Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

Az ügy most új fordulatot vett. Itt már a szambó sem segített. Alekszej néhány megsemmisítő nyaklevest kapott, oldalvást a nedves földre zuhant, s számára szokatlan gyorsasággal, a lábánál fogva, elvonszolták valahová, mint egy zsákot. Nagyon nehéz ellenállást tanúsítani, ha keményen fogják az ember lábát. Bikov tisztában volt ezzel, és nem ellenkezelt, várta, hogy mi lesz tovább. A kísérteties alakok megálltak, de a lábát nem engedték el.

Bikov az első összecsapásnál véresre zúzódott öklére támaszkodva megpróbált felállni. Lábdobogás hallatszott, s megjelent a harmadik kísértet. Bikov ekkor érezte, hogy lába kiszabadult. Nyomban megfordult, s az ütéstől még zúgó fejjel nagy nehezen felült.

Amikor körülnézett, rájött, hogy a Fiú háta mögött van. A kísértetalakok mellette álltak, s sietősen matattak a fejükön. Végül a csillogó gömbök lepattantak, s a meglepett Bikov ismerős arcokat pillantott meg — az izgatott Daugét, a komor Krajuhint és a dühtől sápadt Jurkovszkijt. Jurkovszkij kezét orrához emelte, belefújt, s Bikov felé mutatta összevérződött tenyerét.

— Idétlen alak! — jelentette ki csengő hangon. — Fajankó!

Fejet visel a nyakán, vagy káposztatorzsát?

— Nyugodjon meg. Vlagyimir Szergejevics… — mondta Krajuhin. — Látja, hogy a szerencsétlen a váratlan esettől egészen eszét vesztette.

— Maguk azok? — Alekszej csak ennyit tudott kinyögni.

— Nem, nem mi vagyunk, hanem a rózsakeresztesek lovagjai! A nőbizottság képviselői!..

— Nyughasson már, Jurkovszkij!.. Bikov elvtárs, gyorsan vezesse el innen a jármüvét… Dauge, csukja be a nyílást és az ajtót, s mondja meg nekik, hogy elmegyünk.

— Igenis! — Dauge isméi fejébe húzta a sisakot, s kilépett a Fiú mögül.

Bikov bemászott a terepjáróba, Krajuhin és Jurkovszkij, akik még mindig káromkodtak, követték.

— Hajtson vissza a kerítésen túlra és ott álljon meg! — utasította Krajuhin Bikovot, A Fiú hátrálva elindult.

— Elég! Állj! Most pedig megvárjuk Daugét.

Bikov Jurkovszkijra sandított, aki óvatosan tapogatta dagadt orrát.

— Fáj? — érdeklődött együttérzően Krajuhin.

Jurkovszkij csak dühödten vicsorgott. A karosszéria lemezén bakancsok kopogtak, s a nyíláson beugrott Dauge.

— Teljesítettem, Nyikolaj Zaharovics — jelentette.

— Indulás.

Bikov megnyomta a billentyűket. Majd rövid töprengés után felkattintotta a kapcsolókat, beindította a motort, s távozott a pulttól. A Fiú könnyedén elindult.

— Hová mész? — kérdezte rémült meglepetéssel Dauge. — Akkor ki fog vezetni?

— A robotvezető — felelte bűntudatosan Bikov. — Nem ismerem a visszafelé vezető utat. Ugyan, ne nyugtalankodjanak! Hiszen a Fiú el van látva elektronikus berendezéssel, a girokompasz segítségével visszatalál.

Egy ideig némán utaztak. A gép pontosan, csak éppen fordított rendben végigcsinálta mindazokat a műveleteket, amiket Bikov félórával előtte tett.

— Magánál van a dózismérő? — kérdezte Krajuhin Daugétól.

— Van, Nyikolaj Zaharovics. De nincs rá szükség. Elfelejtettem mondani, hogy amikor Bikov a cellához lépett, azt már lezárták. Úgyhogy minden szerencsésen végződött.

Krajuhin megkönnyebbülten sóhajtott.

— Majdnem nagy kellemetlenségbe keveredett, Bikov elvtárs — mondta, s letörölte a verítéket kopasz homlokáról. — Tudja, hol kaptuk magát el?

— Fogalmam sincs… — Bikov rendkívül boldogtalannak érezte magát.

— A drótkerítés mögött, a föld alatt nagy teljesítményű, tritiumot előállító reaktor van. Ez termeli az üzemanyagot a Hiuszunk számára. A betontorony, ahová oly gondatlanul benézett, nem más, mint az urántisztítás közben keletkezett radioaktív hulladék temetőhelye. S éppen ma egy készlet uránrudat vettünk ki beolvasztáshoz. Ha oda bedugja az orrát…

— Ez pedig még egy sündisznónak is világos! — jegyezte meg nagy meggyőzőerővel Jurkovszkij. — Ha egy helyet szögesdróttal kerítenek körül, ez azt jelenti, hogy oda tilos a bemenet. De nem, ő csak bemászik a kerítésen át a lánctalpain! Képtelen közömbösen szemlélni a korlátokat, s oroszlánként veti rájuk magát.

