Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

Hárman maradtak.

Dauge nem tért magához. Bikov és Jurkovszkij nagy nehezen kicipelték a szabadba, s egy ideig mozdulatlanul álltak, képtelenek voltak elhagyni a szörnyű helyet. A föld változatlanul remegett. A vörös hártya eltűnt. Még láthatták a vörös szőnyeg maradványait a föld alatti robbanás kivájta tölcsér felett, úgy húsz méterre a fiútól; a hártya mohón és sietve húzódott vissza a feneketlen résbe, s lassan kihunyt a Iila ragyogás. Sötétebb lett.

Bikov már emelte volna a géppisztolyát, hogy búcsúzóul egy sorozatot engedjen el, de meggondolta magát, s visszaejtette. Mindössze egyetlen nyomjelzővel teletöltött tár maradt — hatvan lőszer —, előttük pedig vagy száz kilométer út a homoksivatagban, szurdokban, mocsárban… Száz kilométer, százezer méter, százötvenezer lépés, s mindegyik valami ismeretlennel fenyeget.

— Dísztűz! — követelte rekedten Jurkovszkij, és Bikov géppisztolyát felkapva rövid, fukar sorozatot engedett a magasba…

A zsilipkamrában talált szelén-cérium szövetből valami hordágyszérű alkalmatosságot ügyeskedtek össze, s ráfektették Daugét. Tartós és jó anyag, még arra is jutott belőle, hogy tetőtől talpig becsavarják vele Johanicsot.

Az erős széllel szemben lépdeltek a vaksötétben, melyet csak ritkán világítottak át a hideg, kék felvillanások.

Ezekben a pillanatokban Bikov maga előtt látta Dauge himbálódzó sisakját a hordágyon, Jurkovszkij imbolygó, fekete hátát, a halott homoksivatagot, a világos fénycsíkokkal vegyesen, alacsonyan szálló, súlyos felhőket.

A ragyogás lassan hunyt ki, s ismét sötétség köszöntött be, lábuk homokba süppedt, szél süvített a fülhallgatójukban…

Nem beszélgettek egymással. Nehezen kaptak levegőt, mert takarékoskodtak a folyékony oxigénnel, s a külső levegőt szívták be, ami oxigénszűrőn keresztül jutott hozzájuk. Ez a levegő forró volt, és alig volt oxigéntartalma, fojtogatta őket, görcsösen ásítottak tőle, s közben mohón tátogattak cserepes ajkukkal…

Szomjúság! Mintha homokkal és porral lenne tele torkuk, nyelvük pedig nehéz, száraz, alig forgó kő. S itt, közvetlenül a szájuknál — elég ha csak kinyújtja ajkát — ott a hideg citromlé… savanykás, illatos… Csak egy kicsit le kell hozzá hajtani a fejüket… s kiszáradt ajkaik közé venni a hűvös ebonitcsövecskét… s egy jót szívni belőle… Bikov már érzi, hogyan szorítják össze fogai a sima ebonitcsövet… Csak egy picit… Egy kortyot, csak egy kortyot… Csak megnedvesíteni a nyelvet…

Nem szabad! Meg kell tenniük százötvenezer lépést. Még legalább százezer hátramaradt… és Grisa… Bikov ajkát nyalogatja. Arcától öt centiméterre ott a fekete, hűvös csövecske…

Voltaképp mi szükségük erre? Arra, hogy menjenek és kínlódjanak… A magukét megtették. Messze mögöttük ott táncol a Golkonda fénye az irányjelző tornyok sima acélfalán. Hamarosan, lehet, hogy nagyon hamar, űrrakéták szállnak le itt, s jókedvű és vidám emberek kezdik meg az igazi ostromot. Erősek, egészségesek, és korlátlanul sok, friss, hűvös citromlét isznak majd. S a Golkonda megadja magát. Ennek már semmi köze a két elcsigázott árnyékhoz a szilikátöltözékben. Mi az, ami meggátolja, hogy a földre rogyjanak, hogy kedvükre teleigyák magukat a hűvös itallal, s elaludjanak a homokban?

Ez így igaz… Jó lenne elheveredni, kinyújtani erőtlen lábukat, teleinni magukat s elaludni. Hadd emeljen föléjük homokdombot a fekete szél… Először azonban le kell venni nyakukból a géppisztolyt.

Ugyan, pokolba vele! Mi szükség van rá itt, a halott homoksivatagban!

Itt már régen minden kihalt: mindenki számára világos, hogy ebben a sivatagban a legjobb az lenne, ha lefeküdnének, teleinnák magukat — több mint fél liter van még a termoszban! — s megvárnák, amíg a homok betemeti őket.

