Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

A megégett ligetbe térve csaknem azonnal megpillantotta a három embert. Az egyikőjük, egy nagydarab férfi a földön kúszott, s közben vonaglott, mint egy féreg, belekapaszkodott a talaj kiugró egyenetlenségeibe, s a hátán cipelte mocskos rongyokba csavart, mozdulatlan, tehetetlen és elgyöngült társát. A harmadik alak utánuk kúszott. Dereka köré szíjból font hurok feszült, s a szíj vége az első férfinál volt. Egyenest a dermedten álló navigátor felé kúsztak. S Mihail Antonovics egyszer csak elveszítette hangját, s a rémülettől és örömtől fuldokolva látta, ahogy az, aki siklóként elöl kúszott, ezüstös sisakjával lendületből nekiütődött egy fatörzsnek, felnyögött, kikerülte a törzset, és kúszott tovább — makacsul, elkeseredetten…

Mihail Antonovics végül felkiáltott, s odarohant hozzájuk. Ekkor az első hihetetlen fürgén feltérdelt, kezében géppisztoly csillant.

— Ki az? — hörögte rekedten.

— Alekszej! — kiáltotta Mihail Antonovics, térdre ereszkedett, magához szorította barátját, s nehéz, keserű és mégis örömteli könnyekre fakadt…

Bakancsa alatt, a porban papírlap zizzent — valaha fehéren ragyoghatott, de most már sárgás sár piszkolta be, gyűrött volt, sarkai szakadtak. Még ki lehetett rajta venni a Golkonda fekete lepényszerű alakját, a mocsár gyűrűjét s az apró, vörös kört délkeletre az iszapgejzírtől. Ha Mihail Antonovics ismerte volna saját koordinátáit, rögtön rájön, hogy a Hiusz ebben a körben található. Anatolij Boriszovics Jermakov, a világ legjobb űrhajójának a parancsnoka ritkán tévedett. Most is csak néhány kilométert…

Amikor Bikov befejezte a mesélést, Mihail Antonovics sírva fakadt.

— Barátaim! Testvéreim! Bogdan, Jermakov… — Gyors, kövér könnycseppek gördültek telt és jóindulatú képén, s megakadtak több napos borostájában.

— Nem szabad… sírni — nyögte ki nagy nehezen Jurkovszkij.

Egy karosszékben hevert a fehér, homályos, letakart henger mellett, ahol gyógyoldaton úszva szendergett a kötésektől és injekcióktól megkínzott, ruhátlan Johanics.

Mihail Antonovics könnyeit nyelve tekintetét a henger domború tetejéről Jurkovszkijra emelte, aki fekete volt, akár a szén, majd Bikov arcára, melyet szinte teljesen betakart a vastag keretes, fekete szemüveg.

— Ne sírj, Mihail — ismételte meg Jurkovszkij —, inkább még egyszer vedd az irányt a Golkonda felé…

Atekszej Petrovics Bikov levette szemüvegét, amikor vékony és makacs “titititit” töltötte meg a fülkét.

— Az irányjelzők — suttogta hunyorogva. — A mi irányjelzőink… — “Itt-itt-itt…”

— Mihail, odatalálnál a jelzések alapján? — suttogta Jurkovszkij. Beesett szemében heves, ujjongó büszkeség lángolt.

— Hát persze… De még mennyire! — A kövér navigátor az arcát törölgette, s még mindig nagy és kövér könnyei az irányítópultra hullottak. — Nemhogy én, de bármelyik mazsola kezdő megtehetné!.. Vedd már fel a szemüveged, Alekszej! — kiáltott fel hirtelen szenvedő hangon. — Ismét még akarsz vakulni?…

“T-itt, t-itt, t-itt” — hallatszott a végtelen űrben, a messzeségbe vesző pusztaság, a mocsár, a bíborszínű felhők, az összetört űrhajók, a megnyomorított Fiú, Bogdan ismeretlen sírja, a Golkonda örökké dübörgő katlana felett…

— A Ciolkovszkijig másfél ezer kilométer maradt — mondta Mihail Antonovics, s végre zsebkendője után nyúlt…

— Ne merj többet sírni, Mihail — suttogta Jurkovszkij. — A dolgunk megtettük… Többet… nem tehettünk… Az út azonban már nyitva. Mi pedig visszatértünk. Bikov… én… és Grisa.

Bikov ismét feltette szemüvegét.

“T-Itt, t-ltt, t-itt” — dalolták a távolban az irányjelző állomások.

