Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

A szállóba későn ért vissza, fáradt, de elégedett volt s majdnem nyugodt. Az ebédlőben már senki nem volt.

Megvacsorázott (alaposan, sietség nélkül!). majd elindult, hogy megkeresse Daugét. Az első emeleten, a folyosón, amerre a szobák ajtajai nyíltak, ahol az űrhajósok laktak — megállt. Az egyik ajtó félig nyitva volt, s Jurkovszkij csengő hangja hallatszott, éppen egy Bagrickij-verset szavalt:

Bikov benézett a szobába. Jurkovszkij pizsamában és házipapucsban félig hevert a díványon, kezét feje alá helyezte, s arcát az ablak felé fordította. Krutyikov összegörnyedve ült mellette, s egy rövid szárú, üres pipát szopogatott. Bogdan Szpicin az asztal mellett himbálódzott egy széken, s mosolygott valamin, amit egyedül csak ő tudott. Sem Dauge, sem Krajuhin. sem Jermakov nem volt a szobában.

Nagyszerű sorok voltak. Ráadásul a “páva” kitűnően szavalt. Volt valami nyugtalanító és vonzó mély, visszafogott erőről és izgalomról árulkodó hangjában, s Bikov önkéntelenül arra gondolt, hogy lám, ez a félelmet nem ismerő szép férfi bizonyára nagyon hasonlít az általa szavalt vers szerzőjére. Ugyanolyan nyugtalan és szenvedélyes, mint a költő, s ugyanúgy kész habozás nélkül feláldozni életét nagy és rendkívüli ügyekért. Bizonyára erre gondolt Krutyikov is. Hirtelen kihúzta szájából a pipáját, s figyelmesen Jurkovszkijra pillantott, mintha valamiről meg akart volna győződni. Csupán Szpicin himbálódzott tovább csöndesen, s mosolygott félig lehunyt szemmel.

Jurkovszkij elhallgatott. Bikov ellépett az ajtóból, s továbbment. Dauge szobája üres volt. Az ágyon ott feküdt a speciális védőöltözék, amit Johanícs bizonyára barátja számára hozott. Az esti égbolt vöröses visszfénye szétolvadt a sisak fényes gömbfelületén. Bikov már el akart menni, azonban egy fénykép vonta magára az asztalon a tekintetét. A fénykép ismerős volt, szomorú arcú szép asszony, nyakig zárt, kék ruhában.

“Masa Jurkovszkaja — jutott Bikov eszébe. Felsóhajtott. — Szegény Johanics! Lám, mit tett veled a szerelem. Te, aki pedig mindig vidám és jószívű vagy, és még a legkeservesebb percekben is tudsz tréfálkozni és nevetni…

még most, néhány perccel az ismeretlenbe vezető start előtt sem tudod elfelejteni őt.”

— Éppen hogy most, ez a legutálatosabb benne! — dörrent hirtelen a másik szobában Jurkovszkij hangja. — Ilyen levelet küldeni, éppen most…

Ne is nyugtatgass engem, irgalmas testvérem, szegény barátom!

— Micsoda arcátlan perszóna!

— Ne merészelj! — Bikov először nem jött rá, kié ez az éles kiáltás. — Ne merészelj így beszélni róla! Végül is ez egyáltalán nem tartozik rád!

— Rám is tartozik! S nem azért, mert a nővérem. Ez mindnyájunk ügye, Krajuhiné s minden társunké, beleértve a te vörös képű sivatagi barátodat. Ott, ahová megyünk, egymástól függ az életünk. Abszolút biztosnak kell hogy legyünk egymásban, én viszont most arra gondolok: ilyen állapotban lesz-e benned elég szívósság, életakarat? Nem hagysz-e bennünket majd cserben, Grigorij Dauge?

— Ne vedd szívedre, Vologya!

— Még hogy ne vegyem… Hát még nem ismerted ki őt, bájos húgocskámat? Hiszen nem ember, csak egy kakukk!

Igenis, kakukk! Számítsd le a bájos pofikáját, mi marad belőle? Talán nincs más nő a világon? Hűségesek, szeretők, okosak… Minek ragaszkodsz hozzá?

