Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

— Ez a tundra — sóhajtott a sofőr.

A kapu szélességű ajtó kitárult. Összekent kezét Krajuhin felé nyújtva, egy kezeslábast viselő, vidám férfi lépett hozzájuk.

— Tessék, elhoztam — dörmögte Krajuhin.

A kezeslábast viselő férfi Bikovra pillantott.

— Látom, látom! Nos, akkor menjünk.

Az épületben sötét volt. Krajuhin megbotlott valamiben, s fogai között szitkozódott. A gépész bűntudatosan köhintett.

— Nem volt még időnk bevezetni a villanyt, Krajuhin elvtárs. Holnapra azonban már minden rendben lesz.

— Holnap? És most itt majd a sötétben fogunk matatni, igaz?

Bikov szeme fokozatosan hozzászokott a félhomályhoz, s a fényt tompán visszaverő, széles, szürke tárgyra lett figyelmes maga előtt. Már látni lehetett a bordás lánctalpakat, a vezetőnyílást. a fényszórók kerek és vak szemét.

— Mi ez? — kérdezte.

— Ez a Fiú — felelte Krajuhin. — A mi lánctalpas terepjárónk. Kissé eltér az ilyenfajta gépektől, de majd gyorsan kiismeri. Fogjon nyomban hozzá… Maga meg mit áll Itt? — A gépészhez fordult. — Félórán belül legyen világosság!

— Értettem! — felelte megkönnyebbülten a gépész, s elrohant.

— Vegye magához a műszaki leírást és a kézikönyveket! — kiáltott utána Krajuhin. — Nos, ez minden. Maradjon itt s dolgozzon. Ebédidőre eljönnek magáért. — Elbúcsúzott, s a kijárat felé indult.

Amikor húsz perc múlva a mennyezet alatt éles lámpafény gyúlt, Bikov a lelkesedéstől felkiáltott. Az eddig ismert legtökéletesebb lánctalpas jármű állt előtte.

Hatalmas méretű volt, akkora, mint az az óriás tankbatiszkáf, amelyet néhány éve látott az Össz-szövetségi Ipari Kiállításon, ugyanakkor hihetetlen könnyűnek, formásnak, sőt még talán elegánsnak is tűnt.

Törzse hosszú, lekerekített, enyhén lapított volt, keskeny fara kissé felemelkedett, s alig lehetett észrevenni a gépen a nyílások és periszkópok kidudorodásait. S sehol egyetlen hegesztési varrat! A tervezői tehetség a Fiúban szerencsésen ötvözte egybe a nehéz szállítójárművek hatalmas erejét és a szupergyors, alommeghajtású terepjárók nemes vonalait.

— Ez igen! — dörmögte Bikov. s miközben körbejárta a terepjárót, leguggolt. — Ez mi? Egyensúlyozó rendszer… Remek! S a támasztókarokat be lehet húzni? Okos!

A gép hátuljánál megállt, és tenyerét a sima borítólemezre tette. A gép oldala meleg volt.

— Fel van töltve — nevette el magát jóindulatúan a gépész, aki Bikovot a garázs küszöbéről figyelte. — Akár most beleülhet s útnak indulhat.

Bikov összeráncolta homlokát.

— Korai még… elindulni — mondta. — Elhozta a kezelési leírást?

— Igen, tessék.

— Köszönöm.

Bikov hirtelen könnyedén bebújt az elülső vezető-nyíláson. A tető szárnyai összecsukódtak a feje felett.

— Hé, elvtárs! — kiáltotta a gépész. — Szükség lesz rám? Kopogtatott a nyíláson, de választ nem kapott. Vállat vont, és elment.

Ahogy a kézikönyvben állt, a Fiú kiváló terepjáró képességű tankjármű, mely kemény, mocsaras és homokos, valamint erősen tagolt terepen, légnemű, illette vízi közegben való közlekedésre készült, húsz atmoszféra nyomási és ezerfokos hőmérsékletet bír ki, s nyolcfős személyzet és tizenöt tonna áru szállítására alkalmas.

Turbináinak össz teljesítőképessége kétezer lóerő és kompakt uránium-plutónium breaderről táplálkoznak.

Voltak rajta infravörös fényszórók, ultrahangpuska, egy pár kihúzható mechanikus kézi manipulátor (majdnem olyanok, mint amilyennel az atomjárművek vezetői a reaktorok újratöltését végzik gépeiken a töltőbázisokon), kívül és belül fel volt szerelve sugárzásmérővel és radiométerrel s tucatnyi egyéb berendezéssel és műszerrel, melyek rendeltetését Bikov egyelőre csak homályosan tudta maga elé képzelni. A legénység, a rakomány, a gépek és a műszerek megbízható, a titánnál is szilárdabb, hő- és sugárzásálló műanyag páncélzat alatt rejtőzhetnek el.

