Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

— Nálam — felelte gyorsan Dauge.

— Nos, ez remek! Akkor hát barátaim, ha nincs több kérdés, mehetnek, csomagolhatnak. Anatolij Boriszovics, kérem, hogy maradjon még öt percre.

Mindnyájan felálltak és elbúcsúztak egymástól. Az előszobába érve Dauge belekarolt Bikovba.

— Alekszej, várj meg az előcsarnokban, elmegyek a kocsiért. Még előttünk az egész este. Elüldögélünk, elbeszélgetünk. Úgy gondolom, töméntelen kérdésed van, ugye?

— Grigorij Johanics, ez nem lehet igaz! Te a vesémbe látsz! — dohogott Bikov.

Bikov nagyot sóhajtott, félrelökte a takarót, s felült.

Képtelen volt alvást erőszakolni magára. Dauge dolgozószobájában sötét volt, csupán a padlóra csúszott lepedők derengtek fehéren. A széles ablakon haloványan szűrődtek be a főváros éjszakai fényei.

Bikov az asztalon heverő órája után nyúlt. Karórája kicsúszott a kezéből, s a szőnyegre hullott. Lemászott a heverőről, s keresni kezdte, kezével végigtapogatta a szőnyeget és a sima padlót. Nem találta az órát. Ekkor szitkozódva kiegyenesedett s nekilátott, hogy megigazítsa a lepedőt. Immár harmadszor tette ezt azután, hogy Dauge jó éjszakát kívánva távozott a hálószobába, hogy még megírjon néhány levelet. Bikov lefeküdt, de nem sikerült elaludnia.

Forgolódott, szuszogott, igyekezett kényelmesebben elhelyezkedni, százig számolt. De nem jött álom a szemére.

Túl sok volt ez a nap — gondolta, miközben ismét felült. — Túl sok élményben volt részem, túl sokat töprengtem rajtuk. Túl sokat magyarázott Dauge is, de még több dolog maradt megmagyarázatlan. Jó lenne most elszívni egy cigarettát, de az már tilos! Le kell sürgősen szokni róla. Dohányzásról, ivásról, mindenről. Johanics, miután különösebb lelkesedés nélkül végighallgatta Bikov bejelentését arról, hogy”…

barátocskám, itt, ebben a bőröndben vár sorsára egy üveg nagyszerű örmény konyak”, feltette a szakértő kérdést: “Hány éves?” “Ez kérdés? Húsz!” — méltatlankodott ünnepélyesen Bikov. “Hát, akkor inkább hajítsd csak ki — ajánlotta neki gyöngéden Dauge. — Bedobhatod ugyan nyomban a szemétleöntőbe, de inkább add oda holnap valakinek. És ne feledd, hogy az űrhajóban a dohányzás is tilos. Ez nálunk a rend. A Földön legfeljebb bor, persze minimális mennyiségben, az úton azonban egy csöpp sem!

Ilyen az élet, űrrepülőbarátom.

— Igazi kolostor — jegyezte meg leverten Bikov, s igyekezett kényelmesebben elhelyezkedni a takaró alatt. — Aludni kell. Megpróbálom még egyszer.

Lehunyta szemét, s tüstént maga előtt látta a hatalmas, üres előteret, ahol a tanácskozás után Daugéra várt.

Bogdan Szpicin és Krutyikov lépdelt el mellette, s megálltak a könyveskioszknál. Amennyire érteni lehetett, egy új könyvről beszélgettek. Pontosabban Szpicin csak hallgatott, teli szájjal mosolygott, Krutyikov pedig magas tenor hangján locsogott. s folyvást szívélyes és jószándékú pillantásokat vetett az újonc felé. Bikov érezte, hogy őt is szeretnék bevonni a társalgásba, de ekkor azonban megjelent Dauge és Jurkovszkij. Dauge beharapott ajkakkal, határozottan lépdelt, Jurkovszkij arca görcsösen eltorzult.

Kezében összegyűrt újságot tartott.

— Dangée meghalt — közölte Jurkovszkij. mikor egészen közel lépett hozzájuk.

Bikov látta, hogy a fekete hajú Szpicin arcáról lehervadt a mosoly.

— A rohadt életbe! — káromkodta el magát.

Krutyikov egész testében előrehajolt, s ajka megremegett.

— Istenem… Paul?

— A Jupiter felett! — nyögte ki őrjöngve Jurkovszkij. — Megakadt az egzoszférában, elveszítette a sebességét, s nem akart visszatérni…

Átnyújtotta az újságot. Bikov fekete keretes arcképet pillantott meg — sovány fiatalembert, bánatos szemmel.