Ez nagyon erős volt, de Bikov csupán összetörten sóhajtozott.

— Jurkovszkij észrevette magát, amikor a cellához közeledett, s odaugrott, hogy elcipelje, de egy kissé elkésett. Az igazat megvallva, mi már azt hittük, hogy baleset lesz.

— Fejvesztve rohantunk — mondta Dauge. — Úgy éreztem, hogy majd kiugrik a szívem a helyéről…

Bikov Jurkovszkij felé fordult, és akadozva ezt dünnyögte:

— Nagyon sajnálom, valóban… nem akartam… — s kétségbeesetten legyintett. — Az ördög tudja, hogyan történt! Tudják, borzasztóan megrémültem maguktól…

Jurkovszkij ajka megvető mosolyra húzódott. Dauge kuncogott.

— Szó, ami szó, remekül elkapta! Istenem, micsoda összecsapás volt!

— Hát, jól verekszik — nevette el magát Krajuhin —, a továbbiakban azonban legyen óvatos. A mi szakmánkban semmihez ne nyúljon puszta kézzel, s főképp kérdezés nélkül. Erről jut eszembe. Dauge még ma este választ magának egy védőruhát, s megtanítja a használatára.

— Istenemre, micsoda bunyó volt! — ismételte lelkesen Dauge.

Bikov gyorsan átült a helyére, s kikapcsolta az automafikát. A könnyű ködben elöl kirajzolódtak a lapos tetejű garázs körvonalai.

— S még valami — folytatta Krajuhin. — Igazából próbára kell majd tenni magát és a Fiút. Készen áll rá?

— Itt nem lehet igazából próbára tenni — dünnyögte Bikov —, tundra, mindenütt sík vidék, akár az asztal lapja…

— Semmi vész, én majd találok magának egy remek helyet, barátocskám! — Krajuhin aranyfogai megcsillantak a félhomályban.

Miután elkísérte Krajuhint és a geológusokat — a városból küldtek értük kocsit —, Bikov gondterhelten megvakarta a tarkóját, s visszatért a garázsba. A Fiú a kaputól két lépésre állt, esőpatakok csillogtak sima oldalán.

— Próbára tesznek! — jegyezte meg hangosan Bikov. — Nos, ha próba, akkor hát legyen.

Zsebéből elővette a gyűrött, olajtól átitatott kezelési utasítást, végiglapozta, sóhajtott s bemászott a nyíláson.

Mint mindenki, Alekszej Petrovics Bikov sem szerette a vizsgákat, bármilyen formában került sor rájuk. Nagy igazságtalanságnak érezte, ha egy jelentéktelen, senkit sem izgató apróság, amellyel sohasem törődsz, miután a gyakorlati munkában semmi hasznát sem látod, egy sorba kerül a legfontosabb és legszükségesebb tudnivalókkal. Ő maga foglalkozást tartva egészen más módszert alkalmazott. “Legyen akár hétaraszos is a koponyájuk — mondogatta —, akkor sem tudják megjegyezni mindazt, amit a töméntelen könyvben és a táblázatokban kinyomtattak.

Mert egyaránt megtalálhatók bennük a legfontosabb, az egyszerűen fontos s végül a szükségtelen dolgok — az, ami elöregedett, alighogy megszületett, vagy napjainkra veszítette el jelentőségét. S én, magától értetődik, nem fogom megkövetelni önöktől mindannak az ismeretét, ami a könyvekben, táblázatokban található. De barátaim, ha valaki nem fogja tudni mindazt, amit kutya kötelessége lenne tudni, az kérem, ne sértődjék meg rám azért, amit kap.”

Bikov, akit a közlekedési szerkezetek legjobb szakemberének tartottak, tekintélyével megvédte ezt a módszert még a legpedánsabb főnökök támadásaitól is. De ez még a Góbiban volt, hogyan lesz itt? Ezúttal neki kell vizsgát tennie. Igaz, Krajuhin nem tűnik könyvkukacnak és formalistának, de ki tudja megmondani, mit fürkész nagy fekete szemüvege mögé rejtőző apró szeme? S Bikov újra és újra végiglapozta az agyonolvasott kezelési utasítást, különösképp azt a részét, amely a különböző üzemzavarokat és javításukat érintette menetviszonyok közepette. Majd levette zekéjét, kezeslábast húzott, s bemászott a hajtómű-házba.