Arkagyij Sztrugackij - A bíborszínű felhők bolygója

Bikov a fáradtságtól félig lehunyt szemhéjain át látja hosszú és esetlen árnyékát — az árnyék imbolyog és rángatózik. A szél irányt változtat — most a hátukba fúj, segít nekik a haladásban, de amikor elcsendesül, testük elviselhetetlenül nehéznek tűnik. Még jó, hogy nincs fekete vihar… Jurkovszkij megint összerogy, mozdulatlanul fekszik, ujjai a nagy szemű homokba túrnak.

Észak felé lassan olvad el a hajnal.

— Felállni!

Az egyik pihenő alatt az elcsigázott és erejét vesztett Bikov elaludt, s meghagyta Jurkovszkijnak, hogy őrködjék. A negyedik napon nem többet mint tizenkétezer lépést tettek meg. Amíg Bikov aludt, Jurkovszkij levette magáról a kakaós és citromleves termoszokat, lehúzta válláról az oxigénes palackot, mindezt gondosan a félig üres zsákra rakta a hordágy mellé, majd a sisakot valahogy a fejére rakva, éjszaka elkúszott a homoksivatagba, hogy meghaljon. Bikov éppen időben ébredt fel. Abban a pillanatban akadt a geológusra, amikor az, érezve, hogy nincs már ereje továbbkúszni, lefelé cibálta fejéről a sisakot, ami azonban beleakadt valamibe. Bikov a vállára vette Jurkovszkijt — egyikőjük sem szólt egy szót sem —, s visszavitte a pihenőhelyre. Segített neki felerősíteni sisakját, visszailleszteni a ballonokat, majd így szólt: — Aludni akarok, szörnyen elfáradtam. Add a szavadat, hogy amíg alszom, nem szöksz el…

Jurkovszkij hallgatott.

— Rettentően szeretnék aludni, rettentően… Miattad nem tudok elaludni, Vologya…

Jurkovszkij makacsul hallgatott, s gyűlölködve szipogott bele a mikrofonba.

— Engedd, hogy aludjak egyet, Vologya!.. Ha felébredek, majd megbeszélünk mindent. Kérem, Vlagyimir Szergejevics…

— Rendben — egyezett bele hirtelen Jurkovszkij. — Aludj csak, Alekszej, minden rendben.

Bikov még akart mondani valami biztatót, de már nem volt hozzá ereje, álomba zuhant…

Ismét bíborszínű felhők borítják be az eget. Vad szél fúj észak felől, segíti haladásukat. A felhők a Golkonda felől érkeztek, amíg Bikov aludt. A látóhatáron forgószelek kígyószerű szalagjai imbolyognak — minden olyan, mint három héttel azelőtt, amikor a Fiú sebesen száguldott a széllel szemben az Urán Golkonda, a pusztulása felé. A Fiú most már halotti mozdulatlanságba dermedt, beleolvadt a megüvegesedett homokba, hatalmas és félelmetes páncéldarab, a Nagy Út bekormozódott emlékműve.

Parancsnoka örök álomra hajtotta fejét, valahol a sziklák között lelte furcsa halálát Bogdan Szpicin… Az expedíció azonban még nem ért véget. Nem ért véget!

Bikov valahányszor felébredt kínzó álmából, iszonyatos gyűlöletet érzett Jurkovszkij iránt. A geológus képtelen volt cipelni a hordágyat. Gyakran el-elzuhant, s elejtette Daugét, Még egyszer megkísérelt elmenekülni a homoksivatagba. Jurkovszkijt azonban nem hagyhatja el!

Vele együtt elvesznének a drága ismeretek, annak az embernek az ismeretei, aki tanulmányozta a Golkonda vidékét. Ez a vakmerő fickó, költő és “szépfiú” el kell, hogy jusson a rakétáig, Ő majd átadja az embereknek a Golkondát, a mesés homok-síkságot, ahol a homok az aranynál, platinánál is értékesebb…

Bikov nagy nehezen áll talpra. Kinyitja az oxigéncsapot: mohón nyeli a levegőt, s sietve tízig számol. Ennyire feltétlenül szüksége van, különben képtelen lépdelni, lába nem engedelmeskedik.

Lassan letérdel, s köhécselve a vállára dönti Dauge ernyedt testét.

Jurkovszkij tovább ül a homokban — a szél néhány óra alatt apró töltést fújt köréje.

— Tudod, Bikov, ez nem járja — jelentette ki rekedt, de nyugodt hangon. — Erre nem vagyok hajlandó…

Bikov legszívesebben darabokra tépné, de nincs ereje, s ezért csak ijesztően rekedt s rozsdás hangon ennyit mond: — Elég a fecsegésből!.. Felállni!

