Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

— Dauge leült mellé a padtóra, s ujjával megkopogtatta a sisakot. — Persze erre a célra, márminthogy belülről kiláss, másfajta átlátszó anyagok is megfeleltek volna, azonban a szpektrolitnak van még néhány felbecsülhetetlenül előnyös tulajdonsága. Először is, egy bizonyos módon polarizálja a fényt, ezért sötétben vagy félhomályban nyugodtan bármilyen erős fényforrásba belenézhetsz rajta keresztül, s mégis mindent látsz. A fény nem vakít. Azután a szpektrolit csak a spektrum látható sugarait engedi át. A hősugarakat, a röntgen- és a gamma-sugarakat vagy elnyeli, vagy teljességgel visszaveri. Harmadszor… mindegy, azt hiszem világos, hogy nagy dolgot vitt végbe Krajuhin.

— Ez pedig mi? Aha… membrán.

— Ez a járom a fülhallgatókkal. Rendkívül érzékeny membrán a rádióvétel számára, a járom pedig amortizátorként szolgál… arra az esetre, ha valahonnan fejjel lefelé lezuhansz. Ugyanitt a mikrofon az adóval s a félvezetős energiaforrással.

— Világos.

— Az egész öltözék hangszigetelt. S hogy a kintről jövő hangokat hallhasd, van itt egy készülék. A környező légkör sűrűségének megfelelően szabályozni lehet. Most a mi megszokott földi légnyomásunkra van beállítva.

— Értem.

— Nagyszerű! Az elméleti részt, azt hiszem, befejeztük.

Most vedd csak fel, Alekszej… Várj csak, nem így. Lábbal lépj bele a nyakrészén át, most pedig erősítsd oda a sisakot.

Arra kérte Bikovot, hogy néhányszor húzza le és vegye fel a védőöltözetet, erősítse fel és vegye le a sisakot, s a lehető legkülönbözőbb tornagyakorlatokat végezze az öltözékben. Végül, amikor Bikovnak már körök jelentek meg a szeme előtt, s készen állt arra, hogy szívhez szóló szavakra fakadjon, Dauge megsajnálta.

— Jó, elég volt. Vetkőzz le! Egy valamire még figyelj, Alekszej. Itt az övén a kakaós, erőleveses és üdítőitalos termoszok fészke. Vezetékek nyúlnak tőlük a sisakba. A légzőkészülék és a szén-dioxidot elnyelő berendezés a hátrészre van erősítve. Itt vannak. S ne feledd, itt a hőszabályozó: ha hideg lesz, be lehet kapcsolni a fűtést. Itt van a sugárzásmérő. Ja, még valami… Az öltözék fel van szerelve egy nagyszerű berendezéssel: oxigénszűrővel. A legmérgezőbb légkörben is ha van legalább öt százalék oxigén, a szűrő átengedi azt a sisakba. Semmilyen más gáz nem jut át a szűrőn…

Bikov kikászálódott az öltözékből, s még egyszer figyelmesen végigvizsgálta.

— És a sugárzás? Megvéd a sugárzástól?

— Magától értetődik. Ebből a szempontból a sziliket pótolhatatlan.

— Miként a fotonrakéta “abszolút tükre”?

Letörölte homlokáról a verítéket, s Dauge mellé ült.

Barátja így szólt: — Az abszolút tükör kemény és törékeny. Ruhaanyagnak nem alkalmas. A sziliket kellőképp megbízható. Például ma reggel mi, Krajuhin, Vologya és én, egy órát üldögéltünk benne a “temetőben”.

— Ne mondd!

— Komolyan. A hőmérséklet közel kétszáz fok volt, alfa-, gamma-sugárzás és még ilyesmi. S ennek ellenére remekül kibírta. Természetesen egy kicsit meleg volt benne…

Bikov csodálkozva csapkodta térdét. Kopogtak. Krajuhin lépett be.

Bikov karosszéket tolt feléje.

— Nem, nem ülök le — mondta Krajuhin. — Ideje, úgymond, lefeküdniük. Mi a helyzet a védőöltözettel, Bikov elvtárs?

Elsajátította?

— Azt hiszem…

— Tökéletesen elsajátította — erősítette meg gyorsan Dauge.

— Természetesen még egy kicsit gyakoroltatni kellene magát benne, de nincs idő rá. Erre sincs idő…

Krajuhin már nyúlt az ajtó kilincse után, de elengedte.

— A legfontosabbat elfelejtettem. Bikov elvtárs, holnap induljon a garázshoz, és térjen vissza ide a Fiúval.

