika között számítson a startra.

A navigátor Krutyikov elmosolyodott és bólintott.

— Van még egy kérdésem — szólalt meg váratlanul Jurkovszkij.

— Tessék, Vlagyimir Szergejevics.

— Számomra nem teljesen világos az expedícióban… hogy is hívják… Bikov barátunk szerepe. Egy cseppet sem kételkedem az ő… hm… rendkívüli fizikai és szellemi tulajdonságaiban, de szeretném megismerni szakképzettségét és feladatát.

Bikov visszafojtotta a lélegzetét.

— Önök előtt ismeretes — kezdte lassan Krajuhin —, hogy az expedíciónak sivatagi körülmények között kell dolgoznia.

Bikov elvtárs pedig ragyogóan ismeri a sivatagot.

— Hm… Én pedig azt hittem, hogy a leszállóhelyek szakembere. Hiszen úgy gondolom, Dauge legalább ilyen jól ismeri a sivatagot.

— Dauge rosszabbul ismeri a sivatagot! — avatkozott bele dühösen Grigorij Johanovics. — Sokkal rosszabbul. Az említett Dauge kátyúba jutott a Góbi legközönségesebb homokbuckái között, és ha nincs Bikov…

Vologya, te még nem ismered se Bikovot, se a sivatagot. Nem mindegyik olyan, mint a Nagy Vízválasztó.

Krajuhin nyugodtan megvárta, amíg Dauge elhallgat, majd befejezte mondandóját.

— Azonkívül Alekszej Petrovics remek mérnök, vegyész-radiológus és terepjáró-vezető.

Jurkovszkij vállat vont.

— Ne értsenek félre. Semmi kifogásom nincs Bikov mérnök ellen. Csak éppen ismernem kell expedícióbeli társam kötelezettségéit. Most már tudom: sivatagi szakértő.

Bikov összeszorította a fogát, de hallgatott. Krajuhin viszont kerekre nyílt szemét Jurkovszkijra függesztette, s haragosan így dörmögött: — Javítsanak ki, ha tévedek, Vlagyimir Szergejevics, ha jól emlékszem, öt évvel ezelőtt, amikor a Marson szolgált, terepjárójának lánctalpa szétesett, ugye? S Hlebnyikovval ötven kilométert vánszorogtak, mert képtelenek voltak megjavítani…

Jurkovszkij felpattant, tiltakozni akart. Krajuhin azonban folytatta: — Végül is nem erről van szó. Bikov mérnököt mindemellett még azokért az úgymond rendkívüli tulajdonságaiért vettük fel az expedíció tagjai közé, melyekben, ugyebár maga sem kételkedett. Olyan ember ő, Vlagyimir Szergejevics, akire támaszkodhat a kritikus pillanatokban. Ilyen pillanatokban pedig, ígérem magának, bőven lesz része!

— Add meg magad! — Krutyikov megcsapkodta Jurkovszkij vállát. — Nem elég neked, hogy ő mentette meg Daugét…

Bikov mélyet sóhajtott, s feje búbján elsimította a vastag hajszálakat.

— Mellesleg, a beosztások — mondta Krajuhin, s előhúzott az asztalból egy négyrét hajtott papírlapot. — Mindenki tisztában van velük, de… az ismétlés kedvéért még egyszer elolvasom. “Jermakov — az expedíció vezetője, az űrhajó parancsnoka, fizikus, biológus és orvos. Szpicin — pilóta, rádiós, navigátor és fedélzeti mérnök; Krutyikov — navigátor, kibernetikus, pilóta és fedélzeti mérnök.

Jurkovszkij — geológus, rádiós, biológus. Dauge — geológus, biológus. Bikov — gépészmérnök, vegyész, terepjáró-vezető, rádiós”.

— Sivatagi szakértő… — súgta Dauge. Bikov idegesen megrántotta vállát.

— És még valami… — Krajuhin felállt, s tenyerével az asztal lapjára nehezedett. — Néhány szó a Tahmaszib-rejtélyről…

— Úristen! — sóhajtott fel Krutyikov.

— Mit mondott? — fordult felé Krajuhin.

— Semmit, Nyikolaj Zaharovics.

— Azt sem akarta mondani, hogy már halálosan unja ezt a mesét a Tahmaszib-rejtélyrőI?

— Hát… — Krutyikov kelletlenül mocorogni kezdett, s Jermakovra sandított.

— Képzelje, az Akadémia elnökségében valakit fölöttébb érdekelt ez a kérdés, s megkért, hogy vegyük fel az expedíció munkatervébe a “rejtély”

felderítését.

— Magától értetődik… — mosolyodott el Krutyikov.

— Én túlterheltségükre hivatkozva visszautasítottam. Azonban, miután úgyis a Golkonda közelében fognak dolgozni, kérem, jegyezzenek meg minden jelenséget, ami bármiképp összefüggésben van azzal, ami a Tahmaszib-Jermakov-expedíció után ismeretes lett. Megegyeztünk?

Mindnyájan hallgattak. Csupán Jermakov jegyezte meg halkan: — Sajnos nagyon elterjedt az a vélemény, hogy a különös eset, ami Tahmaszibbal történt, mese. Kár, hogy a pusztulása nem volt mese…

— Annak lehetett ezer más oka is — mondta Dauge.

— Nincs kizárva. De az sincs kizárva, hogy mégis az a fene tudja micsoda “vörös kör” okozta a halálát.

— Ez most nem parancs, hanem kérés — zárta le Krajuhin —, bár félek, hogy a Tahmaszib-rejtély anélkül is jelentkezik, hogy hisznek-e benne vagy sem… Nos, ez minden, amit közölni akartam önökkel. Most pedig térjünk át a napi ügyekre. Tudják, hogy holnap repülünk. Itt találkozunk tizenkettőkor. A vnukovói repülőtérre megyünk… Alekszej Petrovics!

— Jelen!.. — pattant fel Bikov.

— Üljön, üljön csak. Hol tölti az éjszakát? A Prágában?