Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

— El tudom képzelni — jelentette ki Jurkovszkij. — Bizonyára sokáig gyöngéden tapogatta Miska pocakját, s aprólékosan elmagyarázta, hogy a falánkság sohasem volt az űrhajósok erénye.

Krutyikov némán kiitta a tejet, s már nyúlt a vajas süteménnyel megrakott tál felé. Jermakov azonban halkan hümmögött egyet, s a navigátor sietve visszakapta kezét.

Reggeli után Krajuhin kijelentette, hogy megérkezett Uszmanov, az új jelzőállomások egyik tervezője.

Uszmanovot bízták meg azzal, hogy tanítsa meg a legénységet a “technikai gondolkodás eme csodás vívmányának” az összeszerelésére és használatára.

— Kap rá két hetet — mondta Krajuhjn. — Utána mindenki megkezdi a szakmája szerinti munkát.

Az első foglalkozás a szálló tornatermében zajlott le. Kék ruhás munkások némán behoztak egy vastag, hatszögletű gerendát s néhány tárgyat, melyek alakja, és anyaga a járatlan szemlélőben csak nehezen kelthetett bármilyen asszociációt közhasználatú dolgokkal. Még Bogdan Szpicin és Krutyikov szemében is értetlen kíváncsiság csillogott, s csupán Jermakov szemlélte az ismeretlen készüléket szokásos hideg-közönyös tekintetével.

Belépett Uszmanov, ez a magas, széles pofacsontú férfi, aki munkaruhát viselt, bemutatkozott, s rögtön munkához látott. Az űrhajósok komor arca fokozatosan felderült. Csak úgy zúdultak a kérdések, élénk eszmecsere kezdődött. Nemsokára bekapcsolódott az eszmecserébe Bikov is, aki, mint minden mérnök, általános vonásaiban ismerte a rációlokáció és rádió-irányítás elveit.

Egy olyan berendezésről volt szó, mely alkalmas volt irányított, s igen nagy erejű, meghatározott rezgésszámú ultrarövid hullámú impulzusok keltésére — ezek pedig képesek áttörni a vastag porfelhőkön s a légkör fokozottan ionizált terein. Az impulzusok hosszúsága nem haladja meg a tíz mikromásodpercet. A szerkezet másodpercenként száz impulzust bocsát ki.

Különleges berendezések késztetik az impulzussugárt arra, hogy spirál alakot írjon le, s néhány másodperc alatt befussa az égbolt teljes felső részét a horizonttói a zenitig, majd ismét a horizontig.

Ez a berendezés biztosítja, hogy az űrhajók tájékozódhassanak egy ismeretlen bolygó felett, melynek felszíne vizuálisan megfigyelhetetlen, s ahol a szokásos rádiólokációs eszközök az elektronikus zavarok és a magas ionizáció miatt tehetetlenek. Ezeket a jelzőberendezéseket sziklák csúcsán kell elhelyezni, nem messze a kényelmes leszállóhelyektől s más objektumoktól, amelyeket ajánlatos tájékozódási pontokként megjelölni. Adott esetben az expedíció fő feladatával összefüggésben, az első leszállóhely körül kell őket elhelyezni, az Urán Golkonda határán.

— És az energiaforrásuk? — kérdezte Jurkovszkij.

Uszmanov egy csomagot húzott elő aktatáskájából.

— Szelén-cérium rádióelemek — mondta —, kétszáz sejt egy négyzetcentiméteren. Elláthattuk volna még magukat neutron akkumulátorokkal, de úgy vélem, ez már fölösleges. Túlságosan nehézkesek. A félvezetős rádióelem jóval mozgékonyabb. A Hiusz-ra felraknak ötszáz négyzetmétert ebből a szövetből, s maguk csupán szétterítik és rögzítik az állomások körül… Ha a Golkonda környékén a talaj minden négyzetcentiméterére óránként 50–60 röntgennyi sugárzás jut, az előzetes számítások szerint ennél sokkal többre számíthatunk, akkor az elemek teljesítménye eléri a két-három ezer kilowattot.

Jelzőállomásaink számára ez bőségesen elegendő.

Bikov bizalmatlanul megtapogatta a feszes, elasztikus hártyát, melynek félig áttetsző szövetében zavaros szemek látszottak.

A jelzőállomások felállítása igen egyszerűnek bizonyult.

— Semmi szükség, hogy szétszedjék a szerkezet legfontosabb aggregátjait — mondta Uszmanov. — Ez nem is kívánatos, Anatolij Boriszovics. (Jermakov biccentett.) Amint látja, gyárilag lepecsételték őket. Működésükért laboratóriumunk felel. A többi viszont egyszerű. Elvtársak, jöjjenek közelebb és segítsenek… Igen, így, köszönöm.

