Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

Csupán fekete, kopár teret találnak ott, ahol most az űrrepülő állt… Víz. oxigén, élelem nélkül elpusztulnak. S ami a legfontosabb, nem lesz jelzőeszközük… Képtelenek lesznek segítséget hívni a Ciolkovszkijról.

Mihail Antonovics belekapaszkodott az irányítópult szélébe, s próbált felállni. Az űrrepülő erősen oldalt dőlt, lassan az oldalára fordult… Néhány másodperc múlva a Hiusz eldől… lehet, hogy fenekestül felfordul. Ez a vég!

Mihail Antonovics végül eljutott az irányítópultig, kezét a karokra helyezte… Lámpák szivárványos fényei gyúltak ki a műszereken…

Megmozdult a mocsár.

Hullámzott a fehéres dzsungel. Kékes párafelhők törtek elő a forró latyakkal telitöltődött, fekete lyukból… Vakító ragyogástól övezve, mennydörgésszerű robajjal és üvöltéssel, mint egy hatalmas ízeltlábú emelkedett ki az ötlábú Hiusz a bugyborékoló ingoványból, egy pillanatig lebegett a mocsár felett, majd a fekete égboltba röppent, s széles, vagy hatvan méter átmérőjű, aszfaltozott térséget hagyott maga után, melynek középpontjától tekervényes repedések futottak szerteszét…

— …Fiú, Fiú, Itt a Hiusz! Hallgatlak titeket! Itt a Hiusz! Fiú, Fiú, Fiú! A Hiusz hallgat titeket. Itt a Hiusz! Hallgatlak titeket. Vétel…

Mihail Antonovics várt egy darabig, hallgatta az éter sivítását, majd kikapcsolta a rádiót. Nem felelnek. Már ötödik napja hallgatnak. Mi történt? Miért nem adnak jelet, hogy átmehet az új űrrepülőtérre? Csak nem…

A Hiusz az áthatolhatatlan vaksötétben öt oszlopával megbízhatóan támaszkodik a fekete homoktól beszórt, köves talajra. A Hiusz csodálatos gép. Csak ő volt képes a maga csodálatosan egyszerű irányításával, nagyszerű repülésbiztonságával, hatalmas hajtóműveivel végrehajtani ezt a hőstettet — átugrani a sziklákon, s a tomboló viharoknak és annak ellenére, hogy noha tapasztalt, de a körülményektől megzavart és megrémült pilótája van, hihetetlenül pontosan és épségben leereszkedni. Nemhiába volt Krajuhinnak, Privalovnak és tucatnyi, sokszáznyi társuknak annyi álmatlan éjszakája, amikor minden tudásuk, teljes hatalmas tapasztalatuk, rajongó és teremtő lelkesedésük a fotonrakéta megteremtésének szentelték. A Hiusz győzött ott, ahol bármilyen más rakéta halálra lett volna ítélve, s összetörve, megnyomorítva, egy halom ócskavasként heverne itt.

A Hiusz épen és sértetlenül áll az áthatolhatatlan sötétségben, ha nem számítjuk azt a néhány műszert, s az egyik rádiókészüléket, amit bizonyára ő, Mihail Antonovics tört össze…

A Hiusz áll, de hol? A navigátornak erről fogalma sincs.

Órákon, napokon keresztül a rádióadónál ül, s a Fiút hívja, várja a jelet, hogy átrepüljön az új leszállóhelyre. A jel azonban késik. Mi lesz, ha végül is nem adnak jelet? Mihail Antonovics feláll, és járkálni kezd a fülkében, gépiesen meg-megigazítja az összevagdosott kezéről állandóan lecsúszni akaró kötést.

Ha az összeköttetés nem jön létre, a Fiú a korábbi leszállóhelyhez tér vissza. Keresni fogják a Hiuszt. Nem találják meg a mocsárban. Kevés a vizük… Miért nem jeleznek hát? Vagy talán már jeleztek?

Mihail Antonovics megfeszítve gondolkodott, igyekezett erőt venni áruló gyengeségén. Nyugalom! Nyugalom, az ördög vigye! Minden helyzetből a legrosszabb esetben is legalább két kiút van, ahogy Grisa Dauge mondogatja. Az űrrepülő egész és sértetlen, tehát őt, Mihail Antonovicsot semmi nem fenyegeti… Mellesleg, nem ez a lényeg…

Menjen vissza a mocsárhoz? Hagyjon ott jelzést?

Ostobaság! Több tucat kilométert kellene nehéz terepen megtennie, s akkor a Hiusz őrizet nélkül marad… S hol van ez a mocsár? Hová menjen?