Alekszej Petrovics Bikovnak, a földi, a vénuszi és a többi pusztaságok legyőzőjének, az Űrhajózási Akadémia harmadik évfolyama büszkeségének egy méltatlan bolygókutalótól Vologyka Jurkovszkijtól:

Üdv neked!

Nem gondolod-e, vörös képű barátom, hogy levelezésünk némileg egyoldalú? Az utóbbi két és fél év alatt (javíts ki, ha tévedek) a címedre négy levelet küldtem, de válaszként mindössze egyetlenegyet kaptam. S ezt az utóbbit is fölöttébb kapkodó betükkel, egy iskolai füzet félig letépett lapjára írták. A történelem csupán még egy ilyen intenzitású levelezést ismert — Rettenetes Iván és Kurbszkij herceg levelezését. A történelem azt tanúsítja, hogy a magasztos felek tizenhét év alatt összesen csupán hat levelet írtak. Iván kettőt, Kurbszkij viszont négyet, ami után meg is halt, nyilván a nagy erőlködéstől. Korunkban erősebbek az emberek, s én már az ötödik levelet írom neked. Igaz, nagy akaraterőre és a körülmények bizonyos egybeesésére volt ehhez szükség.

Tegnap az orvosi vizsgálaton Leontyev főorvos állát első, majd második és harmadik tokájára ejtve s végül a mellére hajtva, kijelentette, megtiltja, hogy részt vegyek a Golkonda köré tervezett harmadik expedícióban, s gyógytornát és zamatos bélszínszeleteket ír számomra elő (gondold csak meg!). Alvás, tornaterem, uszoda, ionzuhany, könyvtár, aztán majd meglátjuk. Nem vitatkoztam. Bárminemű vita vele azzal zárul, hogy bámulod mennyezet felé emelt tokáját, s hallgatod töprengő replikáját:

“Hm… sehogy sem jut eszembe, mikor indul a legközelebbi űrrepülő a Földre.”

Tehát egy órája, hogy elkísértem társaimat az expedíció indulásához. Elhatároztam, nagy bánatomat levélírásba fojtom. Annak idején te kértél rá, hogy meséljem el, hogyan történt minden. Emlékszem, kevés időm lévén, azt javasoltam neked, hogy olvasd el az újságokat, s nézd a tudományos-népszerűsítő tévéműsorokat. Most már van időm.

Tizennyolc hónapja, körülbelül azokban a napokban, amikor a vizsgákon szuszogtál, a Ciolkovszkij űrbázisról Krajuhin parancsára, pompázatos ünnepélyes beszédek és zenekar nélkül három Hiusz típusú fotonrakéta indult útnak, s másfél órás időközzel belevetették magukat a Vénusz légkörének rózsaszín délibábjába. Az első űrhajó a Világűr-óceán admirálisának, Mihail Antonovics Krutyikovnak a lobogója alatt indult útnak. A testes és kifogástalanul megborotvált admirális személyesen állt az irányítópult mögé. Szeme csillogott. A hatalmas űrhajó ibolyaszín lángot okádva száguldott az Urán Golkonda másodosztályú leszállótér irányjelzőinek nyomán. A tűzpiros égbolton háromszor villant lilás fénycsóva. Háromszor pattant szét a ködfüggöny. Háromszor remegett meg a szurokérc homoksivatag. Az ötmancsú acélóriások lábuk nehézkesen szétterpesztve álltak egymás mellett, reaktorgyűrűik belesüppedtek a felizzott kavicsrétegbe.

Szpektrolitsisakos emberkék, terepjárók, földmunkagépek, lánctalpas, hermetikusan zárt utasfülkéjű járművek gördültek ki az űrhajókból. Az emberek csoportokra oszlottak. Nyolc ember két aknákkal megrakott terepjáróval keletre indult — sziklákat robbantani, kiszélesíteni a leszállóhelyet, újabb irányjelzőket felállítani. Eltűntek a fekete ködben, s nemsokára a látóhatáron túlról tompa dübörgés hallatszott, robbanások borzas gombái emelkedtek a magasba.

Viktor Gajdadimov vezérletével (ő volt az, aki a Marson felépítette a Nagy Vízválasztó-kikötőt) húsz építő külön járművekre ült, s kényelmesen dél felé indultak, a hegylánchoz, hogy a jövendő kikötőváros számára elegyengessék, megtisztítsák, kimélyítsék az építési területet. Ugyanebbe az irányba száguldott el négy kilométeres ugrásokkal két rakétamobil asztrobiológusokkal: a földön kívüli flóra és fauna rajongói a Forró-mocsárba siettek, izgatottan fészkelődtek formalinos dunsztosüvegeiken és kőzetminta-konténereiken.