Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

— Úgy-úgy — mondta Mihail Antonovics, s vidáman bólogatott. — Üdvözlöm őket, Anatolij Boriszovics, adja át nekik üdvözletemet!

A Fiú legénységét most annyira leköti a kutatómunka, hogy többnyire Jermakov fog beszélni Mihail Antonoviccsal. Kissé megsérült a lába — ezért nem vehet részt a szabadban zajló munkákban.

— Ajajaj! — nyugtalankodott Mihail Antonovics. — Hogyan történhetett ez? Hogy lehet ilyen vigyázatlan!

Néha Alekszej Petrovics beszélgetett a navigátorral. Szavai szerint Bogdan képtelen volt ügyeleteit a Hiusz jelentkezéséhez igazítani. Micsoda balszerencse! Mihail Antonovics kesergett, kérte, hogy adják át neki külön üdvözletét, nagyon kedvelte Bogdant, a többieknél is jobban. Régi barátok! Tizenöt esztendő — nem tréfadolog!

Az éter azonban gyakran hallgatott, csak elektromos kisülések recsegtek a nyugtalan légkörben. A bánat és a magány nyomasztotta Krutyikovot.

Nagyon rossz, ha nincs kivel beszélgetni, nevetgélni, vitatkozni. Még ebédelni is unalmas egymagadban — valahogy nem megy le a falat a torkodon. Mihail Antonovics megpróbált dolgozni, de egy sort sem tudott papírra vetni. Olvasni próbált. Kezdetben vonzotta ez, a Hiusz könyvtárában sok jó könyv volt, s Mihail Antonovics az utóbb időben ritkán olvasott szépirodalmat — a munka lefoglalta minden percét, még szabadidejét is. Ez a lelkesedése azonban nem tartott sokáig: zavarták állandóan a társai és család körül forgó gondolatai…

Az unalom kihajtotta az űrhajóból. Egyszer, amikor megsértette a parancsnok szigorú parancsát, aki megtiltotta, hogy különösebb indok nélkül elhagyja az űrhajót, fogta a géppisztolyát, s kilépett a bejárati nyíláson a gomolygó ködbe. Több mint egy óráig bolyongott zsurlók dzsungelében, az ingovány minden nyögésére rémülten körbepillantott, szedett a gyűjtőkonténerbe néhány érdekes példányt a helyi növényvilágból — fehéres vízinövények maradványait, fiatal gombák kerek, foszforeszkáló sapkáit, s egy különleges dobozba próbát vett az undorító iszapból. Majd amikor az ingoványba süppedve s a gigászi növények törékeny, síkos száraiba kapaszkodva megpróbált kiszabadulni, mindezt elveszítette. Miközben kimászott, a géppisztolyát is ott hagyta! A vöröses ködben sokáig kereste fegyvertelenül az elvesztett űrrepülőt.

Ezután megfogadta, hogy többé nem hagyja el biztonságos menedékhelyét, s beérte azzal, amit a Hiusz küszöbéről láthatott és hallhatott. S az igazat megvallva, így sem szűkölködött új élményekben…

Egyszer egy hatalmas lény, bőre tompán csillogott, rekedtes hangon nagyokat fújtatva kikúszott az ingoványból, rút, hályogos szemével a dermedten álló navigátorra meredt. Mihail Antonovics magához térve fegyvere után nyúlt, a különös vendég azonban már eltűnt, elveszett a ködben. Hatalmas, lilás csigák kúsztak az űrhajó felületén, mélyeket sóhajtoztak, nehézkesen lezuhantak, s beásták magukat az iszapba. A vöröses félhomályban néha széles árnyékok lebegtek a feje felett. Egy húsevő növény darabokra szaggatott egy kétségbeesetten vergődő, gigászi hernyót; a homályban valami rekedt, megfeszített hangon kiabált; a ködben egymásba kapaszkodó, szőrös gomolyagok sora úszott el — rebegő, tapadó fonalak hajladoztak, az óriási láncnak se vége, se hossza nem volt.

Mihail Antonovics bezárta a bejárati nyílást, és aludni tért, nem tudta kivárni a szörnyeteg végét. Egyszer, amikor a műszertábla előtt szendergett, az űrhajó könnyedén megingott. Felébredt, és kimászott a nyíláson, hogy körülnézzen. Az űrhajó mellett széles, ovális gödrök sötétlettek: a zavaros iszap gyorsan megtöltötte őket, nyilván egy szörnyeteg haladt el mellettük, meglökte az űrhajót, ezeket a nyomokat hagyta maga után, és széles csapást vágott a növények dzsungelében.

