Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

Bikov leül, zsibbadt lábát maga alá húzza. A bőr teljesen lekopott térdéről, mégis valahogy nem érez fájdalmat. S nagyon jó, hogy nem érez.

— Ott a mi mocsarunk, Vologya. Alig van már hátra. Gyerünk!

— Gyerünk! — biztatja magát Jurkovszkij.

— Nos, előre? — kérdi Bikov.

— Előre! — hagyja rá a geológus.

…Az ingovány ragyogó ködében különös, fehéres színű növények hajladoztak. Sűrűn benőtték a mocsarat, s át kellett préselniük magukat vastag és síkos törzseik közt. Az ingovány cuppogott, csámcsogott, nedves, sáros ajkával beszívta őket. Az utolsó, döntő roham előtt hosszabb pihenőt tartottak, s Bikov elővette Dauge aranyat érő, féltve őrzött termoszát — utolsó reményük és támaszuk. A termoszban közel két liter narancsszörp van, s Jurkovszkij hangtalanul, némán felnevetett, amikor az érdes, fekete ballon megjelent a lámpa fényében. Bikov megengedte Jurkovszkijnak s magának is, hogy öt korty életet vegyenek magukhoz, s egy egész pohárral öntött Dauge szájába is. Majd felváltva aludtak három-három órát, s ittak még öt kortyot…

A Daugét a vállán cipelő Bikovot beszippantotta a mocsár, s Jurkovszkij cibálta ki őket. S ami a legmeglepőbb, rögtön megtalálták azt a helyet, ahol egy hónapja a Hiusz leszállt.

A Hiusz azonban nem volt ott…

A helyén — széles, hatvan méter átmérőjű, szilárd, aszfalt borította tisztás terült el. Középpontjából hosszú repedések futottak szerteszét, s áttörtek rajtuk a vastag, síkos, fehér törzsű növények vad indái…

Mihail Antonovics a világon azt szerette legjobban, ha altaji nyaralójának kertjében üldögélhetett, ahol egy nagy, sűrű lombú égerfa alatt kimondottan az ö számára állítottak fel egy kis asztalt, s könyvekkel körülbástyázva magát, dolgozhatott, kényelmesen, jóízűen és módszeresen. Az űrhajózás egyes elméleti kérdései foglalkoztatták, s már régóta dédelgette magában, hogy ír egy kisebb terjedelmű, az ezen a területen az utóbbi húsz évben elért legfontosabb eredményeket rendszerező könyvet.

Képzettségét tekintve matematikus volt, a leningrádi egyetem műszaki-matematikai karát végezte, s kezdetben az Űrhajózási Intézetben dolgozott. Nagyon szerette munkáját, óriási élvezetet szerzett neki, tolla alól szinte mindig nagyon bonyolult, de többnyire elegáns, szép képletek kerültek ki, melyek tele voltak mély értelmű gondolatokkal. Kiváló munkaerő volt, ritkán tévedett.

Önmaga számára is váratlanul merült bele az akkortájt újdonságnak számító atommeghajtású, impulzív rakéták automatikus irányításának matematikai problémáiba. S ez megszabta további sorsát. A céltudatos Krajuhin bevonta őt széleskörű tevékenységébe, rávette, hogy végezze el az űrhajós-navigátoriskolát, s elsők között küldte próbarepülésre az aszteroid övezeten túlra. Ez úgy tizenöt éve lehetett.

Mihail Antonovics megfordult a Holdon, a Marson, sőt még az aszteroidok övezetében is, kiváló navigátor lett belőle, töméntelen kalandot élt át, olyasmit is látott, amit az Űrhajózási Intézet alkalmazott matematikával foglalkozó tudományos munkatársa álmában sem láthat. Mégis a világon legjobban az tetszett neki, ha terebélyes fája árnyékában ülhetett, s zizegő borítójú, vastag könyvekben lapozgathatott, a matematikai titkosírás elegáns jeleivel róhatott tele fehér papírlapokat, s közben önkéntelenül hallgathatta feje fölött a lomb zúgását, amikor a vakító nap mozdulatlanul lebeg a tiszta kék égbolton. Gyengéd, meleg szellő fújdogál, az asztal alatt, egy vödörben, mesterséges jég darabjai között hűl egy üveg ásványvíz, a ribizkebokrok között felesége és lánya befőznivalót szed, a fia pedig — igazi istencsapása a kölyök — természetesen egy hangyaboly mellett telepedett le, s hangos gügyögéssel fejezi ki meglepődését… Az égbolt tiszta, felhőtlen kék, s egy szivárványos szárnyú szitakötő mászik a kék csésze peremén… Csudálatosán jó így élni.