— A Jupiter… Megint az átkozott Jup! — Jurkovszkij összeszorította az öklét. — Rosszabb a Vénusznál, a világon a leggonoszabb… Nos, ide kellene nekem… bizony… — Hirtelen sarkon fordult, s a rugalmas, tompa, fehér színű padlón nagy léptekkel távozott.

— Paul Dangée. Paul… — ismételte Krutyikov, s keserűen csóválta fejét.

— Én pedig nem válaszoltam legutóbbi levelére — nyögte ki nagy nehezen Dauge.

Mindnyájan hallgattak, csupán a könyv fedele ropogott Mihail Antonovics Krutyikov párnás, szőrös ujjai között…

…Bikov kinyitotta a szemét, s a hátára fordult. Ez az eset beárnyékolta az egész estét. Végül is nem jött össze egy jóízű beszélgetés Johaniccsal sem. “Ezek a csillagűrhajósok pokolian bátor fickók — gondolta a mérnök. — S csodálatosan állhatatosak. Igazi Férfiak! Hányan odavesztek a Vénuszon!” Nehézkes reaktív űrhajóikon, korlátozott mennyiségű hajtóanyaggal indultak rohamra. Nem hajtotta őket senki, visszatartották, eltiltották őket az űrrepüléstől…

ha egyáltalán visszatértek.

Most a Hiusz indul rohamra.

A Hiusz fotonrakéta… Mint atomfizikus-mérnök, Bikov is ismerte a fotonrakéta hajtóművének elvét, hiszen érdeklődéssel követett minden újat, ami e kérdésben a sajtóban megjelent. A fotonrakéta hajtóműve az üzemanyagot elektromágneses kisugárzás kvantumjaivá változtatja, s így hozza létre a rakétahajtóművek számára a maximális tolóerőt, mely a fénysebességgel egyenlő. A fotonrakéta hajtóművének energiaforrása lehet termonukleáris folyamat (az üzemanyag részleges kisugárzássá válása) vagy az antianyag annihilizációs folyamata (az üzemanyag teljes kisugárzássá válása). A fotonrakéta fölénye a folyékony üzemanyagú atomrakétával szemben vitathatatlanul óriási. Először: az üzemanyag viszonylagosan kis súlyú, másodszor: így megnő a hasznos terhelés, harmadszor: a folyékony üzemanyag-meghajtású rakétával szemben manőverező képessége egészen fantasztikus, negyedszer…

Ezt mondja az elmélet. Bikov azonban azt is tudta, hogy egészen a legutóbbi ideig a fotonrakéta-hajtómű gyakorlati megvalósítása kudarcot vallott. Az ötlet egyik alapvető problémája — a sugárzás visszaverése a gyakorlatban megvalósíthatatlannak bizonyult. A fotonhajtás létrehozásához egy másodperc alatt négyzetcentiméterenként néhány millió kilokalória nagyságrendű kisugárzást kellene juttatni a visszaverő felületre, és ezt s a vele járó legalább néhány ezer fokos hőmérsékletet semmiféle anyag nem viselte el még rövid időre sem. A pilóta nélküli modellek porrá égtek, miközben üzemanyaguk századrészét sem használták el. És mégis, a Hiusz fotonrakétát felépítették.

“Megteremtették az ideális tükröt — mondta Dauge —, az abszolút visszaverő felületet. Azt a közeget, mely a kisugárzott energia bármely intenzitású fajtáját, a száz-százötven millió elektronvolt nagyságrendű elemi részecskék minden változatát visszaveri. A neutrínó kivételével, azt hiszem. Mesés közeg. Az elméletét egy novoszibirszki intézet dolgozta ki. Igaz, hogy eszükbe sem jutott a fotonrakéta. Az atomerőmű nukleáris kisugárzásával szembeni ideális védelem izgatta őket.

Krajuhin azonban tüstént rájött, miről van szó. — Dauge elnevette magát. — Krajuhin a fotonrakéta fanatikus híve.

Neki tulajdonítják a híres aforizmát: “A fotonrakéta egyenlő a világmindenség meghódításával.” Krajuhin egy szempillantás alatt belekapaszkodott az — abszolút visszatükröző- felületbe, erre állíttatta át a bizottság laboratóriumainak kétharmadát, és íme, a Hiusz!”

Az “abszolút visszatükröző” felület létrehozása volt első reális eredménye egy új, szinte fantasztikus tudománynak, a mezoatomikus kémiának, a mesterséges atomok vegytanának, melyek elektronburkát mezonok helyettesítik.