A homlokára csapott. Hogyan is feledhette el? Mindkét rakéta bármely nap pontosan “húsz óra nulla nullakor” a Hiusz ideje szerint — ezt mondta Jermakov. Mihail Antonovics leereszkedett az alsó zsilipkamrába, kinyitotta a nyílást, s kilépett a nyúlós széllel teli sötétségbe. Különösen nehéz volt leengednie a jelzőrakétákat. Kettőre van szükség, feltétlenül kettőre!

Lehet, hogy egyet nem venne észre, Jermakov ezt mondta.

Mihail Antonovics vagy száz méterre elcipelte a rakétákat a Hiusztól, erőlködve, imbolyogva cibálta őket a nehéz szélben, s felállította a szerkezetet. Majd ellenőrizte óráját, s bekapcsolta az indítómechanizmust. A biztonság kedvéért vissza kellett volna térnie a Hiuszba, de képtelen volt megtalálni a kötélhágcsót: a rugalmas lépcsőt a szél valamerre oldalt sodorta. Mihail Antonovics eszméletét veszítve roskadt a földre, az egyik vastag reaktoroszlop mögé. Nem látta s nem hallotta, ahogy a jelzőrakéták fehér villámként, egymás után röppentek az égbe, s ott magasan a köd felett vakító tűzgömbökké nyíltak szét…

Mikor végül visszatért az űrhajóba, nagy nehezen lecibálta magáról a szkafandert, elvánszorgott kajütjéig, és az ágyára zuhant. Néhány órát feküdt félig önkívületben, majd közömbösen felhörpintett egy csésze hideg erőlevest, s felment a parancsnoki fülkébe. Csak ott vette észre, hogy karórája a nagy kronométerhez képest, mely a fémmolekulák disszociációjára támaszkodva működik, tizenkét percet késik. A megállapított időnél tizenkét perccel később indította el a jelzőrakétákat. Jermakov észre is vehette meg nem is a fellobbanásokat… A navigátornak azonban már nem volt hozzá elég ereje, hogy eltöprengjen hibájának lehetséges következményein. Már csak egy dolog maradt, hogy várjon.

Mihail Antonovics felpattant. Mekkora szamárnak, halálra rémült alaknak kell lenned, hogy elfeledkezz erről a másik lehetőségről — a legegyszerűbbről! Hiszen be lehet kapcsolni a lokátorokat! Előbb vagy utóbb Jermakov beméri őket, s megleli az űrrepülőt. Nagyon egyszerű! Sietve a meteoritvédő berendezés pultja fölé hajolt. Még valami könnyelmű kis dalt is dudorászott, amikor kigyúlt a képernyők szürke fénye.

Négy nap telt el azóta.

— Fiú, Fiú, itt a Hiusz… Mérjetek be! Hullámhosszam…

A Vénusz légköre szeszélyes. Nem mindig engedi át a lokátorok rádióimpulzusait. Türelem, türelem…

— Itt a Hiusz, itt a Hiusz! Vegyétek irányjelzésem a következő hullámhosszon…

Ugyan mit gondoltak a Ciolkovszkijon, amikor észrevették a rakétákat? Nyilván komorak, Mahov már készíti az automatikus irányítású mentő teherűrhajókat, a megöregedett és komor Krajuhin a szobájában ül, álma, egész életének célja szertefoszlott — a Hiusz elpusztult! De nem, csak ne a Hiusz! Ez a nagyszerű, csodás gép!..

— …Hallgatlak titeket. Fiú, Fiú, Fiú…

Teltek-múltak a napok. A Fiú nem érkezett meg, nem felelt. Tehát baj van. Tehát hiába vár, kínlódik… Nem! Várnia kell, lehetetlen, hogy ne térjenek vissza…

— Fiú, itt a Hiusz! Hallgatlak titeket. Itt a Hiusz… Vegyétek irányjelzésem…

A kilencedik napon ellenőrizte a lokátort, a tápegységet szkafanderében, fogta géppisztolyát, s leereszkedett a Hiusz alatti kemény, köves talajra. Az égbolton bíborszínű felhők vágtattak. A homok itt vörös volt, és apró szemű. A szél kergette a homokot, süvített a fülhallgatóban, s úgy kétszáz méterre az űrhajótól száraz növények száraz ágait mozgatta. Azok a bizonyos lapos koronájú fák voltak ezek… Jó néhány közülük megégett, noha több mint fél kilométerre voltak a Hiusztól.

Mihail Antonovics körbepillantott, megigazította a nyakán a géppisztolyt, megsimogatta a rakéta egyik oszlopának a rászáradt sártól érdes felületét, s előre-indult a cserjés felé. Többé nem várhatott. Társai elpusztultak, ez világos, ő azonban addig nem megy el innen, addig nem száll fel a Hiusszal, amíg meg nem találja társai testét…