— Értettem — felelte rekedten Bikov.

— Kimegyünk az űrrepülőtérre. Mutassa meg nekünk, mire képes ez a gép!

— Értettem.

— Jó éjszakát…

Krajuhin távozott. Bikov sóhajtott, és szintén búcsúzkodni kezdett. Az ajtóban kissé tovább tartotta a tenyerében Johanics kezét, s halkan ezt mondta: — Én csak… hallottam, hogy levelet kaptál. Rossz levelet.

Dauge hallgatott.

— Én csak azért mondom, mert… különben, ha szükséged lesz rám…

— Jól van… — Johanics komoran elnevette magát, s a kijárat felé lökte barátját. — Tessék, rám szálltak… az együttérző szívek, hogy az ördög vinné őket…

— Ne haragudj…

— Ugyan, dehogy, semmiség. Menj!

— Jó éjszakát!

— Még mindig szundikál, kedves barátom? — énekelte reggel Dauge, miközben lehúzta a takarót Bikovról. — Ideje, szépfiú, hogy felébredj!

— Hagyj! — mordult rá Bikov, és a fal felé fordult, édesen cuppogott, s térdét állához emelte.

— Estidő, emlékszel? Dühöng a hóvihar… most pedig már hét óra, s lent vár a kocsi.

— Nem… Mi? Hű, az ördögbe!

Dauge alig tudott félreugrani előle. Bikov a székhez pattant, s megragadta a ruháját.

— Várj csak, Alekszej, és a reggeli torna?

— Jó vicc! Milyen az idő?

Dauge felemelte a függönyt. — Csodálatos! Sehol egy felhő. Szerencséd van. Alekszej. De majd kapsz Jermakovtól.

— Miért? — érdeklődött Bikov ingét gombolva.

— Azért, hogy reggeli torna nélkül mész el.

— Nem baj, majd lenyelem. Na, én rohanok.

— A reggeli?

— Majd, majd…

— Legalább igyál egy kis tejet kenyérrel, te csudabogár! Különben Jermakov leállítja a próbautat.

— Na, még az kéne…

Az étkezőben Bikov kapkodva leöntött egy bögre tejet, a zsebébe dugott néhány fekete kétszersültet, s a kijárathoz rohant.

— Szerencsés utat! — Dauge a teraszról, kezét zsebébe dugva nézte a távolodó kocsit, ásított egyet, s visszatért a szállóba.

Bikov legnagyobb csodálkozására a Fiú megjelenése az utcákon, nem váltott ki különösebb érdeklődést a város lakóiból. A járókelők meglehetősen közömbösen nézegették a terepjárót, néhányan megálltak, hogy figyelmesebben szemügyre vegyék — de ez volt minden. Látszott, hogy a műszaki újdonságok itt nem lepnek meg senkit. Bikov a szálló előtt megállította a Fiút, s elindult, hogy jelentsen Krajuhinnak. A folyosón összetalálkozott Jermakovval.

— Megjött? Derék… — A parancsnok szürke, fürkésző szeme tetőtől talpig gondosan végigmérte a mérnököt. — Nem helyes, hogy megszegte a napirendet.

— Én…

— Megértem, hogy jó szándékkal. Azonban másfél-két óra múlva igen nagy feszültséget kell elviselnie, s ez a mai kilengés sokba kerülhet.

Nemcsak magának.

Elhallgatott, majd hozzátette: — Ha nem lenne olyan rendkívül erős a szervezete, most ragaszkodnék hozzá, hogy halasszák el a próbautat!

— Többé nem ismétlődik meg — dörmögte Bikov.

— Remélem. Az űrhajós munkarendjét az ország legjobb orvosai állítják össze, s bármilyen tapasztalt ember tucatjával hozhatna fel arra példákat, milyen szomorú eredményekre vezet a felkészülési rend legkisebb megváltoztatása. Ha pilóta lenne, ez a mai nap lett volna az utolsó napja az expedícióban. Szerencséjére maga nem pilóta, Vegyen be egy tabletta tanint. Most pedig menjünk, várnak bennünket.

Fent, Krajuhin dolgozószobájában összegyűlt a Hiusz teljes legénysége. S volt itt még Bikov számára két ismeretlen ember — a városi tanács elnöke s a városi pártbizottság titkára. Abból, hogy milyen tisztelettel viselkedtek Krajuhinnal látszott, hogy a városban óriási a BKÁB elnökhelyettesének a tekintélye.