Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

Bogdan a Marson született, a Nagy Vízválasztón, egy kis tudományos településen. Ötéves koráig ott élt, ekkor azonban az édesanyja megbetegedett, s a Földre küldték őket. Mesélik, hogy itt elengedték az apró Bogdant, hogy sétáljon egyet a fűben. Járt-kelt egy darabig, majd belemászott egy pocsolyába, s teli torokból bömbölni kezdett: “Haza akarok menni! A Marsra!”

Bikov vidáman felnevetett. Érezte, hogyan porlik szét benne, szabadul lelkéről az érthetetlen érzések nehéz köve.

Minden roppant egyszerű, valóban, ott áll a küszöbnél — egyik lába még itt van, a másik azonban már “ott”…

— No, és vajon mit csinál most a parancsnokunk? — kérdezte.

Dauge elgondolkozott.

— Nem tudom. Egyszerűen képtelen vagyok elképzelni.

Nem tudom.

— Nyilván ő is alszik, mint Bogdan, az egek vándora…

Dauge megrázta a fejét.

— Nem hiszem… Az égbolt most tiszta?

— Nem, felhők vonták be…

— Ilyenkor aztán végképp nem tudom. — Dauge megcsóválta a fejét. — El tudom képzelni, hogy Anatolij Jermakov most áll, és nézi a látóhatár fölött ragyogó fényes csillagot. A Vénuszt. S a keze… — Dauge elhallgatott. — Kezét ökölbe szorítja, ujjai fehérek…

— Nézd csak, micsoda gazdag a fantáziád, Johanics!..

— Nem. Alekszej, ez nem a képzelet játéka. Számunkra a Vénusz végső soron csupán epizód. Jártunk a Holdon, jártunk a Marson, most pedig repülünk, hogy meghódítsunk egy új bolygót.

Mindnyájan végezzük a dolgunkat. Jermakov viszont… Jermakovnak számlája van, régi, kegyetlen számlája. Elmondom neked, miért repül oda: repül, hogy bosszút álljon és hódítson. Kíméletlenül és mindörökké, így képzelem el… Egész életét és halálát a Vénusznak szentelte.

— Jól Ismered? Dauge vállat vont.

— Nem erről van szó. Érzem. Azután pedig — sorba lehajtotta az ujjait —, Niszidzima, a japán a barátja, Szokolovszkij legközelebbi jó barátja, Krüger a tanára volt, Jekatyerina Romanova a felesége. Krajuhin pedig a második apja. Krajuhin utolsó útja a Vénuszra vezetett. Ezután az orvosok megtiltották, hogy repüljön…

Dauge felpattant, s végiglépdelt a szobán.

— Megszelídíteni és meghódítani — ismételte —, kíméletlenül és mindörökké! Jermakov számára a Vénusz az embernek ellenszegülő természeti erők makacs és gonosz megtestesülése. Nem vagyok benne biztos, hogy alkalmunk nyílik-e valaha is megérteni ezt az érzést. S lehet, hogy így a jó. Hogy ezt megérthessük, harcolnunk kell, ahogy Jermakov harcolt, és szenvedni, ahogy ő szenvedett…

Örökre meghódítani… — Ismételte Dauge töprengve.

Alekszej Petrovics megrántotta a vállát, mint aki fázik.

— Nos, ezért mondtam, hogy összeszorítja az öklét — fejezte be Dauge, s figyelmesen társára meredt. — Mivel most felhős az ég, egyszerűen képtelen vagyok elképzelni, mi mást tehetne. A legvalószínűbb, hogy egyszerűen alszik.

Elhallgattak. Bikov arra gondolt, hogy bizony ilyen főnök mellett még nem szolgált.

— Hogy áll a te ügyed? — kérdezte meg tőle váratlanul Dauge.

— Milyen ügyem?

— Az ashabadi tanárnővel.

Bikov egyszerre elkomorult.

— Hogyan is mondjam — kezdte szomorúan. — Még találkozunk…

— Vagy úgy, találkoztok. Más?…

— Semmi.

— Megkérted a kezét?

— Megkértem.

— Kikosarazott?

— Nem. Azt mondta, hogy még gondolkodik.

— Régen volt?

— Fél éve.

— Na és?

— Hogyhogy “és”? Semmi más nem volt.

— Vagyis te tökkelütött, ostoba mamlasz vagy, Alekszej, már megbocsáss nekem.

Bikov sóhajtott. Dauge leplezetlen gúnnyal szemlélgette.

— Hihetetlen! — kiáltott fel. — Egy férfi, aki harminc elmúlt. Szerelmes egy szépasszonyba, s immár hét éve találkoznak…

— Öt éve.