— Hagyj itt minket. Miért kínzód magad? Te is elpusztulsz, és…

— Nem a te dolgod! Felállni! Előre! Jurkovszkij habozik.

— Mi az? Tán a hősök babérkoszorújára áhítozol?… A mártíréra? Te, hólyag! Magam előtt foglak hajtani, amíg magam is össze nem esem! Ha pedig összeesem, te magad kúszol tovább! Megértetted?! Felállni!

S Jurkovszkij feláll. Remek, nagyszerű fickó! Igazi szovjet ember, még ha egy kicsit… Az ötödik kilométer után Bikov már többé nem gyűlöli, a tizedik után pedig mint testvérét szereti. Hallgat a csibész, se szó, se panasz nem hagyja el ajkát, pedig a haja hullik, bőre repedezik, s arca feketébb, mint a sivatag. Imbolyog… Kedves barátom, eljutunk, feltétlenül eljutunk oda! Nézd csak, már tíz kilométert végigtapodtunk. Előre! Előre!.. Egy lépés, még egy, a harmadik…

Jurkovszkij ezt dünnyögi: — Ide süss, Alekszej… Arra az esetre, ha mégsem jutnék el… Ami a Tahmaszib-rejtélyt, a Vörös Kört illeti… Azt hiszem… biztos vagyok benne… Ezek baktériumok. Baktériumtelep. De nem a mi baktériumaink.

Másfajta élet… nem szerves. A sugárzásból léteznek. Elnyelik a radioaktív sugárzást, s ennek energiájából élnek… Hallod, Bikov?

Igen-igen, hallja. “Baktériumok és sugárzás…”

— Összegyűlnek a hely körül, ahol atomrobbanásra kerül majd sor — folytatja Jurkovszkij. — Kört alkotnak… Vörös Kört… és várnak. A Fiú egy ilyen helyre került. S alatta végbement a robbanás.

Földalatti nukleáris robbanás, Ezek a baktériumok érzik, hol történik majd robbanás, oda gyülekeznek és várnak… A bomlási anyagok igen aktívak… belaknak belőlük… Hallod? Majdnem biztos vagyok benne… Igen, Bikov hallja. A sziklavonulat mentén lépdel, s mindent hall. Végül is hol van a szurdok? Valahol itt kell lennie… Víz…

— Mondd meg mindenkinek, hogy óvakodjanak a Vörös Körtől. Ahol a Vörös Kör, ott föld alatti robbanás lesz. Átadod? Hallod?

— Igen, igen… átadom… Te magad adod majd át!..

Egy lépés, még egy, a tizenötödik…

A hatodik nap elérték a hasadékot. A bejáratát csak nehezen találták meg. Bikov Jurkovszkijt és Daugét a kőfalnál hagyta, és sokáig barangolt, amíg megtalálta az átjárót. A sötét nyílást benőtték a szúrós cserjék, s félelmetesen tátogott a lángoló égbolt vörös fényében. Bikov Jurkovszkij hoz fordult, Daugét a vállára vette, elindult a fal mentén, s közvetlen a szurdok bejáratánál a földre zuhant. Tudata ki-kihagyott, visszajött, majd ismét eltűnt, mint a szélrohamok, s a gomolygó sötétségen keresztül hallotta, ahogy Jurkovszkij a szavakat elnyelve rekedten kiáltozta: — Te galád! Még visszajövünk… Eljövünk ide! Megfizetsz a halottainkért, szenvedésünkért! Átkozott bolygó! A hasznunkra leszel, a földi emberek hasznára, fényt, életet fogsz adni… Acélba, betonba bilincselünk! Dolgozni fogsz nekünk!

— Elég volt — állította meg őt Bikov, s egy ráncos kőre támaszkodva felállt…

Már képtelenek továbbmenni. Kúszni viszont még tudnak. Négykézláb kúszni s maguk után vonszolni Daugét. Ez jóval könnyebb, mint a hátukon cipelni. Jurkovszkij is kúszik…

Bikov megáll, bekapcsolja lámpáját, és körülnéz, Jurkovszkij itt van.

Mögöttük mozdulatlanul hever Johanics teste, széttárt könyökével a homokba túr, sisakja vakon mered rájuk.

Hátizsákból font szíj köti őket egymáshoz. Figyelni kell ezt a szíjat, egyszer már kioldódott, s Bikov messzire előrekúszott. Vissza kellett térniük, és megkeresni Jurkovszkijt, aki tehetetlenül kerengett a szurdok közepén. Úgy látszik, elveszítette látását.

Amikor azonban belekapaszkodik a szíjba, nem marad el…

Íme, a Fiú nyomai, megfeketedett, összeráncosodott liánok, melyek kődarabokkal együtt szakadtak ki a sziklából. A szurdokot Ismét benőtte a cserje, de át lehet jutni. Mindössze néhány ezer lépés maradt…