Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

Mi, geológusok szolidan és méltóságteljesen utolsónak hagytuk el a rakétákat. Mi tudtuk, kik vagyunk. Pavel Nyikolajevics Lin kiadta az utasítást, és terepjáróra ülve észak felé indultunk, a Füsttenger partjaihoz, s egy egész nyájnyi, sokkezű robotot hajtottunk magunk előtt — két- és hatlábúakat, lánctalpmeghajtásúakat. Az aktív anyagokra érzékeny robotok girbe-gurba láncban haladtak előre, menet közben szaglászták a terepet, mintákat válogattak, feljegyzéseket készítettek, számoltak, megjegyezték és időről időre közölték velünk kutatásaik eredményeit. Módszeresen és magabiztosan tevékenykedtek, s már-már azt hittük, hogy nem maradt más hátra, mint hogy bőröndjeinkbe csomagoljuk a kész felfedezéseket. A Füst-tengernél azonban egy kis fennakadás történt.

A robotok ráakadtak az átkozott málnaszín hártyamezőre, mely majdnem ezerhektárnyi területet foglal ott el. A radioaktív sugárzás túl erősnek bizonyult a robotokba táplált programhoz képest, s ezért leforrázva vágtattak vissza a Füst-tengerből, sokáig álldogáltak tanácstalanul, s mozgatták csápjaikat. Menet közben kellett átprogramozni őket, amitől a robotok újból hősiesen rohamra indultak s annyi vörös hártyát gyűjtöttek egybe, hogy már azt sem tudtuk, miképp szabaduljunk meg tőle.

Az asztrobiológusoknak térítés nélkül átadtunk tíz tonnát ebből a vöröses-lilás ocsmányságból. Mellesleg kiderült, hogy sejtésünk igaz: a hártya valóban mikroorganizmusok telepe, melyek életfolyamataikhoz a radioaktív bomlás energiáját használják fel. Megállapították, hogy a vörös hártya kétségkívül vonzódik a föld alatti robbanások fészkeihez. Vannak néhányan, akik mint jelzőberendezést szeretnék felhasználni, mely figyelmeztet a veszélyre! Ha mi akkor ezt tudjuk!

A Golkonda rohama megkezdődött. Bömböltek a hajtóművek, rohangásztak az emberek, fekete porfelhőt kavarva terepjárók vágtattak. Itt-ott már vitatkoztak, valaki azt harsogta az éterbe, hogy úgy látszik, üdülni jött ide, Leontyev főorvos valakibe már belefecskendezett egy jó adag aradlatint, s dühödten faggatózott, mikor indul az első űrrepülő a Földre… Néhány óra múlva a Hiuszok elrepültek, s erősítéssel tértek vissza: nyomukban a bíborszínű felhőkből automata teherrakéták szálltak alá, teletömve anyagokkal, berendezésekkel, élelemmel, könyvekkel, ruházattal. Az emberi kéz percről percre szorosabban fojtogatta a Golkonda fekete torkát.

S a Golkonda megadta magát. Magasba emelte mancsát. Üvölt, forr, bíborszínű felhőkkel s mindenféle pirotechnikai trükkel ijesztget, de ez most már, az újoncokat kivéve, senkit nem ijeszt meg. Még a fekete viharoktól sem félünk többe — meteorológusaink hidrogénbombákkal még csirájukban megsemmisítik őket. Ott, ahol egykor a szeléntakarókat elhelyeztük, most első osztályú űrrepülőtér húzódik.

Havonta száz űrhajót képes fogadni és útjára bocsátani.

Ötven kilométerre délre, a hegylánc nyúlványánál város áll.

Nyolc nagyszerű, szintetikus üveggel borított autósztráda vezet oda. A város központjában áll a mi Fiúnk. Megtalálták, kivájták a kőzetből, s így, a megolvadt kővel együtt műanyag alapra helyezték. Rövid felírást véstek páncéljára: Az elsőknek. Anatolij Jermakov, Bogdan Szpicin, Tahmaszib Mehti és társaik emlékműve ez.