Mihail Antonovics, miután elbúcsúzott társaitól, még sokáig álldogált a zsilipkamrában, könyökével a nyitott ajtó keretére támaszkodott, s nézte, hogyan tűnnek el a gomolygó ködben a Fiú hátsó jelzőlámpái, miközben a jármű belemerült az Ingovány dzsungelébe. A tények eltűntek, s tüstént sötétebb lett — a Hiusz navigátora magára maradt.

Elmúlt egy nap, s a mocsár felett tompa, nappali fény gyúlt ki. A félhomály rózsaszínbe öltözött. A mocsár viszont változatlanul eregette gőzeit. A tapadós, érezhetően sűrű köd puha, nesztelen hullámokban emelkedett az iszapgejzír fortyogó felülete fölé, nehéz függönyként lebegett az űrrakéta fölött, sűrű gomolyagokkal vonta be a gigászi növények fehéres törzsét, a halovány színű gombákat, a fázósan reszkető harmatfüveket s még valamilyen színtelen, különösen torz és összetört növényeket. A vöröses félhomályban törzseik hol előtűntek, hol eltűntek, s mintegy álomnak látszott, ahogy egyre csak úsznak és úsznak, de sehogy sem tudnak elúszni és eltűnni. Néha meleg eső szemerkélt, a sötétség sűrűbb lett, s a forró források acsarkodó bugyborékolását elnyomta a lehulló esőcseppek egyhangú susogása.

Mihail Antonovics végigjárta az űrhajót, kicserélt néhány, leszállás közben megsérült műszert, ellenőrizte a rádió működését, s gondosan kitakarította társai kajütjeit. Dauge párnája alól kihullott egy csomag kékesfehér lap vörös szegéllyel — írógéppel Irt levelek voltak, Mária Szergejevna levelei. Mihail Antonovics gondosan összerakta őket, s elrejtette a kis szekrényben. Jurkovszkij kajütjében vastag, fekete bőrkötésű füzet hevert. Mihail Antonovics megismerte — Vologya immár jó néhány éve ide írogatta verseit. A telefirkált oldalakat fregattok rajzai s büszke férfiak profilból készült, kivétel nélkül görbe orrú arcképei díszítették. Az utolsó vers Így kezdődött: Ó, kedvesem! Megszürkült őszöm útitársa!

Te nem feledsz? Te emlékszel? Te vársz?

S noha mind a négy strófa (ugyanebben a szellemben) vastagon át volt húzva, s a szerző határozott megjegyzéseitől tarkállott (a kommentárok között a legkorrektebb kifejezés az volt, hogy “ócskaság, nyálas vacak”), Mihail Antonovics sóhajtott, leült az ágy szélére, végigszaladt néhány soron, s kezeslábasa zsebébe dugta a füzetet — jó lesz alvás előtti olvasmánynak. Jurkovszkij sohasem csinált titkot belőle, hogy verseket ír, főként nem közeli barátai előtt.

Az első nap az összeköttetés rossz volt, a készülék hallgatott, s Mihail Antonovics hiába üldögélt órákon át a mikrofon előtt, hiába csavargatta az állomásbeállítót, s dünnyögte reménykedve: — Fiú, Fiú… Itt a Hiusz! Válaszoljatok! Miért nem válaszoltok? Fiú, Fiú, itt a Hiusz! Hallgatlak titeket…

A Fiú nem felelt, az éter viszont egyszer titokzatos jeleket sodort a Hiuszhoz: három pont, vonás, pont, három pont, vonás, pont… A meglepődött navigátor hasztalan próbált kapcsolatba lépni az ismeretlen balesetet szenvedettel, s csak néhány nappal később Jermakov magyarázta meg neki, hogy a hősi halált halt Bondepadhaj űrhajójának az irányjelzése volt ez.

Amikor zizegés, süvítés és recsegés közepette az éterben felcsendült Jermakov nyugodt és kimért hangja, Mihail Antonovics ujjongott, akár egy kisgyerek. Ettől a pillanattól kezdve a kapcsolat helyreállt. A parancsnok közölte, hogy minden rendben. A célt elérték. A Golkonda összes pokoli eszközével ellenáll, a kutatások mégis sikeresen folynak. A geológusok egész nap dolgoznak, sok anyagot gyűjtöttek, Szpicin és Bikov a segítségükre van.