Igaz, ott vár még rájuk a mocsár, ahol fegyver nélkül nem boldogulnak. S ott ül a Hiuszban Mihail Antonovics.

Várja őket, álmatlanság kínozza, órákon át ül a rádiónál.

Nélkülük nem repül el, nem repül el, amíg nem kap valamilyen hírt felőlük… lehet, hogy ő maga indul a keresésükre, megsértve ezzel minden utasítást. Hiszen nem tudja, nem tudja, hogy képtelenség Itt élni, ha nem áll rendelkezésedre óriási, óriási mennyiségű friss, hűvös víz tartalékban…

Nem szabad lefeküdni! Grisát oda kell vinni. Mihail Antonovics vár. S Krajuhin is. Mahov is, az a hidegvérű mérnök a Ciolkovszkíjról, az a lány Ashabadban… Minden ember, az egész kedves bolygó vár. Nagyon rossz lesz, ha Itt leheverednek és elalszanak… El lehet odáig jutni, el lehet jutni…

“Bár nincs kedvedre — mégis kell!” mondogatta Johanics.

…Már több mint egy napja járják a süppedős homoksivatagot, s a szél akkora erővel fúj, hogy csak nagy nehezen tudnak állva maradni… Az utóbbi napokban csak egyszer ettek. S inni is csak egyszer ittak. Jurkovszkij elzuhan, elejti Daugét. Bikov megpróbál segíteni neki. “A pokolba!” — hörgi rekedten a geológus. Hogyan juthatnának a “pokolba”, ha képtelenek a rakétáig eljutni? Mindössze százezer lépés maradt, vagy egy kicsivel több…

Bikov leül Jurkovszkij mellé, és vár. Várni azonban nem szabad! Az idő — víz, a víz pedig — élet. Bikov lökdösi Jurkovszkijt. A geológus csak nyöszörög.

— Menjünk, menjünk, Vlagyimir Szergejevics! Alig maradt már hátra.

Jurkovszkij válaszul csak nyög, de nem mozdul. Ekkor Bikov föléje hajót, kitapogatja az oxigéncsapot, s néhány másodpercre kinyitja. Jurkovszkij mohón kapkodja a levegőt, majd lassan, imbolyogva feláll. Alekszej Petrovics segít neki…

Már negyedik napja úton vannak. Az első nap sivatag volt — Jurkovszkij ekkor zuhant el először, s nem akart felállni.

Bikov oxigént adott neki. A második nap… hm… a második nap? Igen, majdnem belezuhant egy futóhomokba vájt mélyedésbe, s Jurkovszkij csak nagy nehezen húzta ki. Még sokáig, vagy egy óráig pihentek ott, s citromlét ittak. Grisa is mintha könnyebben vette volna a levegőt, bár nem tért magához… Jó kis nap volt… Na és, milyen volt a harmadik nap? Igen, amikor karjuk elzsibbadt, erőtlen, érzéketlen lett. Sem felemelni, sem megtartani nem tudták a hordágyat. Grisa háromszor, ötször olyan nehéznek tűnt, mint addig. Hurkot kötöttek, s a nyakukba vették a sebesültet a hordágyon. Azután amíg aludtak, homokdűnét fújt köréjük a szél. S ma, amikor elkezdték a menetelést, megint csak befútta őket. Alig tudta kiásni Jurkovszkijt és Daugét… Úgy bizony, harmadik napja mennek! S naponta átlagban harmincezer lépést tesznek meg. Bikovnak van egy lépésszámlálója. Már százezret megtettek — s az egész távolság lehet vagy százötvenezer. Tehát még ötvenezer lépés maradt.

Megnézték Dauge égési sebeit — bőre lehámlott, fekélyei véreznek… Bikov, ahogy tőle telik, bekötözi a lábát… Majd leveszi Jurkovszkijról a hátizsákot, abban vannak Dauge termoszai. Úgy tűnik, mintha Jurkovszkij titokban kétszer ivott volna belőle.

Ötvenezer lépés…

Bikov cipel mindent. Jurkovszkij ismét elzuhant — a kékes villódzás bizonytalan, remegő fényt áraszt sötét, elnyúló testére.

— Állj fel!

— Nem…

— Állj fel, ha mondom!

— Nem tudok!..

— Állj fel, különben megöllek! — üvölti hangját megfeszítve Bikov.

— Hagyj itt engem és Grisát! — hörgi haragosan Jurkovszkij. — Menj egyedül.

Végül mégis feláll.