Minden egységet gyűrűként egy hatélű rúdra fűztek, mint a gyerekek piramisjátékát. Az egyes részek néhány retesszel s a hornyokban csúszó csapokkal kapcsolódtak egymáshoz. Bikov magában megjegyezte, hogy az egész szerkezetben nem volt egyetlen csavar sem, legalábbis kívülről nem látszott.

— Most a hüvelybe helyezzék bele a rádióelem vezetékét.

A jelzőállomás ebben az állapotában felügyelet nélkül évtizedekig képes működni.

— Remek jelzöállomás, egyszerű — mondta Krutyikov, s közben az állomás hálósan kidagadó, óriási, szitakötő szemére emlékeztető csúcsát simogatta. — Hány kiló?

— Mindössze száznyolcvan.

— Nem rossz — erősítette meg Jurkovszkij. — Egy szó mint száz, a legbonyolultabb az állomás felállítása.

A felállításra három módszert jelöltek ki. Szilárd, sziklás felszínen igénybe vehették a rúd alján levő óriási tapadókorongot. Kevésbé szilárd kőzetben lyukat kellett fúrniuk, amibe beleengedték a rudat. Majd a furatot kitöltötték plasztikus anyaggal. S végül, ha a talaj futóhomok, magas rezgésszámú áram segítségével hatlábú monolitoszlopot égetnek bele, mely tíz méter mélyre hatol. S a rudat ebbe az oszlopba olvasztják be.

A jelzőállomások szerelését és felállítását még aznap a városon túl próbálták ki. Bikov lelkesülten nézte, ahogy a Jurkovszkij avatott keze a vibrofúróval pillanatok alatt mély lyukat vésett egy moha fedte gránitsziklába. Uszmanov kijelentette, hogy a furat remek — egyenes és ideálisan függőleges. Beleállították a rudat, s egy manométeres ballonból undorító szagú folyadékkal öntötték ki. A folyadék egy szempillantás alatt megkeményedett.

— Na, lássuk! — javasolta Uszmanov.

Bikov és Szpicin egymásra pillantottak, majd megragadták a rudat.

Csatlakozott hozzájuk Dauge, majd Krutyikov is, de a rudat sem kirántaniuk, sem meghajítaniuk nem sikerült.

— Hát tessék! — jelentette ki büszkén Uszmanov. — Most pedig lássunk a szereléshez.

A Nap ismét ott lebegett a startállványok felett, amikor a Hiusz legénysége visszatért a szállóba.

— A legközelebbi napokban — jelentette be Jermakov — a legénység minden tagja ugyanolyan mesterien el kell, hogy sajátítsa a vibrofúró használatát, mint geológusaink, s bekötött szemmel is szét kell szedniük s össze kell rakniuk a jelzőállomást. Ehhez tüstént hozzá is fogunk.

Bikov. miután megebédelt, félrevonult szobájába, s nekilátott, hogy levelet írjon Ashabadba. Sűrű sorokkal teleirt hét oldalt, majd reménytelenül mélyet sóhajtott, és eldőlt a díványon.

A levél hosszúra és kínosan szentimentálisra sikerült. Pokolian szeretett volna rágyújtani. Bikov hasra fordult, s egy ceruzát dugott a szájába. Előszűr is, lefeküdhet és aludhat reggelig. Másodsorban, bemászhat a fürdőkádba… Az ördögbe Is, micsoda savanyú ötletek — lefeküdni, aludni, ledőlni… Határozottan felpattant, s elrohant a könyvtárba.

A hetes számú űrrepülőtér szállója megkezdte szokásos esti életét. Ajtók csapódtak. A hosszú folyosókon elegánsan öltözött emberek siettek. Lentről élénk zene hangjai szűrődtek fel. Mind a négy liftnél tömeg tolongott, s Bikov úgy döntött, hogy a lépcsőn megy fel az olvasóteremig.

Vele szemben fiatalok vidám áradata zúdult lefelé.

Bizonyára mind a klubba siettek.

A csöndes olvasóteremben Alekszej Petrovics kivett három könyvet a Vénuszról, egyet a fotonmeghajtás elméletéről, s átlapozta az Űrhajós legutolsó számát. Itt rátalált Krutyikov cikkére a bolygóközi űrhajók automatikus irányításáról, megpróbálta végigolvasni, de zavarodottan tapasztalta, hogy képtelen megérteni, túl sok benne a matematika.