Igen, Aljosa, a Golkonda megadta magát! S nemcsak a Golkonda! Nemsokára az egész Vénusz legyőzve a lábunk előtt hever majd. Tanulmányozzák a Golkonda körüli nehézvizű mocsarak és tavak gyűrűjét. Mind a mai napig nem lehet tudni, honnét kerül beléjük a víz: először azt hitték, hogy ezek a tavak és mocsarak összefüggésben vannak a Golkondával, két hónapja azonban néhány ezer kilométerre a Vénusz túlsó féltekéjén is felfedeztek egy másik nehézvizű tavat. Irgensen leszállt a déli póluson. Új vidékre talált ott — beláthatatlan vörös erdők, zöld tavak, vadállatok, a vad sztratoszféra kupolája alá rejtőzött furcsa világ vadaskertje. Expedíció készül az északi pólusra is. S ha a Vénusz északi-sarki süvege legalább egy picikét hasonlít a déli-sarkira, sok mindent megbocsátok ennek a bolygónak. Itt expedícióink egyre messzebb hatolnak a fekete homokban a Forró-mocsarak gyűrűje felé. Én pedig kénytelen vagyok fürdőket venni s bélszínt falatozni.

Mellesleg, a bélszínről.

Nemrég láttam Mihail Antonovicsot. Elmondta, hogy az Űrhajózási Akadémia parancsnoka fölöttébb hízelgőn nyilatkozott személyedről. Ugyanilyen véleménye van magának Mihailnak is rólad. Ismered a beszédstílusát: “Aljosenyka? Kiváló-ó-ó navigátor lesz belőle, majd meglátod, hogy kiváló-ó-ó!” Vörös képű barátom, nagyon örvendek sikereidnek.

Félórára abba kellett hagynom a levélírást, s meg kellett hallgatnom szomszédom, a kibernetikus Scserbakov morgolódását. Bizonyára tudod, hogy az űrrepülőtértől északra urán és transzurán elemeket feldolgozó hatalmas kombinát építkezése folyik. Hat váltásban dolgoznak ott az emberek. A robotok — egész nap: nagyszerű gépek, a gyakorlati kibernetika legfrissebb vívmányai. Azonban ahogy a japánok mondják, még a majom is leeshet a fáról.

Most jött hozzám Scserbakov, pokolian mérgesen közölte, hogy ezeknek a mechanikus idiótáknak a bandája (ezek az ő szavai) ma éjszaka széthordott egy nagy kőzettárolót; bizonyára azt hitték, hogy szokatlanul gazdag lelőhelyre bukkantak. A robotokba táplált programok eltértek egymástól, ezért a tároló anyagának egy része reggelre a repülőtér raktáraiba került, másik része a geológiai főnökség bejáratához, a harmadik rész az ördög tudja hova.

A kutatás folytatódik. Ahogy tellett, vigasztaltam Scserbakovot (majd belepusztult az izgalomba, noha igyekezett megőrizni méltóságát), s utána visszatértem a levélíráshoz.

Voltaképp ideje befejeznem. A tollam pihenni szeretne, s kezelésre hívnak. Csupán annyit szeretnék még közölni veled, hogy Mihailt most átirányították az Amalteára. Az Amaltea a Jupiter ötödik bolygója. Ezt nyilván az iskolában még tudtad, de azóta természetesen elfeledted. Ott most figyelemreméltó dolgok történnek. Különben is: belőled navigátor, ürhajóparancsnok lesz, ismerlek téged. De “aspice hoc sublime candens, quem invocant omnes Iovem”, vagyis: “nézd ezt a magasztos csillogást, ragyogást, amit Jupiternek neveznek”. Makacsul kérlek — nézz oda! A következő nagy roham ott lesz.

Igen, Misa elmondta, hogy Dauge teljesen felgyógyult, s azzal bosszantja Krajuhint, hogy könyörög, engedje ide. Szándéka természetesen nemes, de ha találkozol vele, igyekezz lebeszélni róla. Várja meg, amíg teleültetjük az itteni vidéket kertekkel. Komolyra fordítva a szót, egyszerűen félek, hogy a láz újból visszatér nála. Mégis borzasztóan szeretnélek látni titeket, pokolfajzatok!

Isten veled, vörös képű! Remélem, nem múlik el két esztendő sem, s válaszolsz majd.

Üdvözlet feleségednek és kisfiadnak. Barátom, csókold meg a nevemben az asszony kacsóját.

A te Jurkovszkijod.

Vénusz, Golkonda űrkikötő 20… február. 7.

A részletek Bagrickij Csempészek c. verséből valók — Tellér Gyula fordítása