Miután a zsilipkamrába bevezette a rádiókészülék jelzőrendszerét, nehogy elszalassza társai jelentkezését, Mihail Antonovics órákig üldögélt ott, ujját a géppisztoly ravaszán tartva, szemlélődött és hallgatózott. A Hiusz körül az aszfaltos teret gyorsan fehéres hínár nőtte be. A első napokban Mihail Antonovics figyelte, hogyan szorul összébb a bozót gyűrűje. Később, mielőtt elkezdte megfigyelését, minden alkalommal ablakot kellett vágnia a Hiusz testét beburkoló növényi falba. Az ingoványba mélyen belemerült űrhajót a bolygó különös és szörnyű világa vette körül, mely csupán tévedésből viselte a szerelem és szépség istennőjének nevét. A széndioxidból, ózonból és forró ködből álló légkör, a mérges nehézvíz, mely nagy mennyiségben tartalmazott deutériumot és tritionvizet, a nedves forróság, mely a száz Celsius-fokot is elérte; a flóra és fauna, melynek már a látványa is kizárta, hogy élelemként fel lehet használni…

— Jó, hogy a ti Golkondátok nem hasonlít erre az ingoványra — mondta Mihail Antonovics Jermakovnak.

Jermakov válaszul csupán köhintett.

A vénuszi nap forró félhomályában vakítóan felvillanó, távoli tüzecskék bolyongtak, mélyeket sóhajtott a mocsár, síkos, csillogó spóraesőt lövellve, nagy dörrenéssel robbant szét a mesébe illő, hatalmas gombák szára. Lehet, hogy nem is spórák voltak, Mihail Antonovics azonban a saját szemével látta, ahogy ezek a rugalmas, öklömnyi nagyságú, lila gömbök a mocsárba zuhanva fehér csápokat eresztettek ki magukból. A szél fényesen csillogó ködöt sodort magával — halott-kéken gomolygó fellegei ránehezedtek a bozótra. Egyszer zivatar tört ki. A ködöt rebegő, zöldes felvillanások töltötték meg, a mennydörgések egybefüggő dübörgéssé olvadtak, a lekókadt növényszárak között gömbhullámok tüzet okádó, kékes golyóbisai ugrándoztak, forróság áradt, s hirtelen izzó vihar támadt. A Hiusz himbálódzni kezdett. Mihail Antonovics a nyilas keretébe fogódzkodva, meglepődve tapasztalta, hogy a hőmérő mutatója sebesen emelkedni kezdett, s már a kétszáz fokon is túl lendült. Az iszaphullám nekivágódott az űrhajó oldalának, s a navigátor elrepült a nyílástól. A sűrű latyakban forgolódva sokáig nem tudott felállni, lába meg-megcsúszott az iszapban, s amikor végre feltápászkodott, nem volt hozzá elég ereje, hogy bezárja a nyílást. A harmadik vagy negyedik próbálkozás után a nehéz fedőlemez a szél nyomására leverte őt lábáról, s elveszítette eszméletét. Félóra, az is lehet, hogy egy óra múlva tért magához. A hurrikán lecsöndesült, a zsilipkamra tele volt iszappal, a Hiusz körül kupacban állt a rothadt vízinövény.

Másnap Jermakov közölte vele Dauge betegségét. Az újság meglepte a navigátort. Úgy érezte, hogy ez az első csapás valami rossznak az előjele. Eljött a kudarcok időszaka. A Vénusz hadba szállt a bátor földi emberekkel.

Mihail Antonovics néhány órát feküdt ágyában, s bámulta a műanyag szivacsborítású, sárga mennyezetet. Eszébe jutottak Tahmaszib önkívületben mondott, különös szavai.

A navigátort a hideg rázta. A lázmérő 39 fokot mutatott, annyit, mint a beteg Daugénak. Krutyikov lerázta a hőmérőt, felült ágyán, s végképp megzavarodva forgatta fogai között üres pipájának szopókáját. Mi lehet ez? Lehet, hogy a betegség már itt van benne, megbújt, s vár… társai üres, kihalt űrhajóhoz térnek vissza, s még csak be sem juthatnak a rakétába. Biztos, ami biztos, nyitva kell tartani a bejárati nyílást. Igen, de mi lesz, ha valami szörnyeteg bekúszik a zsilipkamrába — hiszen aligha tudod onnan kikergetni…

Mihail Antonovics sóhajtozva szívta üres pipáját. Azután magánya óta először bement a fegyvertár helyiségébe, s megvizsgálta a jelzőrakétákat. Két félméteres acélszivar, melyet vastag zsírréteg borított, s melléjük a startszerkezet — nehéz, háromlábú állvány egy rúddal. A rakétát a rúdra kell illeszteni, be kell kapcsolni a kis műszert a stabilizátor mellett, s a rakéta indulásra kész… Itt van a távirányításos indító-szerkezet… Mindezt nem lesz nehéz megtenni. A navigátor megpróbálta felemelni a rakétát, erőt gyűjtött — igen, nem különösebben nehéz, egyedül is elbírja… Ha erős rohamok törnek rá, s az első után élve marad, fel kell engedni a rakétát. A Hiusz ideje szerint húsz óra nulla nullakor, így egyeztek meg Jermakovval. Azután pedig lesz, ami lesz — kinyitja a külső bejárati nyílást, és vár. Mihail Antonovics felállította a háromlábú állványt, majd alaposan megizzadva ráhelyezte a rakétákat, s elgyönyörködött munkájában. Egyszerre könnyebb lett a lelke.