— Jó, legyen öt. Az ötödik év után szerelmet vall neki. Ne feledjék, a nő türelmesen várt öt évig, ez a szerencsétlen asszony…

— Grigorij, nem kell — mondta homlokát ráncolva Bikov.

— Egy pillanat! S amikor a nő szeméremből vagy mert egy icipici kis bosszút akart állni, azt mondta, hogy még meggondolja…

— Elég!

Dauge sóhajtott, és széttárta karját.

— Te magad vagy a bűnös, Alekszej! Az, hogy te udvarolsz, kész gúnyolódás. Mire gondolhat a nő? Tutyi-mutyi alak vagy!

Bikov csüggedten hallgatott. Majd reménykedve megjegyezte: — Majd ha visszatérünk…

Dauge elnevette magát.

— Ej, te hódító… bocsánat, sivatagi szakértő. “Majd ha visszatérünk!”… Eredj, menj aludni, elég volt mára belőled!

Bikov felállt, s felvett egy kis könyvet az asztalról.

La description planétographique du Phobos Paul Dangée — olvasta. A címlapra vastag, vörös ceruzával ezt írták oroszul: “A kedves Daugénak a hűséges és hálás Dangée-től.”

Hajnalban Bikov felébredt. A hálószoba ajtaja félig nyitva volt. Dauge alsónadrágban, feketén és borzasan az íróasztalnál állt, és egy szomorú fiatalasszony, vagyis Mása Jurkovszkaja fényképét nézte. Majd levette a fényképet a falról, s beletette hátizsákjába.

Bikov óvatosan a másik oldalára fordult, s ismét elaludt.

A város nem volt nagy: néhány száz új családi ház négy, pontosan párhuzamos utcában a két lankás és csupasz dombsor közötti bemélyedés mentén. A vörös, reggeli nap tompán világította meg a nedves aszfaltot, a lapos tetőket, a facsemetéket az előképekben. A dombok mögött rózsaszín ködben óriási, filmekből és fényképekről ismerős könnyű szerkezetek látszottak — bolygóközi űrhajók startállásai.

Alekszej Bikov fehér köpenybe burkolózva állt a hatalmas, a fél falat elfoglaló ablaknál; várta, mikor hívják az orvoshoz, s az utcát nézte. A Hiusz legénysége tegnap este érkezett a városba.

A repülőgépen Bikov aludt egy keveset, de nem aludta ki magát, így még a repülőtérről a városba vezető úton is szendergett a gépkocsiban. A tegnapi élményekből emlékezetében csupán az esti nap rózsaszín fényével elöntött utca, a szálló világos, sokemeletes épülete és az emeleti ügyeletes szavai maradtak meg: “Tessék, a szobája, foglalja el…” Hét órakor Dauge felébresztette; közölte, hogy mindnyájuknak orvosi vizsgálatra kell menniük, s a sok alvástól felfekvést lehet kapni.

Az orvosi épülettömb a szállóhoz csatlakozott. Az űrhajósokat itt megkérték, hogy tegyék le összes ruhájukat, vegyenek föl köpenyt, és várjanak.

Az ablakon kipillantva az utca üres volt. A ház mellett, vele szemben egy gyorsjáratú, lapos gépkocsi állt mozdulatlanul, hűtőjén ezüstszarvas csillogott. Két, könnyű kezeslábast viselő férfi haladt végig az utcán, kezükben óriási rajzmappákat vittek. Nagy erejű, féllánctalpas, elektromos vontató kúszott el nehézkesen egy teherkocsival. Tizenkét év körüli fiú lépett ki az előkertbe, az égre pillantott, három ujját szájába dugva füttyentett, átugrott a kerítésen, végigfutott az utcán, neves bajnokok futóstílusát utánozva.

Bikov ellépett az ablaktól. Jermakov és Jurkovszkij már nem voltak a helyiségben, behívták őket az orvosi szobába. A többiek ráérősen vetkőztek, ruháikat elegáns, félig áttetsző ajtajú szekrénykébe akasztották. Alekszej Petrovics gyönyörködve szemlélte Szpicint, A pilótának izmos, szikár teste volt, akár egy hivatásos tornásznak. Széles vállán, vékony, aranyszínű bőre alatt kidudorodtak izmai. Dauge már magára terítette köpenyét, s kaján mosollyal csomóra kötötte Jurkovszkij selyemingének ujját, s közben ezt mondogatta; “Úgy-úgy, most pedig így…” Miután befejezte ezt a hasznos tevékenységet, vidáman elvihogta maját, s Bikovhoz lépett.