Bikov lábujjhegyen visszament szobájába, s szorosan becsukta az ajtót.

Dauge aligha fog ma a védőöltözékkel foglalkozni, különben neki sem volt hozzá túl sok kedve. Sok mindent végig kellett gondolnia. Levetkőzött, lefeküdt, szemét lehunyta.

Az lesz a legjobb talán, ha próbál elaludni. Felállt, hogy leengedje a függönyt, de ebben a pillanatban belépett Dauge, Olyan volt, mint mindig, kissé zilált, nyakkendője félrecsúszott. Bikov felült és rámeredt.

— Már lefeküdtél? — kérdezte Dauge. — Hát a védőöltözet?

Miért nézel így rám, Alekszej? Valami talán nincs rendben?

Kezét arcához emelte, majd a mellére pillantott.

— Ugyan, semmi… Én csak úgy… — préselte ki Bikov magából nagy nehezen a szavakat. — Azt gondoltam, hogy most már késő van…

— Soha nincs késő… Öltözz, megyünk. Ma meg kell ismerned a védőöltözetet, különben attól félek, hogy holnap nem lesz már rá időnk. Hol maradtál ilyen sokáig?

— A Fiúval vesződtem. Félek. Johanics… El fogok bukni a vizsgán.

— Miféle vizsgán?

— Hogyhogy mifélén? Amiről Krajuhin tegnap beszélt.

Emlékszel, amikor tegnap hazafelé tartottunk…

— Á-á! Na, én azt hiszem, nem vallasz te szégyent, Alekszej. Remek vezető vagy, tudom.

— “Vezető”… Ahogy majd az úton jönnek a nehezebb feladatok…

Dauge csodálkozva pillantott rá.

— Ugyan, miért jönnének majd nehezebbek? Ne félj, Alekszej, kijut neked már holnap is úgy, hogy utána nyugodtan csavarni lehet majd belőled az izzadságot.

— Itt? Nem értem.

— Pedig nagyon egyszerű. Kísérleti útvonal lesz. Holnap teszel egy utat erősen tagolt terepen, mesterséges akadályokkal, ahogy a sportemberek mondanák.

— Egyedül?

— Valaki lesz veled, gondolom… Kész vagy? Menjünk. Dauge szobájában Bikov észrevette, hogy a fénykép már nincs az asztalon.

Johanics levette az öltözéket az ágyról, s a padlóra fektette.

— Ülj le, Alekszej, és hallgasd, mit mondok. Ezt a lebernyeget VÖK-6-nak nevezik, azaz Krajuhin-féle védőöltözéknek, 6-os modell. Rendkívül tartós és hajlékony anyagból készült, melynek hosszú és bonyolult a kémiai elnevezése.

Egyébként a műszaki zsargon “sziliket”-re egyszerűsítette le. Ez valamilyen szerves polimer szilíciumvegyület, melynek mesébe illően hosszú, fonálszerű molekulái vannak. Szakítószilárdsága hihetetlenül nagy. Azonkívül maximálisan tűzálló, s magától értetődik, hogy gáz- és vízálló is.

— Világos — mondta Bikov. A padlón guggolt, és érdeklődve gyűrögette és simítgatta tenyerében az öltözék rugalmas ujját.

— Ezt az öltözéket magától értetődően nem varrják vagy préselik. Készre öntik, olyannak, mint amilyen most, előre meghatározott nyílásokkal és zsebekkel a műszereknek, az élelmiszereknek és az egyebeknek.

A szilikátréteg kettős, mi több, az egyik réteg molekulasorának iránya merőleges a másikéra. Világos?

— Világos. A nagyobb szilárdság és szigetelés céljából.

— Pontosan így van. Térjünk át a sisakra. Látod, a tarkóhoz van rögzítve, de könnyen hátra lehet vetni. Tessék, így!

Bikov bepillantott a sisak belsejébe. Úgy ám! Kívülről a sisak csillogott, mintha nikkelből készült volna, belülről viszont teljesen átlátszó volt.

— Mi az ördög?

— Szpektrolit. különleges műanyagfajta — mondta Dauge.

— Jól kitalálták, mi? Teljesen szabadon nézhetsz körbe vele.