A Fiú kormányzása alig tért el a Bikov által ismert rendszerekétől. Ismerősnek bizonyult a futómű is, de Alekszej lelkiismerete megnyugtatására elhatározta, hogy a legelsőtől a legutolsó csavarig szétszedi és összerakja a gépet. Az ebédhez és a vacsorához fáradtan, zsíros grafitkenőccsel összepiszkolva érkezett, mohón evett, rövid mondatokat váltott társaival, s sietve visszatért a garázsba, vagy lefeküdt aludni. Reggeli és ebéd után kocsi várta a bejáratnál. A személyre szabott torna- és higiéniai gyakorlatokat azonban semmiben sem sértette meg. Jermakov erre gondosan ügyelt.

A negyedik nap vezette ki Bikov először a Fiút a terepre.

A hatalmas gép váratlanul könnyedén s szinte, zajtalanul gördült ki a kapun. Bikov meglepődött azon, milyen engedelmesen válaszolt irányítópulton fekvő ujjai legkisebb rezdülésére is. Az ügyeletes mosolyogva integetett neki.

Bikov válaszul bólintott, bezárta maga előtt a vezetőnyílást, s gyorsított. A Fiú szinte repült a nedves tundrán, puhán himbálódzott, és enyhén megdőlt a dombokon. A közeli bozótból rémült kiáltozással madarak csaptak fel, s szürke gombócként villant meg egy nyúl. Az utat sűrű köd borította, be kellett kapcsolni az infravörös fényszórókat. A képernyőn hatalmas sziklák, magányos, furcsán torz fák halovány körvonalai rajzolódtak ki. Bikov hol a legnagyobb sebességre kapcsolt, hol hirtelen fékezett, éles fordulókat tett, egy helyben forgolódott a géppel, ilyenkor a lánctalpak alól patakokban csapódott ki s tapadt a periszkóp lencséjére a rozsdaszín iszap. Az automatikus tisztítókefék nyomban lesöpörték a sarat.

Váratlanul, miközben a Fiú teljes sebességgel száguldott, szögesdrót kerítés villant fel előtte. Bikov hirtelen jobbra fordította a kormányt, s fékezett, de már késő volt.

Csattanás és csikorgás hallatszott, valami roppant a lánctalpak alatt, s a jármű megállt. Bikov kiugrott a gépből.

A háta mögött mindkét irányban szögesdrót kerítés húzódott. A süppedő talajban világosan rajzolódott ki a Fiú lánctalpának nyoma — átvezetett a kerítésen. A hatalmas, szakadt résben szögesdrótdarabok és gerendaoszlopok himbálództak.

— Még csak ez hiányzott! — mérgelődött Bikov, s körbepillantott. — Hová a csudába kerültem?!

Figyelmét világos, kerek betonépítmény keltette fel, mely húsz méterre előtte tűnt fel a ködből.

— Hé, emberek! — szólalt meg halkan.

Senki nem válaszolt. Csupán az esőcseppek susogása hallatszott a fűben, s a drótháló csendes, panaszos csengése. Bikov egy percet habozott, majd határozott léptekkel a kerek épülethez indult. Szokatlannak tűnt az épület — sima, magas falában nem vágtak se ablakot, se szellőzőnyílást, csupán közvetlenül a föld szintjén látott egy kicsi, tárva-nyitva ásítozó, szögletes ajtót. Kissé oldalt a fűből kerek betoncső rozsdás tetővel fedett vége kandikált ki. Bikov az ajtóhoz lépett, s bekukucskált. Csak annyit tudott megfigyelni, hogy bent sötét és meleg van. Háta mögött fémes csattanást hallott, Bikov megfordult, s valami rossz álomhoz hasonló jelenetnek lett a szemtanúja: a cső nyílásának fedele kitárult, s a betoncsőből kerek, ezüstös fejű, szem nélküli kísértetalak mászott ki.

Mielőtt Alekszej végiggondolhatta volna, hogy hol látott már ilyen szörnyet, az alak lehajolt s ráugrott. Mintegy három méter volt közöttük a távolság, de a kísérteties lény egyetlen ugrással leküzdötte ezt. Bikov közben magához tért zavarából. Ráadásul a kísértetnek fogalma sem volt róla, mi is az a szambó. Néhány másodpercnyi ádáz küzdelem után Bikov a hátára döntötte őt, s néhány erőteljes pofont kent le neki oda, ahol a normális embernek rendszerint a feje van, majd éppen idejében ugrott talpra, hogy az ugyanebből a lyukból előbújó másik, hasonló szörnnyel összecsapjon.